Újra és újra elmondjuk, súlyos gond van a bevándorlókkal. Nem tudnak beilleszkedni. Nem akarnak munkába állni. Saját hagyományaik szerint akarnak élni otthonaiktól távol eső országokban. Gyilkos indulatok munkálnak némelyikükben. Pedig lehet, hogy nem a migránsokkal van baj, hanem velünk. Mielőtt azonban ultrabalos barátaim nagyon fellelkesülnének, a konzervatívok pedig csüggedni kezdenének, gyorsan elmondom: nem az a baj, hogy nem vagyunk elég elfogadóak, elég toleránsak vagy intézményeink nem működnek elég hatékonyan. Szerintem mi, emberek nem működünk elég hatékonyan.
A dolog azért jutott eszembe, mert újabban Illyés Gyula úti jegyzeteit olvasgatom, és oroszországi kalandjainak leírása közben erre a bekezdésre bukkantam: „Egy meghívás elegendő, hogy örökre bekerülj a barátság, a pletyka, a meghitt közlések örvényébe, abba, amit általában társasági életnek neveznek. A többi vendég, akivel az első házigazda asztalánál összeismerkedsz, kézről kézre ad. Egy hét múlva már valaki erélyesen rád támad az utcán, s atyai és keresztneveden szólítva felelősségre von valami homályos mondat miatt; két hét múlva már van, akiket kerülnöd kell; de a háziasszony is kihív a konyhába, hogy segíts neki eltörölgetni. Elképesztően nagy az asszimiláló erejük.”
A leírás alapján úgy tűnik, a régi Oroszországban nem statisztika, nem nyelvi kényszerítés, nem iskolai, hivatali presszió formálta orosszá a bevándorlókat, hanem valami sokkal ősibb, sokkal tisztább, sokkal emberibb kényszer. Asszimiláció ugyan ez is, de vajon kinek volna ellenére az efféle beolvadás? Mert hát ez az Illyés által meglátott oroszos vendégszeretet amolyan megelőlegezett befogadás. Mintha azt mondaná a baráti, ismerősi hálózat minden szereplője: mindegy, ki vagy, mindegy, honnan jöttél, mindegy, mit gondolsz a világról vagy mit gondoltál eddig, mi itt közénk tartozóként tekintünk rád, feltételezzük, hogy ismered a helyi viszonyokat, kapcsolathálókat, szabályokat és normákat.
Megosztják az idegennel a baráti hálózat tagjaival kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, ezzel egyúttal azt is elmondják neki, mi a helyes, mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz, hogyan kell viselkedni az adott társaságban. (Ugye milyen csodálatos dolog a pletyka! Vizsgálták már szociológusok, pszichológusok, kommunikációs elemzők, humánetológusok, elmondtak róla mindent, ami elmondható, de legfontosabb funkcióját nemigen tárták föl. Pedig Illyés odavetett megjegyzéséből azonnal kiderül, miért pletykálkodunk. Amolyan erkölcsi-közösségi szabálykönyvet alkotunk, mesélünk, s adunk tovább ilyenkor.) A pletykakörbe vont idegen tehát nemcsak személyeket ismer meg, nemcsak emberi viszonyokról kap képet, de egyúttal azt is megtudja, mit tart helyesnek és mit helytelennek ez a kör. És ha nem valami szektás, szubkulturális csoportba csöppen a kívülálló, hát nagyjából egy egész társadalomról képet kap.
De az orosz vendégölelés ennél is tovább megy. Mint Illyés szavaiból kiderül, hamarosan már számon is kérik a látogatón a tudnivalókat, szembesítik félresikerült megjegyzéseivel, vállalhatatlan nézeteivel, elfogadhatatlan felvetéseivel vagy éppen azzal, miért barátkozik olyanokkal, akiknek viselkedése kifogás alá esik.
Közeli kultúrközegből érkező idegen a tanítást befogadhatja néhány hét alatt, pár hónap múlva már a nyelvből is elég sok ragad rá, és talán egy év sem kell hozzá, hogy a közösség új tagjaként szerelembe essen, munkát találjon vagy valami komoly feladatot kapjon a helyi dalárdában, olvasókörben, egyházközségben.
Úgy emelnek be a közösségbe, ahogy a szülők nevelik a gyereket. Egyszerűen léteznek mellette, vele. Teszik a dolgukat, foglalkoznak azzal, ami fontos és a gyerek lassan megtanulja, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes, mi a helytelen, és persze megtanulja a nyelvet is.
Így vált orosszá a történelem folyamán sokszázezer német, lengyel, svéd, grúz, örmény, azeri, kazak, üzbég, mongol, tatár, román, bolgár, török, görög, és ki tudja még, miféle nép fia, ha új életet keresve maga érkezett orosz földre vagy éppen a birodalom nyelte le szűkebb hazáját.
Illyés így folytatja a bekezdést: „Szibériában, amely már nem is tudom, hányszor nagyobb, mint Európa, eredetileg egy orosz sem élt. Két-három század elég volt, hogy az egészet bekebelezzék; minden várost eloroszosítottak. Bizonyos vagyok benne, hogy nem hadseregüknek köszönhették, nem is nemzeti politikájuknak, hanem a kormányzónék, őrmesternék, pedellusnék és száműzött forradalmár kisasszonykák beszélhetnékjének; ez elől a legvadabb burját vadász sem menekülhetett.”
Az asszimiláció valóban és egészen pontosan így működik. Számos kutatás igazolta, hogy az ember olyasféle lény, aki környezetéhez alkalmazkodva alakítja ki, illetve szükség esetén formálja újra személyiségét. A legtöbben azért gondoljuk magunkat jellemes embernek, önazonos személyiségnek, mert elég jól kontrolláljuk környezetünket, és kerüljük azokat a helyzeteket, ahol a megszokott, komfortos létezéstől eltérő módon kellene viselkedni. De ha ilyesmire rákényszerülünk, mondjuk új lakásba, netán másik országba költözünk, akkor a fizikai kényelem kedvéért sokan hajlandók vagyunk megváltoztatni preferenciáinkat. Egy közismert kutatás szerint barátaink 88 százaléka ugyanabban az épületben lakik, sőt, ezeknek a fele a megkérdezettel azonos emeleten él. Egy másik felmérés, amely arra kereste a választ, miért barátkozunk egymással, ugyancsak azt mutatta ki, hogy a térbeli közelség fontossága meghaladja a szociális vagy kulturális hasonlóság jelentőségét. Vagyis nem keresünk barátokat, hanem azoknak a társaságát keressük, azokhoz csapódunk, akik velünk azonos mikrokörnyezetben élnek.
A családok, a baráti hálózatok, az egyesületek, a lokális szerveződések, a gyülekezetek, a szakszervezetek, a pártok, sőt lassan az iskolák és a munkahelyek is megszűnnek mint szocializációs terepek. Lassan azt is elfelejti a lakosság zöme, hogyan kell, hogyan lehet, hogyan és miért érdemes részt venni egy-egy efféle mikrovilágban.
Vajon milyen gyakorisággal szerveződnek ma Európában olyan vendégségek, amelyről Illyés ír? Néhány évtizede még magától értetődő volt, hogy a barátok, ismerősök meglátogatták egymást, a boomerek nemzedéke házibuliban gyűjtött új kapcsolatokat, ma ritkaság a személyes tér megnyitása az idegenek előtt. Ha akadnak is még baráti társaságok, inkább nyilvános helyeken találkoznak, de a randevúk már az interneten szerveződnek, és az ismerősök is a világhálón élik meg a kapcsolat illúzióját.
És persze nem is nagyon van tartalma ezeknek az újmódi kapcsolatoknak.
A közös kulturális realitás, ami még nem is olyan régen összetartotta az európai társadalmakat, szegmentumokra hullott szét, s a művelődés helyét javarészt átvette a szórakoztatás.
Az úgynevezett tömegkultúra valójában nem kultúra, nem mond semmit az emberi minőségről, nem kínál újabb gondolatokat és asszociációkat a valóságról, nem támaszt érzéseket a maga jogán, hanem csak eleve adott érzelmeinken lovagol, egyszóval üres giccs. Nem olyasmi, amiről érdemes lenne beszélgetni vagy ami egy idegen számára újszerű eszméket kínálna, mondjuk úgy, személyiségformáló erővel hatna rá. A szórakoztatóipar tömegtermékeit az idegen is ismeri. Ahonnan ő érkezett, ott is ugyanaz megy a streaming-csatornákon meg a TikTokon, mint itt.
Úgy értem, most milyen, nem arról, hogy milyen volt húsz vagy kétszáz évvel ezelőtt. És úgy is értem, hogy a valóságban milyen, nem pedig ábrándképeinkben. Mert a jelenben és a valóságban mi már nem nagyon különbözünk egymástól, ugyanabba a kultúravesztettségbe süllyedtünk bele.
És persze az az erkölcsi világ, amit régente a pletykák közvetítettek, mára ugyancsak szétesett. Nekünk, európaiaknak egyre bizonytalanabbak az értékválasztásaink, egyre lazábbak a normáink, egyre megengedőbbek az együttélési szabályaink. Ma már nemcsak arról van szó, hogy toleráljuk, elviseljük mások másságát, de néhány évtizede tisztelnünk is illik furcsa szubkultúrák, távoli népek szokásait, egyenértékűnek kell tekintenünk idegen közösségek hagyományait a magunk tradícióival. Az erkölcsök relativizálódása az erkölcsi világ széteséséhez vezetett.
A szomszédban élő arab, kínai vagy néger (ha amúgy nem hülye, és nem akar minket megölni a képzeletbeli barátja kedvéért) ugyanúgy él, mint mi. És semmi közünk hozzá, hogy a zárt ajtó mögött kuszkuszt eszik vagy édes-savanyú levest kanalaz, nem kérdezhetünk rá, milyen viszonyban van a feleségével, mindegy, milyen nemű az élettársa, nem számít, mivel tölti az idejét, amikor éppen nem a szórakoztatóipar egyentermékeit fogyasztja.
És persze őt sem érdekli, hogy szerintünk helyesen vagy helytelenül cselekedett-e Józsi a harmadikról, amikor beszólt a házmesternek, hogy mit gondolunk Schneidernéről, aki csalja az urát, hogy miről volt szó a helytörténeti társaság legutóbbi találkozóján, hogy csatlakoztunk-e az aláírásgyűjtéshez a helyi óvoda ügyében.
És nem is várjuk el tőle (meg ugye egymástól sem), hogy érdekelje.
Vajon hogyan és mihez tudnánk így bárkit is asszimilálni?
Borítókép: Lakhatásért tüntető menekültek Párizs 11. kerületének városháza előtt 2025. június 12-én / fotó: Carine Schmitt / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés