Negyedszáz év magány – a magára maradt Nyugat

Nemrégiben a kezembe került az 1997-es Officina Világévkönyv. A kötetben a Földkerekség minden egyes országának előző egy-két évnyi történéseit foglalták össze fejezetenként néhány oldalban. Ahogy lapozgattam, egyre jobban elfogott valami furcsa, keserédes nosztalgia. A könyvből persze kiderül, hogy a világ akkor is tele volt súlyos gondokkal, igazságtalansággal és szenvedéssel. Ám az összkép mégis csak az, hogy Közép- és Kelet-Európától Latin-Amerikán át Ázsiáig, vagy a – számunka – eldugott afrikai államokig egymás után távoznak a történelem színpadáról a zsarnokok és tömeggyilkosok, dőlnek meg a diktatúrák, hogy a helyükbe demokratikus(abb) rendszerek lépjenek.

Ezt a folyamatot azóta a harmadik nagy demokratizálási hullámként emlegetik – és ma már átkozzák sokan. Ezek a kísérletek ugyanis később a legtöbb helyen vagy kudarcba fulladtak, vagy egészen más világot teremtettek, mint amilyenről akkoriban emberek százmilliói álmodtak Szófiától Santiagón át Fokvárosig. 

Ám mégis: ez a kis évkönyv időkapszula egy olyan korszakból, amikor úgy tűnt: a világ halad valamerre, az irány alapvetően jó, s, ami rossz, az nem e folyamat miatt, hanem annak ellenére történik, tehát hamarosan véget ér. Amikor a nagy kérdésekről szinte mindenki nagyjából ugyanúgy gondolkodott, nem volt dilemma, hogy merre menjünk, legfeljebb az, hogy milyen tempóban, és ki vezessen minket. A különböző világnézeti és politikai táborok azon versengtek, ki a hitelesebb és eredményesebb képviselője az uralkodó korszellemnek, amelyet csak az optimista akolmelegből kiátkozott és rituálisan körberöhögött „szélsőségesek” vontak kétségbe. Igaz, azt még ők sem igazán tudták elképzelni, mi lehetne e helyett.

A keserű piros pirula

Aztán az ezredforduló után lassan, de biztosan elkezdett felfesleni az addig ismert valóság szövete. A borzalmas szenvedéseket hozó, és végül szinte teljesen hiábavalónak bizonyuló afganisztáni és iraki invázió véres habzássá változtatta az addig „táguló gyűrűkben konszolidációt hullámzó” Pax Americanát. A 2008-as világválság szánalmas, tehetetlen, de könyörtelen rémbohócokká festette át a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció korábban jóságos mosolyú profán szentképeit. A sértettség- és áldozatkultusz keserű, örömtelen woke-vallása, majd az erre érkező újjoboldali cinikus epeköpködések elsöpörték a Love parade-ok naiv, amfetaminmámoros összeboruló szentimentalizmusát.

Hideg, részvétlen és közönyös lett a világ, amelyben melegséget már csak az ideológiai-politikai szekták gyűlölet táplálta tábortüzeinél találhatunk. Lassan köréjük is gyűlik majd’ mindenki.

Persze az is könnyen lehet, hogy egyszerűen csak a valóságot látjuk. A piros pirulát nem mi választottuk, a történelem nyomta le a torkunkon, de a Mátrix így is köddé foszlott körülöttünk. (Talán van benne valami sorsszerű, de, ha nincs, akkor sem állok ellen a csábításnak, hogy megjegyezzem: az ominózus filmet épp az új évezred kapujában, 1999-ben mutatták be.)

Mert, ha jobban belegondolunk, kinek az optimizmusa uralkodott a napfény bő évtizedében, és ki sütkérezhetett ebben? Tény, hogy világ legfejlettebb országaiban élőknek jó ideig valóban volt oka a derűlátásra. Az ezredforduló negyvenesei jobban éltek, mint a szüleik, és sokkal jobban, mint a nagyszüleik. A nagy rivális társadalmi rendszer, a kommunizmus éppen akkor omlott össze, amikor nyugaton csúcsra járt a neoliberális/neokonzervatív piacgazdaság, így kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a történelemnek éppen itt és ezzel van vége. Ők már átszakították a célszalagot, a többieknek csak utol kell érnie őket.

Ez az optimizmus és szelíd, de kérlelhetetlen felsőbbrendűség-tudat sugárzott ki hozzánk, a perifériára is: mi már „majdnem” ott voltunk, mint ők, és már előre olyanok akartunk lenni, mint ők. Hogy tőlünk kijjebb, a periféria perifériáján és azon túl mi van, az nem nagyon érdekelt minket. Most jelentős részben ennek az árát fizetjük.

Régen minden jobb volt – de kinek?

Ukrajna orosz megtámadásának napjaiban nagyot ment a közösséginek nevezett médiában egy jó huszonöt éves felvétel, amelyen az alaposan betintázott Clinton és Jelcin vidáman baromkodnak egy sajtótájékoztatón. „Mennyivel jobb volt, amikor a két szuperhatalmat egy szexmániás és egy alkoholista vezette” – szólt a poénnak szánt, de nyilván szívből jövő kommentár.

Igen, jobb volt. Azoknak, akik a világnak a szexmániás vezette részén éltek. Az öreg piás népe közben nélkülözött és még azt is végig kellett nézniük, ahogy az elnökük hülyét csinál magából.

De nem volt jobb az élet az ezredfordulón Brazíliában, Indiában, Kínában, vagy Afrika nagy részén sem. Amit a mi értékeink szerint „haladásnak” és „jó iránynak” láttunk, milliárdnyi tömegek számára legfeljebb változás volt, amely nem tette könnyebbé a sorsukat – sőt, sokszor még nehezítette is.

Nekik most jobb. A legtöbb embernek csak egy kicsit, de sokaknak lényegesen. Az elmúlt negyedszázadban a Föld lakosságának nagy többsége életszínvonalban és minőségben előre lépett. Kivéve a Nyugatot, ahol hetven év után most nő fel az első generáció, amelynek rosszabb lehetőségei vannak, mint a szüleiknek.  (Még itt, a periférián is legalább egy kicsit könnyebb, mint 2000-ben, igaz, ezt éppen most veszítjük el az újabb válság során.)

Lusta Dick és a vízesés

Ami tehát a mi nézőpontunkból globális krízisnek tűnik, az valójában a mi bajunk. És éppen ezért egyedül vagyunk vele. A világ többi része, amely irigyen nézte a Nyugat tündöklését és keserű hallgatással tűrte harsány optimizmusát, most kárörvendően hátra dőlve nézi a két évtizede tartó lejtmenetet. És, ha tehetik, elveszik azt, ami szerintük eddig is járt volna nekik. Van, aki fegyverrel, van, aki pénzzel, van, aki egyszerűen azzal, hogy idejön, mert úgy akar végre élni, ahogy mi.

Egymást érik a kilencvenes-kétezres évek zenéire épülő retróbulik – ám társadalmilag és politikailag már régen megvetjük és szégyelljük a „napfény évtizedét”. Szeretünk egy este erejéig visszarepülni a korba, amikor még úgy tűnt, minden jó irányba megy – s közben iszonyúan röstelljük, hogy ezt annak idején elhittük.

25 éve léptünk be az új évezredbe, s ez a negyedszázad javarészt arról szólt, mekkorát tévedtünk az elején. A 2000-ben a nyilvánosság tereit szinte hézagmentesen kitöltő korszellem 2025-re elpárolgott. Nem megkérdőjeleződött, nem átalakult – megsemmisült. Mára azok a gondolatok kerültek szégyenkalodába, amelyek két évtizeddel ezelőtt az elsöprő többség gondolkodását meghatározták. Ma ugyanez a többség megvetően fintorog, ha nagy ritkán szembejön vele valaki a nyilvánosságban, aki emlékezteti egykori önmagára.

Ám, hogy kik vagyunk ma, azt nem tudjuk. Érezzük, hogy nem haladunk, csak sodródunk egy tutajon a történelem ijesztően gyors folyóján. Nem a jó irányba. A vízesés zúgása egyre hangosabb, és ahogy a Macskafogóban Lusta Dicket, minket sem ment meg a zuhanástól, ha a régi trombitán a régi dallamot fújjuk teli tüdővel. Persze lehet ezt választani, ám így alighanem a teltkarcsú egér sorsa jut majd nekünk: egy tisztelgéssel eltűnni a mélyben.