Amerikai Sztahanov | 23. rész: A Covid-diktatúra – az első napok

A New York-i nap négyharminckor kezdődik. Két hossz mell bemelegítésnek, aztán ezerötszáz méter hátúszás. Rentka László mesteredző a nagyerdei uszodában tanított a helyes formára. Egyenes kar, laza nyak. Egy pillanatnyi kivárás minden tempónál, mintha a hasad fölött egy képzeletbeli gyufaszálat adogatnál egyik kézből a másikba. Ez a minimális ütemvesztés megadja a hátúszás tökéletes formáját, elősegíti a nagy izmok, például a gluteus maximus bevonását, a comb, a far, a törzs együttműködését. 

Szakmai nyelven, Józsika, ez versenyúszás. Ne pancsikáljunk itt, mint a szoboszlói kurvák a termálfürdőben.

Mellettem Joe Cohen, a triatloncsapat tagja darál faltól falig. Egy 1950-es nyitott dzsippel jár a klubba. Az apjától örökölte, aki a koreai háborúból hozta haza. Most a kutyája ül a szétkapart vászonülésen, és türelmesen várja a triatlon végét. A húszperces fordulónál megbeszéljük a nap zenéjét. Rage Against the Machine, Metallica, Syrius. Sokszor megcsodálta a fiúk ausztráliai koncertjét. Az ördög álarcosbálja. Mi már régen tudjuk, utánozhatatlan mestermű. 

A vízhatlan fülhallgatón megy a magyar zene, Radics Béla, Kex, Illés, Omega, Metro, Koós János, Zalatnay. Modern időket élünk, minden elérhető. Amikor kijöttem New Yorkba, még kapkodtunk egy kéthetes Nemzeti Sport után, és az utcán, a falnak dőlve olvastuk – le egészen a megyei tabellákig. Anyanyelvi vérátömlesztés volt ez: Csávoly, Mélykút, Sükösd, Nemesnádudvar, Dunagyöngye. Napokig mommogtam ezeken. 

Úszás után ugrás a jacuzziba. Itt a hajnali társaság, Irwin, becenevén Red, a New York Timesnál dolgozott egész életében. A hetvenes években a technikai rovatnál segédkezett. Volt egy híres interjúja Bobby Fischerrel, amit be is keretezett. A családja valahogy megúszta Auschwitzot, és New Yorkban kötöttek ki. Felesége, Shirley az étteremben várja. Több mint ötven éve házasok. Kézen fogva botorkálnak mindenhova, vigyáznak egymásra. Most éppen viccelődik, és mint minden reggel, előszedi ugyanazt a régi találós kérdést.

Milyen mértékegységet használtak a korai amerikai telepesek egy kerítés építésénél? 

És ezzel elkezdődik a hajnali csevegés. Család, sport, tőzsde, nagyon ritkán politika. Jóindulatú társaság vagyunk, eljátsszuk a kiosztott szerepünket. Kérdezzük tőle, mint minden más reggel, egy láb, yard, hüvelyk, col, méter, kiló, mázsa, centi? 

Nem, nem, mosolyog, le van ez írva pontosan. Village Council Maryland, 1792. Legyen a kerítés bivalyerős, hogy ne lehessen lerombolni, legyen egy ló magas, hogy ne lehessen átugrani, és legyen disznó kemény, hogy a baromfi ne tudjon lyukat kaparni rajta. 

Szamoskéri nagyapám hunyorított éppen így egy-egy vicc után. 

Nyakig bukunk a forró vízbe. Mondok neki én is egyet az erdélyi medvéről. Ez is népi bölcsesség, de sajnos elvész az anyanyelv gyönyörűsége a fordításban. Hat óra sincs, és máris itt vagyunk a unübersetzbarkeit útvesztőjében. Hiába gyönyörű a magyar nyelv, gyakran lefordíthatatlan. 

Stephen Schwarzman a Rockefeller Egyetemen tanított virológiát. Kiöregedett, ólomszürke, beteges arc, de írogat még, és sok a közös akadémikus ismeretség. Reggelente ülünk a vízben, és megtárgyaljuk a DNS-szekvenálás legfrissebb technikáit. Van a hűtőjében egy vírus, amit Brazíliából csempészett. Egyedülálló minta, mondja, senkinek sincs. 

Én szívesen megcsinálnám neki a labormunkát, de csak beszélünk erről, mint egy gyerekkori álomról. Talán ez is az oka. Nem akarja tudni, hogy ez a vírus is zsákutca, nem lesz ebből se Nobel-díj. De amíg a hűtőben van, megmarad a remény.

A Covid után már nem láttam. A felesége néha eljött a klubba, de nem kérdeztem. 

Aztán Red is eltűnt. Láttam kétszer a Covid vége felé. Az úszómester vezetgette az öltözőben, itt a kabin, a lakatszám, a szauna, a zuhany, mondta neki. De már nem értette. Az ő konkrét világismerete megszűnt. Olyan volt, mint alzheimeres anyám, nem talált már ki a zuhanyzóból. Később összefutottam vele a Rockefeller Parkban, a Hudson partján. Nagy kötött sál volt a nyaka körül, Pál utcai fiúk, Nemecsek Ernő-stílus. Egyedül volt. Egyedül is öltözött, mert valahogy semmi sem stimmelt rajta. Kérdezem, hogy van Shirley, de felesleges volt. Nem ismert meg, nem válaszolt, csak ment le a folyó felé. 

Buddy az első sávban úszik. Egy Mercedes-hálózat tulajdonosa. Van sok lerakata a környéken, Westchester, Connecticut, New Jersey. Egy tökéletesre restaurált ötvenhetes Mercedes Flügeltürerrel jár a klubba. Titokban sokszor körbejártam már, földöntúli, mint egy Rembrandt-festmény Amszterdamban. 

Csendesen úszik, alig éri a vizet, mégis ő a leggyorsabb. Egy precíz programot követ, amit egy nejlonzacskóban tart a sáv végén. A természete is csendes, halkan beszél. Nem tetszik neki a politika, a Covid-diktatúra. Vállveregetéssel búcsúzik. Eltűnik Floridába, a fiai kezelik majd az üzletet. 

Mariano a salakpályán teniszezik, az jobban kíméli a térdét. A szaunában találkozunk, ott izzadunk egymás mellett. Hatszáz embert foglalkoztató szállítási vállalata van Bronxban, de így sincs elég kamionsofőr. Nem vesz fel migránsokat, mert azok ellopják az üzletet, és a negyedéért fuvaroznak a mexikói karteleknek. Helyi ember meg nincs elég New York környékén. 

Kubából menekült, így egymásnak mesélve nem kell színezni az átkos rendszer dolgait. Egy reggel előhúzza az iPhone-t a törölközője alól. Vett Palm Beach-en egy házat, közel ezer négyzetméter, kert, medence, teniszpálya. Áthelyezte az üzletet Floridába. Minimális az adó, új ügyfelek, új utak, és ami a legfontosabb, megszűnt a sofőrhiány. Hív, hogy menjek vele Floridába, mielőtt a demokraták szétverik az országot. Megiszunk egy pár mojitót, mondja, úszhatsz kedvedre a medencében.

A triatloncsapat is lelép. Nem passzolnak nekik az önkényes Covid-rendeletek. A Rockefeller-rezervoárban úsznak, kinn a szabadban, wetsuits, forró kávé, elektromos takarók. Összefutunk néha a havas ösvényeken. Szélvágott piros arccal tekernek a Squirrel Hill tetejére. 

Red és Stephen bóklásznak egy darabig, leülnek a klub éttermébe egy reggelire. Nekik már megállt az idő. Nekem még van egy szauna, aztán elhúzok a többiekkel a munkába. 

A 7:10-es vonattal megyek New Yorkba. Harmincöt perc, és a Grand Centralban vagyunk. Csendesen araszol a dízel a Hudson mellett. Lehunyt szemmel ez a nap legjobb pillanata. Nem tudjuk még, de ez volt a Covid előtti időszak utolsó napja.

***

Késő este hívnak a kórházból. Covid-gyűlés másnap tízkor. Otthon hagyom a kocsit, van idő lesétálni a hegyoldalon a vasútállomáshoz. Ahogy ereszkedek le a dombon, egy pitbull ugrik át a kerítésen, és rohan felém. Reflexből az utca közepe felé lépek, de begörcsöl a combom. Hátamra fordulva fekszem az utcán. Rám ugrik, de csak ül a mellkasomon. Lefetyel, nyalogat, barátságosan kaparja az arcomat. Talán jobban megijedt, mint én. 

Előkerül a gazda, és lassan a rendőrök is. Felsegítenek, de elhessegettem őket. Indulok az állomás felé. Valahogy visz az adrenalin. 

A liftben Dr. Segeras megigazítja a nyakkendőmet. Csorba, mondja, és az arcod is smuccos, megkarmolt valami? 

Telt ház van az előadóteremben. Aki nem tudott eljönni, Zoomon figyeli a megbeszélést. Fojtott izgalom. Valahol itt kezdődött. 

Az első PowerPoint-dia meglepett. Sokszor visszanéztem az archívumból. De mint sok minden, egy idő után ez is eltűnt.

New York 2020. március 15-én / fotó: Selcuk Acar / NurPhoto / NurPhoto via AFP