Újra és újra elmondjuk, súlyos gond van a bevándorlókkal. Nem tudnak beilleszkedni. Nem akarnak munkába állni. Saját hagyományaik szerint akarnak élni otthonaiktól távol eső országokban. Gyilkos indulatok munkálnak némelyikükben. Pedig lehet, hogy nem a migránsokkal van baj, hanem velünk. Mielőtt azonban ultrabalos barátaim nagyon fellelkesülnének, a konzervatívok pedig csüggedni kezdenének, gyorsan elmondom: nem az a baj, hogy nem vagyunk elég elfogadóak, elég toleránsak vagy intézményeink nem működnek elég hatékonyan. Szerintem mi, emberek nem működünk elég hatékonyan.
A dolog azért jutott eszembe, mert újabban Illyés Gyula úti jegyzeteit olvasgatom, és oroszországi kalandjainak leírása közben erre a bekezdésre bukkantam: „Egy meghívás elegendő, hogy örökre bekerülj a barátság, a pletyka, a meghitt közlések örvényébe, abba, amit általában társasági életnek neveznek. A többi vendég, akivel az első házigazda asztalánál összeismerkedsz, kézről kézre ad. Egy hét múlva már valaki erélyesen rád támad az utcán, s atyai és keresztneveden szólítva felelősségre von valami homályos mondat miatt; két hét múlva már van, akiket kerülnöd kell; de a háziasszony is kihív a konyhába, hogy segíts neki eltörölgetni. Elképesztően nagy az asszimiláló erejük.”
A leírás alapján úgy tűnik, a régi Oroszországban nem statisztika, nem nyelvi kényszerítés, nem iskolai, hivatali presszió formálta orosszá a bevándorlókat, hanem valami sokkal ősibb, sokkal tisztább, sokkal emberibb kényszer. Asszimiláció ugyan ez is, de vajon kinek volna ellenére az efféle beolvadás? Mert hát ez az Illyés által meglátott oroszos vendégszeretet amolyan megelőlegezett befogadás. Mintha azt mondaná a baráti, ismerősi hálózat minden szereplője: mindegy, ki vagy, mindegy, honnan jöttél, mindegy, mit gondolsz a világról vagy mit gondoltál eddig, mi itt közénk tartozóként tekintünk rád, feltételezzük, hogy ismered a helyi viszonyokat, kapcsolathálókat, szabályokat és normákat.
Megosztják az idegennel a baráti hálózat tagjaival kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, ezzel egyúttal azt is elmondják neki, mi a helyes, mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz, hogyan kell viselkedni az adott társaságban. (Ugye milyen csodálatos dolog a pletyka! Vizsgálták már szociológusok, pszichológusok, kommunikációs elemzők, humánetológusok, elmondtak róla mindent, ami elmondható, de legfontosabb funkcióját nemigen tárták föl. Pedig Illyés odavetett megjegyzéséből azonnal kiderül, miért pletykálkodunk. Amolyan erkölcsi-közösségi szabálykönyvet alkotunk, mesélünk, s adunk tovább ilyenkor.) A pletykakörbe vont idegen tehát...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.
