A házassági évfordulónk ez a nap. Szeptember 11. Hajtok le a biciklivel a West Broadway-n a kis török szőnyegboltba. Igazán csak egy parányi sufni ez a Chamber Street sarkán. Kézzel festett cégtábla, Beyond the Bosphorus, szorosra tekert szőnyegek sora, kávéfőző, kalapált réztálcák, a friss gyapjú csodálatos illata. Egy magamkorú török emigráns a tulajdonos. Mindig meghív egy teára. Ülünk olyankor az üzlet közepén a két kis bőrkanapén, és lassan hazarepülünk. 

Isztambul gyerekkorom legnagyobb élménye volt. Sok helyen jártunk a szüleimmel, Athén, Velence, Salzburg, Krakkó, Zakopane, Lillafüred, Békás-szoros, de a legmélyebb benyomást Isztambul keltette bennem. Más volt, egy teljesen elképzelhetetlen világ. Szívtam magamba az évezredes csodát. 

Az esküvő után minden évfordulón eljöttem ide, és vettem egy kis imaszőnyeget, egy perzsa futót, néha egy párnát. Ez volt házaspárként az első tradíciónk. Legyen a feleségemnek és később a gyerekeknek elég varázsszőnyeg, ha éppen álmodozni akarnak.  

De ezen a napon 8.46-kor megszakadt az álom, amikor az első repülő becsapódott az északi toronyba. 

Nem tudtam, mi történt. Éppen vad Led Zeppelin-mámorban voltam, a cím nélküli negyedik album hajtott előre, nyílegyenesen le a West Broadway-n, a tornyok felé. Misty Morning Hop. 

Első látásra balesetnek tűnt. Mintha egy gép kapta volna el a torony tetejét. Megálltam és bámultam, ahová hirtelen mindenki bámult. Szikrázóan gyönyörű őszi reggel volt, a hosszú ősz első napjai. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármi komoly történhetett. Ez New York. Majd jönnek a tűzoltók, a hírcsatornák beszámolnak róla, és holnap megy minden tovább. Új nap, új hírek. 

Lassan beindulnak az első szirénák, pár perc múlva pedig tűzoltókocsik sora száguld el mellettem a tornyok felé. Nem szokatlan a tűzoltóautók hangzavara Manhattanben, ismerem a hangerőt biciklisfutár koromból, de ez most nem akar megszűnni. Egymást váltják a mentők, a rendőrautók, a tűzoltók. Rendezett csoportokban, de a szokottnál sokkal gyorsabban hajtanak. Ez most valami miatt sürgősebb a szokásosnál. 

Hirtelen változás az egyensúlyban. Valami nincs rendben. Megfordulok, és tekerek az irodába. 

A matematikai intézet előtt nagy a nyüzsgés. Sokan a Mercer Street keleti oldaláról bámulják a tornyokat, mások a tizenharmadik emeleti kávézó ablakánál gyülekeznek. Az egyetemi sportcsarnok tetőteraszán megáll a tenisz. A futópálya déli része felé rohannak a gyerekek. 

Ekkor csapódik be a második gép. 

Akinél van, a telefonhoz nyúl. Ha voltak illúziók, most eloszlanak.

Felrohanok a harmadik emeleti irodámba a fényképezőgépekért, és azonnal vissza a biciklire. LaGuardia Place, West Broadway. Akkor már gyűlik a tömeg, megszűnik a gépjárműforgalom, és biciklizni sem lehet. Az akkori Bruno’s Café mellett állok. A reggelizők kíváncsian hozzák magukkal a tányérokat, a kávéscsészéket. Amerre a szem ellát, az emberek ellepik a járdákat, az utcákat. 

A déli torony középső harmada narancssárgában lüktet. Egyre jobban izzik, és egyre mélyebb a szín. Meggypiros. Izzó acél. Valahogy ezt a pillanatot, ezt a látószöget nem adták vissza a hivatalos felvételek. A szememhez emelem a gépet, babrálok a zoommal. Ez az első képem a napról, az összeomló déli torony. 

Megremeg, morajlik az aszfalt. Hullámokban jön, mint egy földrengés. Az emberek reflexszerűen megfordulnak, egymásba kapaszkodnak. Teljes a döbbenet.

***

Minden vonal foglalt. Brooklyn, Westchester, Jersey, Bronx – elérhetetlenek. 

Az informatikai részleg egyik igazgatójának az irodájában van egy parányi fekete-fehér televízió, amin baseball- és golf-meccseket néz munka közben. Ekörül gyülekezünk. Itt nézzük később azt is, ahogy ledől az északi torony. 

Az irodámban Marleen, egy új gyakornok, feje a klaviatúrán, zokog. Görcsösen kapaszkodik a telefonba, az anyjával próbál beszélni; Jacksonville, Florida. Így megy egész nap, vigasztalhatatlan.

Otthonról nincs hír. Felülök a biciklire és kimegyek a Westside Highwayre. New Jersey felé megszűnt a forgalom. Jersey City, Hoboken, Weehawken, Fort Lee. Az összekötő vonat alagútja beomlott. A Westside Highwayt lezárták a 42. utcától délre. Többszáz rohammentő sorakozik az út jobb oldalán, a Battery Parktól fel egészen a 14. utcáig. 

A nyugati oldalon tiszta a levegő, Brooklyn felé fúj a szél. Tisztán látható innen a Lady Liberty. Itt gyülekeztek öt óra után a kis motorcsónakok, hogy átvigyék az itt rekedt Jersey-i lakosokat. 

A mentők üresek. Itt kezdődött el a suttogás. Nincsenek sebesültek. Mindent betemettek a romok. 

***

Visszafelé belefutok egy kollégába a MacDougal sarkán. Nassaria Jabre. Egy palesztin menekülttáborból került ide a családjával. Oracle adatbázis-kezelést és számítástechnikát tanít. Állva megiszunk egy kávét. El van keseredve. Száz százalék, hogy ránk verik ezt a dolgot, mondja. 

***

Christian Greenwell volt akkor az informatika és a dékáni hivatal összekötője. Fiatal, tehetséges hackersrác. Ő intézte a főnökök telefonját, számítógéprendszerét, emailjét, és minden fontos technikai dolgot, ami működteti az egyetemi adminisztrációt. A Blackberry-pagerek és a korai Nokia telefonok korszaka volt ez. 

Nem veszíthetjük el az emailt, olvassa a firkált jegyzeteiből, a telefont és a webszolgáltatást. 

A kommunikációs eszközökre koncentrálunk. Több mint százhatvanezer aktív email-postafiókunk volt akkoriban. Gmail előtti idők. Az egyetemi informatikuscsoport irányította a levelezést. Nagy SUN gépek, iPlanet, LDAP, Hitachi disk-farmok a harmadik emeleti irodák alatti gépteremben. 

Kora délután megfordul a szél. A Brooklyn felé vonuló füstfellegek hirtelen északra indulnak, és elöntik Manhattant. A központi légkondicionálás beszívja a mindent elborító füstízű port, és tolja az irodákba, az előadótermekbe, a gépterembe. 

A folyosón találkozunk. Gyors döntés. Kiiktatjuk a légkondicionálást. Lekapcsoljuk a szuperszámítógépeket, és az összes rendszert, ami nem szolgálja a levelezést és a honlapokat. A helyi vezetékes telefonnal nincs gond. Analóg hálózaton van, és probléma nélkül működik. 

Az email-replikáns az MIT-n volt, Bostonban. A honlap és tartozékai a firenzei LaPietra részlegünkön. Szinkronizáljuk a postafiókokat, a honlapokat. Ha szükséges, tíz perc kieséssel át tudunk váltani a biztonsági helyekre. Ebben maradtunk. Ezt el is fogadja a dékáni iroda. 

A számítógépes kutatási szükségleteket és -terhelést átvisszük Texasba, Kaliforniába és Champaign–Urbanába, a nemzeti szuperszámítógép-központokba. Ezzel kilencvenöt százalékkal csökkentjük az energiafelhasználást. Az email könnyedén elgagyog a maradékon, még légkondicionáló nélkül is.

***

A Water Street kollégium a volt tornyoktól délre fekszik, nincs áram, nincs vízszolgáltatás, napokig lakhatatlan. Sorra érkeznek onnan a diákok az egyetemi sportcsarnokba. Itt kapnak új szemüveget, kontaktlencse-cseppeket, fogkeféket. Itt alszanak. A közelben lakó civilek párnákat, takarókat hoznak. Az informatika kábeleket húz a sportcsarnokban, telefonnal és laptopokkal szerelik fel a diákokat. Az IBM, a Gateway és a Dell már aznap este több száz gépet küld. 

Késő délután a sportcsarnokkal szemben lévő tűzoltó-parancsnokságon felhúzzák az első bíborfekete zászlót, aztán a másodikat, a harmadikat. 

A tornyok nélkül a déli panoráma a Washington Square Parkból olyan, mint egy foghíjas gyerek. Elveszítettük a toronyiránti tájékozódás egyik kulcsépületét. Neurofizikusok talán ismerik ezt a jelenséget – mennyire beidegződöttek ezek a tájékozódási pontok az emberek életében.    

A szemeszter csak most kezdődött, és a dékáni irodában érezhető a félelem, mi is lesz most. Elmennek a diákok? A nagy egyetemek országszerte aktívan toborozzák a New York-i egyetemistákat. Ahogy később kiderült, nem mentek el. Több diák jelentkezett a januári szemeszterre, mint bármikor az egyetem történetében. Igazi New York-i csoda volt ez.

Hat óra körül beindul az egyetemi informatika által létrehozott missing persons-adatbázisunk és a segélyvonal. Az egész város itt érdeklődik. A legtöbb hívás a Cantor Fitzgerald irodáiban ragadt hozzátartozókat kutatta. All hands on deck. Mindenki besegít. 

Az igazgatónő az irodámban alszik. Nem akarja itt hagyni az esti műszakot. Van nálam a nagy tábla alatt egy kopott, narancssárga kanapé. Tökéletes neki, ahogy van. Hátizsák a feje alatt, egy pár laborköpeny takarónak. Az éjszakások mondták később, hogy végig fent volt. Minden hívást felvett, amiben eltűnt személyek után érdeklődtek. Vitte a dolgokat. 

A dékáni iroda úgy döntött, hogy nem maradhatnak el órák. Nem kegyetlenségből. Azért, hogy a diákok számára megmaradjon valami rendszer, arra az esetre is, ha gondjuk vannak. Cathleen Morawetzé az utolsó óra az intézetben. Nagy matematikus volt. Mindig teltház az auditóriumban.  

Az ajtónál beszélget egy pár diákkal. Amikor mellrákom volt, mondta, nagyon el voltam keseredve, azt hittem, vége mindennek. Akkor tanultam meg a legfontosabb leckét. Rendezzük el a gyerekek iskolatáskáit, tisztítsuk ki a hűtőszekrényt, vigyük vissza a könyvtárba a lejárt könyveket, hegyezzük ki a ceruzákat. Kapaszkodjunk az apró dolgokba.

***

Estére visszatér a félelem. Hiányoznak Lower Manhattan fényei. Sorozatos robbanások. A megrongált gázvonalakon dolgoznak a tűzoltók. Mint valami ókori római csata estéjén, olajos hordókban benzines rongyokat égetnek a rendőrök. A benzingőz letakarja az égett hús szagát. Ez a furcsa dolog október végéig megy.

Elindulok haza. A nyugati oldalon még mindig nagy sor áll a St. Vincent kórház véradócsarnoka előtt. A 14. utcánál százával jönnek a rendőrautók. Long Island, Connecticut, Massachusetts, küldik az erősítést. A Grand Central vasútállomásnál a nemzeti gárda gépfegyveresei őrzik a bejáratokat. Mintha egyesével válogatták volna őket. Mindegyik magasabb két méternél. 

Összevissza járnak a vonatok. Sötét van, mire hazaérek. Amerre a szem ellát, gyertyák égnek a hegyoldali házak előtt.      

***

Reggel a szomszédok lejönnek a vasútállomáshoz. Kávét hoznak, reggelit, maszkokat, munkáskesztyűket a városba indulóknak.

***

Christian szól, hogy kellene pár ember a közeli óvodákba és iskolákba. A gyerekek ijedtek, és nehezen szakadnak el az otthontól. Nem tanulnak, nem játszanak. A dékáni iroda kéri. Közösségi munka. 

Viszem az irodából az egyetlen könyvet, ami nem matematika.

Olyan harmadikos, negyedikes az osztály, vannak vagy huszonöten. A két tanár próbálkozik, de a gyerekek konokul az asztalokat bámulják. 

Bemutatkozom, és előveszem a könyvet. Italo Calvino: A famászó báró kalandjai. 

Teljes a csend. Eszméletlen, milyen ügyetlen vagyok. Ijedtebb vagyok, mint a gyerekek. Kínkeserves ez a két oldal. Csak bámulnak rám. Végül egy kislány megkegyelmez. Vannak gyerekeid? Miért nem vagy velük? Ők min nevetnek? 

Mondom, az akcentusomon szeretnek nevetni. Utánoznak. Az a kedvenc szórakozásuk. 

Olvasd magyarul, kéri.

Kezdem elölről – rideg, gépies fordításban. 

És itt elpattan a húr. Egy Karinthy Frigyes-pillanat, Lógok a szeren. Röhögőgörcsben az egész osztály. Kezükkel verik az asztalokat, ugrálnak, a földön fetrengenek. 

Én is örülök. Ha egy pillanatra is, visszatért az élet, végre ismét gyerekek. És végre én is rájöttem, miért jó Italo Calvino. 

***

Gyakran egy esemény, egy ballagás, egy nyári tábor, egy stoppolás Lengyelországban elhozza a feledhetetlen, emlékezetes, korszakos zenei élményt. A Pink Floyd Wall albumának halálosan béna német változata a zirndorfi menekülttáborban. Vagy a Springsteen-féle I’m on Fire a pennsylvaniai B’nai B’rith nyári táborok idején. 

Az intézet harmadik emeleti zenéje Marlon Caesar irodájából jött. Gyakornok volt a Karib-szigetekről. Lágy, melodikus akcentusa volt, és örökkön mosolygott. Érdekes dolgokat hallgatott a recsegő rövidhullámú világrádióján, végtelen és nekünk érthetetlen krikettmeccseket, BBC World News-t, és persze Bob Marley-koncerteket. Úgy marta belénk magát Bob Marley, ahogy addig soha. 

***

Ahogy sok más kis üzlet, a Beyond the Bosphorus is bezárt. Ezzel elmúlt egy New York-i korszak, egy romantikus, ártatlan, naiv világ. Új született, és ez az új valahogy sehogy sem illeszkedett a régibe. Amerikában új időszámítás kezdődött. 

Romantikus világból megszállt ország lettünk. Csak még nem tudjuk, kik a megszállók.  

***

Évekkel később látom, hogy a feleségem bepakolja a szőnyegeket a Volvo hátsó ülésére. Gondoltam, a tisztítóba megy, de az anyjához készül. Náluk, a Long Island-i házban több a hely.

Megfogadtuk, mondja, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz. Nem akartalak én ezzel a szőnyegdologgal sohasem megbántani, de nem az én stílusom. Babrás, túl sok. 

Lemegyek a pincébe kimosni a gyerekruhákat. Jó itt lent matatni ilyenkor. Üríteni a párátlanító vizét, pumpálni a bedugult pincemosdót. Elrendezni a régi lemezeket, a kinőtt, elfelejtett dolgokat. Kapaszkodni az apró dolgokba.

A gyalupad mögötti szerszámos polcon ott lóg a kisebbik fiam óvodáskori rajza. A két torony, a repülők. Örökre beléjük égett ez a kép. Úgy igazán sohasem sirattam meg ezt a napot.