Kevés olyan magyar animációs projekt van, amelynek megszületését ennyi várakozás, nosztalgia és szakmai áhítat övezte volna, mint a Csongor és Tünde rajzfilmet. A Vörösmarty Mihály drámai költeményéből készült egész estés animációs film nem egyszerűen egy klasszikus adaptációja: inkább kulturális esemény, főhajtás és időutazás egyszerre. Rendezői M. Tóth Géza és Pálfi Zsolt, a forgatókönyvön többek között Szőts István és Rózsa Gábor dolgozott, a film látványvilágának alapját pedig Dargay Attila egykori tervei és rajzai adják, amelyeket özvegye engedélyével és közreműködésével használtak fel az alkotók. Már ez a tény is kijelöli a film helyét: ez nem pusztán „új” rajzfilm, hanem egy régi adósság törlesztése.
Dargay Attila jelenléte – szó szerint és átvitt értelemben
A film egyik legszebb és legmeghatóbb gesztusa, hogy a nyitányban magát Dargay Attilát is „beleírja” az animációba. A rajzoló hazatér, belép a lakásába, kutyája örömmel üdvözli – majd elkezd rajzolni. Ez a néhány perc nemcsak tisztelgés, hanem világos állásfoglalás is: a Csongor és Tünde ebből a hagyományból nő ki. Dargay neve nem díszlet, hanem fundamentum. A Vuk, a Lúdas Matyi, a Szaffi, a Dióbél királyfi vagy a János vitéz nélkül ez a film sem létezhetne. A készítők nem modernizálni akarnak, hanem talán inkább folytatni, mind stílusban, mind pedig ritmusban.
Ha a Csongor és Tündét elhelyezzük a magyar animáció történetében, akkor egyértelműen abba a vonulatba illeszkedik, amely nem elsősorban a pillanatnyi gyerekközönséget célozta, hanem több generációt egyszerre. A Fehérlófia mitikus brutalitása, a János vitéz pszichedelikusnak is nevezhető képi világa vagy a Macskafogó politikai és popkulturális utalásrendszere mind azt bizonyítják, hogy a magyar rajzfilm hagyományosan „több rétegben” gondolkodik. A Csongor és Tünde is ilyen: első pillantásra mese, közelebbről nézve irodalmi, filozófiai és kulturális kódrendszer.
Technikai értelemben a film kifogástalan. A rajzanimáció részletgazdag, a hátterek festményszerűek, a karakterek mozgása következetes és finoman stilizált. Érezhető, hogy az alkotók nem spóroltak idővel és energiával: minden képkockán ott van a munka súlya. Ez az a fajta animáció, amely nem akar „trendinek” látszani, nem utánozza a modern Disney-világot, hanem ragaszkodik a kézzel rajzolt esztétikához. Ez azonban már önmagában kijelöli a film befogadói körét is.
Gyerekek a nézőtéren – türelempróba vagy mese?
A kérdés óhatatlanul adja magát: hogyan hat mindez a gyerekekre? A legkisebbek számára a színek, a figurák, Balga és Ilma harsányabb jelenléte, Mirigy groteszk alakja vagy az ördögfiak burleszkszerű mozgása kínál kapaszkodókat. Ők talán elidőznek ebben a világban, anélkül hogy pontosan értenék, miről van szó. Az idősebb, mai animációkon szocializálódott gyerekek viszont könnyen elveszíthetik a fonalat, mert a tempó lassabb, a párbeszédek hosszúak, a humor pedig gyakran nyelvi természetű. Nehéz elképzelni, hogy azok a gyerekek, akik a gyors vágásokhoz, harsány poénokhoz és állandó ingerhez szoktak, hosszú távon elragadtatva ülnének a vászon előtt. Ez a film nem hívogat, inkább vár.
Nyelv, rímek és kínrímek
A Csongor és Tünde egyik legmarkánsabb – és legmegosztóbb – eleme a szöveg. A készítők tudatosan vállalták a verses nyelvezetet, sőt, annak túlburjánzását is, a kínrímek hangsúlyos jelenléte pedig nem hiba, hanem eszköz: egyszerre ironikus és tisztelgő gesztus. A dialógusokban és narrációban számos utalás bukkan fel más 19. századi magyar költőkre, versekre, nyelvi fordulatokra. Ezek a rétegek egyértelműen nem a gyerekeknek szólnak. A felnőtt néző viszont felismeri bennük az irodalmi játékot, a finom kikacsintásokat, és azt az élvezetet, amely abból fakad, hogy „értjük, mire utal”.
Külön kiemelendő a szinkronszínészek munkája. A hangok pontosak, karakteresek, ritmusérzékük kiváló, nem túljátszott, nem maníros alakítások ezek, hanem tudatosan felépített figurák, a színészek érzik a különleges nyelv súlyát. Balga naivitása, Ilma élesebb hangütése, Mirigy sötét iróniája vagy Tünde tiszta, emelkedett beszédmódja mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film szövegcentrikussága ne váljon fullasztóvá.
A film előzetese:
Felnőttmese gyermekruhában
Mindezek alapján nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a Csongor és Tünde elsősorban a felnőttekhez beszél: azokhoz, akik Dargay filmjein nőttek fel, akiknek a magyar rajzfilm nem puszta szórakozás, hanem kulturális élmény. Ez a film emlékezik, idéz, visszatekint. A gyerekek jelen vannak benne, de nem ők diktálják a szabályokat. Inkább amolyan vendégek ebben a világban, akik – ha türelmesek – mégis találnak benne szerethető figurákat, ritmust, hangulatot. A Csongor és Tünde nem tökéletes film, és nem is akar az lenni. Néhol túlbeszélt, néhol túl hűséges az irodalmi alaphoz, és nem mindig találja meg az egyensúlyt mese és filozófia között. Mégis: ritka vállalás. Egy olyan animációs alkotás, amely nem alkalmazkodni akar, hanem talán emlékeztetni arra, hogy volt – és lehet – másféle rajzfilm is. Olyan, amely nem harsány, nem gyors, nem mindenáron kedves. És ha a legkisebbek közül néhányan mégis ott maradnak a képernyő (vagy a mozivászon) előtt, az talán nem az azonnali megértés miatt történik, hanem azért, mert ez a rajzolt világ – minden lassúságával és idegenségével együtt – csendben megtanítja őket figyelni.
Borítókép: Csongor és Tünde / fotó: NFI
Bejelentkezés