Mi túl kicsi ország vagyunk ehhez

Már azelőtt tudtam, hogy én jobb interjút készítenék a miniszterelnökkel, mint Hont András, mielőtt kattintottam volna. Vagyunk ezzel így még páran, tízmillióan.

Végül rászántam magam, hogy végigszenvedjek egy órányi szekunder szégyent, megtekintettem a „magnum opust”. Először el se indult, mert annyira szervilis tartalom, hogy kiszűrte a reklámblokkoló. (Pedig azt olykor még a Megafon propagandája is ki tudja kerülni.)

Iparági pletykák szerint Hontot hevederrel kellett a székhez rögzíteni, nehogy örömében hanyatt vágja magát, vagy bálványa előtt térdre rogyjon. Az, hogy ezt az ot.hu amatőr videós brigádja sikeresen megoldotta, jelzi, hogy nem teljesen dilettánsak, kőműves alá el tudnának menni dolgozni, szigorú felügyelettel.

A megtekintést követő, érthető, bénító döbbenet után elmémben vihar kerekedett: két napig meg voltam részegülve az alternatívák latolgatásától, hogy hogyan csináltam volna jobban, sokkal jobban, mint Hont András. Még a Pulitzer-emlékdíjat is megítéltem magamnak, és fogalmaztam a köszönőbeszédet. „Hogy az én kérdéseimtől bukott volna meg Orbán? Ugyan, ne túlozzunk...”, kacsintottam a hálás tömeg felé, majd az afterpartin belefulladtam a pinába.

Ebből az álomból felocsúdva, másnaposan, kénytelen voltam végre az interjú tényleges tartalmával is foglalkozni.

Argumentum pro hatáskör

Az elmúlt öt év összes miniszterelnökhöz intézett kritikus kérdését és az azokra adott válaszokat is hallottam már, ritka alkalmak ezek, kézbe fogható, harmadik fél által alaposan feldolgozott korpusz, nem véletlen, hogy egy nevenincs Rogán-blog alákérdezős jópofizására eddig már 400 ezren kattintottak (még ha ezek bálában vásárolt bangladesiek, valamint robotok is). A legtöbb, szaftosabb témát érintő válaszban visszaköszön az argumentum pro hatáskör-hárítás, miszerint a miniszterelnök pénzügyekkel, családtagjai, barátai bizniszeivel nem foglalkozik. Előjön intézményrendszeri szinten is: ő a kormányfő, mit neki az ÁSZ vagy a jegybank, ezek teljesen elszeparált, önálló ágensek, neki ehhez semmi köze. Múlt decemberben önmagát harminc éve főállású országgyűlési képviselőként definiálta (ezzel a szerény gesztussal táplálva a pletykát, hogy 2026-ra hátralép egy utód javára, de a parlamentben marad, hogy a bázist ez ne zaklassa fel túlságosan).

Szép elvek mentén löki el az útjába kerülő kellemetlenkedőket, zökkenőmentesen.

Van nekem azonban egy piros tollam, melyet szerkesztőként alkalmazok, a Tisztánlátás Cinikus Tolla. Oldalán a mottó: „Mi túl kicsi ország vagyunk ehhez”. A miniszterelnök összes hatáskörre hivatkozó mellébeszélését rendre áthúzom vele...