spotify Hallgasd meg!

Idén is megnyílt a magyar közélet pénzügyi kukkolója, nyilvánosságra hozták a parlamenti képviselők, kormánytagok és vezető állami tisztségviselők vagyonnyilatkozatait. A pornó nem véletlenül népszerű. Ahogyan a szexuális jellegű, úgy az anyagi természetű pornográfia is a mások magánéletébe való beleskelődés élményét adja. A két műfajban közös vonás az is, hogy a kukkolók nagy többsége alapvetően tisztában van vele: amit lát, az nem a valóság, legfeljebb annak egy szelete, jelentős részben pedig egyszerűen képtelenség – mégis rengetegen lelkes fogyasztói maradnak a shownak. Ez a hozzáállás a mások hálószobájába bepillantást ígérő felnőtt filmek esetében a mentális egészség megőrzésének fontos feltétele. Hiszen, aki a pornográfia nyomán képzeli el a valódi nemi életet, azt általában igen komoly csalódások érik.

Ugyanakkor politikusaink évente ismétlődő rituális anyagi kitárulkozása kapcsán ugyanez az ironikus félmosollyal kísért lakonikus beletörődés sokkal inkább társadalmunk súlyos lelki betegségének tünete. Ha az erotikus ipar (vagy akár kevésbé explicit, de sokszor még gátlástalanabb módon a bulvármédia) hazudik nekünk, hát magunkra vessünk, elvégre a világon semmi jogunk sincs tudni az igazságot mások magánéletéről.

A mi adónkból befolyt ezermilliárdok felett rendelkező vezetőink és képviselőink anyagi helyzete azonban nem magánügy, ennek pontos, valósághű ismeretét igenis megkövetelhetnénk tőlük. A jogszabályok így is rendelkeznek. Mi viszont önként lemondunk erről.

Tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk

A nyilatkozatokba beleírt képtelenül alacsony összegek és arcátlanul értéktelen vagyonelemek láttán összekacsintunk: „ja, hát persze, apám, tudod, kinek meséld!” Aztán nem történik semmi. Elkönyveljük, hogy dörzsölt állampolgárok vagyunk, akiket a dörzsölt politikusok sem tudnak megvezetni. Az ordas kamuzásokból viccek, mémek és stand-up poénok születnek, amelyeken önfeledten röhögünk.

Büszkék vagyunk rá, hogy nem tudnak hülyére venni minket – és közben évtizedek óta hagyjuk, hogy hülyének nézzenek. Ezzel az elitünk is tisztában van, és ezért a következő és az azt követő alkalommal is hazudni fognak. Orbán Viktornak papíron legközelebb is egy közepesen sikertelen kisvállalkozónak megfelelő vagyona lesz, Jakab Péternek meg összesen egy 18 éves Opelje.

Hogy ez a „tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk” játék mennyire kikezdte állampolgári öntudatunk maradványait is, azt jól jelzi, mit kezdünk azzal, amikor egy-egy politikus legalább részben felfedi mesés vagyonát előttünk. Semmit. Az égvilágon semmit.

A kormányban legkevesebb három miniszter van, akinek a bevallott vagyona is bőven elegendő lenne, hogy legalább némi magyarázkodásra kényszerüljenek. Nagyon nehéz elképzelni olyan zseniális pénzügyi életvezetést, amely Rogán Antal, Lázár János vagy Tuzson Bence elmúlt évtizedben bevallott gyarapodását életszagúan megmagyarázná. Pláne úgy, hogy mindhárman legalább tíz éve töltenek be olyan kormányzati pozíciókat, amelyek mellett a törvényesen megkeresett jövedelmük ilyen mesteri forgatására aligha lehetett érkezésük.

Más szemében a gerenda, meg a miénkben is – de kit érdekel?

Ezek a történetek a legelvakultabb igazhívőkön kívül mindenki gyanakvását felébresztik. Akár ellenzékiek, akár kormánypártiak. Az előbbiek szeretik az utóbbiakat közmédián és KESMA-sajtón csüngő közéleti világtalanoknak látni – ám ez elsöprő többségükre minden bizonnyal nem igaz. Nagyon is tudnak ezekről a sztorikról, és jelentős részük visszatetszőnek is találja őket. Csak ezt nem érzik elég indoknak arra, hogy megvonják a bizalmukat saját politikai közösségüktől.

Már csak azért sem, mert bőven találnak bezzegmutogatnivalót a másik oldalon az Apró-klán, vagy számos más, a rendszerváltás zavarosában meggazdagodó egykori pártállami figura képében. Akiknek a vagyonosodását egyébként a saját híveik – egykoron milliós tömegek – többsége sem tartotta tisztességesnek. Mégis rájuk szavaztak, mert ők is megtalálták a maguk bezzegmutogatnivalóit a mindenkori másik oldalon.

A helyzet azóta sem változott. A fideszes korrupciógyanús ügyeket oly sokszor jogosan felhánytorgató ellenzéki sajtóban például egy rövidke hírt sem ért meg, hogy egy momentumos fővárosi kerületi képviselő vagyonnyilatkozatából negyedmilliárd forint jövedelmet hagyott ki. De Magyar Péter gellérthegyi lakáshoz jutásának meglehetősen szokatlan történetét is illett egyből bemondásra elhinne mindenkinek, aki nem akart felkerülni a Rogán-bérencek listájára.

Már rég nem arról van szó, hogy a „mieink” szemében nem látjuk a gerendát, a „másikok” szemében meg a szálkát is megtaláljuk. Nagyon is látjuk a gerendát – csak teszünk rá. Mert úgyis ott van a másik oldalon is, meg egyébként is minden politikus hazudik és csal, de a mieink legalább simogatják az identitásunkat.

Szektariánus költségek

Az „alkotmányos költség” sajátosan ká-európai hátborzongató nyelvi leleményét Mengyi Rolandnak szokás tulajdonítani, pedig már a kádári titkosszolgálatok is használták. Régi hagyomány ez – ahogyan az is, mennyire irtózunk attól, hogy valódi nevükön nevezzük a dolgokat. Amit ugyanis harmincöt éve önszántunkból tömünk a politikusaink zsebébe, annak az égvilágon semmi köze az alkotmányossághoz. Még a toldozott-foldozott iszapszilárdságú alaptörvényességhez sem.

Ez a szektához tartozás tagdíja. Ha úgy tetszik: a szektariánus költség. A magyar választók nagy része kötött egy soha ki nem mondott, de precízen betartott alkut a politikai elittel: ők minden percben biztosítanak minket arról, hogy jobbak és okosabbak vagyunk, mint az ellenoldaliak, mi pedig félrenézünk, miközben kizsebelnek. Pontosabban: oda és csak oda nézünk, ahol az ő ellenfeleik fosztogatnak. Kényelmes paktum, amelyből nem könnyű kilépni.

De ameddig nem rúgjuk fel, addig a saját elitünk mindent és mindennek az ellenkezőjét is megteheti velünk. Ironikus, hogy erre teljesen még ők maguk se ébredtek rá. Hiszen akkor akár azt is megtehetnék, hogy őszintén beleírják a vagyonbevallásukba, mennyit loptak eddig tőlünk. Aligha kéne tartaniuk bármilyen következménytől. Mi viszont végre a valóságot látnánk a peep showban. Legalább ennyivel tartoznak nekünk.