Az egész ország arról a kalapácsról beszél, amellyel egy tébolyult férfi megpróbálta meggyilkolni Jeszenszky Gézát. A volt külügyminiszter, Istennek hála, túlélte az aljas és gyáva orvtámadást. Csakhogy az a kalapács ott van a mi kezünkben is, és egyre féktelenebbül hadonászunk vele.

A merénylet mögött saját habitusa és politikai véleménye mentén mindenki meglátta azt, amit akart: a kormány uszító kampányának romlott gyümölcsét, az ellenzéki hisztériakeltés eredményét, vagy egy magányos őrült akcióját. Az alapján, amit eddig tudhatunk, a valósághoz az utóbbi állhat a legközelebb. Ez pedig remek menekülőutat is biztosít számunka, hogy elegánsan eltartsuk magunktól az egész történetet. Elvégre mi közünk lenne egy hibbant fickóhoz, aki egy kalapáccsal a kezében, benzinnel és öngyújtóval elindul embert – saját bevallása szerint önmagát is – ölni? Sajnos több, mint gondolnánk.

Neki van igaza, és ölni akar

Az országot persze nem járják egymás vérére szomjazó hordák, és elég egy pillantást vetni a nemzetközi hírekre, hogy érezzük, mennyire meg kell ezt becsülnünk. Ám könnyen lehet, hogy ez a kegyelmi állapot elsősorban annak köszönhető, hogy a lincselésre ma már létezik sokkal kényelmesebb és kockázatmentesebb lehetőség: az online térben. A közösségi médiában, a nyitott és zárt csoportokban és chat-ablakokban ugyanis nap mint nap bőven láthatunk példát olyan ámokfutásokra, amelyek csupán konkrét eredményükben különböznek a Jeszenszkyre támadó kalapácsos ember őrjöngésétől. A mögöttük fortyogó indulatok és ezek világra eresztése tekintetében alig.

„Gyalázzák egymást ismeretlenek,

Álnevek mögött, sunyin lapulva,

(…)

 Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar,

Neki van igaza és ölni akar”

– dörmögte Hobo lassan már egy évtizeddel ezelőtt is. A helyzet azóta semmit sem javult, egy igen fontos tekintetben pedig még rosszabb is lett. Nem azért, mert jobban gyűlöljük egymást, vagy mert idegesebbek vagyunk. A magyar közéletben izzó feszültség már jó ideje nehezen fokozható tovább, s különben is, az érzelmek és érzetek nem mérhetőek műszerrel, nincsen mértékegységük. Az teszi a napjainkat eggyel még elviselhetetlenebbé, hogy már nemcsak az ismeretlenek gyalázzák egymást, hanem az ismerősök is.

Szégyellem, hogy ismerlek!

Persze most bárkinek eszébe juthatnak tíz, húsz, vagy akár harminc éves történetek is viharos politikai veszekedésekbe torkolló családi ünnepekről, pártalapon klikkesedő munkahelyekről vagy ideológiai alapú anyázásokba forduló baráti összejövetelekről. Akik ismerik, pláne még kedvelik, szeretik is egymást, meg szokták beszélni a világ eseményeit. És ha nem egyformán látják ezeket, akkor teljesen természetes, hogy ez konfliktust szül. A vacsoraasztalnál, a munkahelyen vagy a kocsmában. Ahonnan az elhangzott, sokszor indulatos, sértő szavak nem kerülnek ki, és ahol ezekért alkalomadtán bocsánatot is lehet kérni. Az embernek rosszul esik, ha szemtől szemben megbántják – de az sokkal mélyebb sebet ejt, ha megalázzák. Kínos helyzetbe kerülhetünk a családunk és barátaink körében is, ám igazán arcpirítóan megszégyenülni és megszégyeníteni idegenek előtt lehet. Erre pedig manapság az online tér olyan lehetőségeket ad, mint a történelemben korábban még semmi más.

Elég egy két-három szavas komment, hogy virtuális szégyenkalodába zárjunk bárkit. És, ha egy ismerősünk szerintünk megdöbbentő, felháborító vagy ostoba véleményével találkozunk, mennyire egyszerű odahányni a kommentfalra vagy a chat-csoportba, hogy „Csalódtam benned!”, „Eladtad magad!”, „Szar emberré váltál!”, „Komcsi/náci/idióta lettél!”, „Szégyellem, hogy ismerlek!” Lehetőleg úgy, hogy ország-világ lássa: ez az ember valaha fontos volt számodra, de mostanra értéktelen senkiházi lett, amit nálad jobban senki sem tudhat, hiszen te ismered őt.

Mennyivel könnyebb ez, mint ráírni valakire, vagy ne adj’ Isten felhívni, találkozni vele, és így megkérdezni: „Miért gondolod így?” Ez hosszú percekbe, akár órákba is telhet, egy online csulát meg el lehet ereszteni egy fél buszmegállónyi idő alatt.

Csak, hát akit nyilvánosan szembeköpnek, annak nem sok választása marad: vagy ütésre lendül a keze, vagy lelép. Vagy gyalázkodik egyet ő is, lehetőleg még jobban a komment-Colosseum földjébe döngölve, vagy kilép, töröl, letilt. A kommunikációnak, és vele együtt sokszor rokoni kapcsolatoknak, évtizedes barátságoknak így is, úgy is vége.

Betépve

Amikor ilyet teszünk, nem vagyok jobbak, mint a kalapácsos ember. Ő legalább nem egy rokonára vagy barátjára támadt rá. Amikor ilyet teszünk, nemcsak tapintatlanok, bunkók és kegyetlenek vagyunk, hanem éppen szétverjük a hazánkat – amelyért harcolva felragadtuk a virtuális pörölyt. Mert a csapás nemcsak a másik arcán csattan, hanem az országot összetartó eresztékeken is.

A társadalom ugyanis nem egy elvont sokaság. A nemzet családokból, baráti, haveri körökből, szomszédok és kollégák közösségeiből áll. A viszontlátás öröméből, közös panaszokból és örömökből, nagy röhögésekből, és sírásokból, harsány sztorizásokból és csendes együtt hallgatásokból. Felületes csevegésekből, mély beszélgetésekből – és persze szenvedélyes vitákból. Közéletről, politikáról, pártokról és szavazatokról – meg egy csomó minden másról, ami legalább ennyire, ha nem még inkább fontos.

Amikor egy fél percnyi gőzkieresztés, veretes odamondás és pár tucat begyűjtött lájk kedvéért egymásnak rontunk, ezeket a pillanatokat töröljük ki visszamenőleg, és tesszük lehetetlenné előre. A semmiért. Mert ettől még az általunk oly hősies elszánással képviselt Nagy Ügy sem megy előre egy millimétert sem.

A magunk világát ripityára törhetjük, de a Földkerekség és az ország hatalmi küzdelmeire pontosan nulla hatása van a kommentjeinknek és lájkjainknak. A lelkünk mélyén ezzel tisztában is vagyunk. És keserű tehetetlenségünket vélt szellemi-erkölcsi fölényünk harci drogjával tompítjuk. Amíg be vagyunk tépve, legalább eggyel jobb embernek/európainak/magyarnak érezhetjük magunkat, mint a másik, és bőszen osztogathatjuk a pörölycsapásokat azoknak, akiket az algoritmus elénk sodor. Ők pedig a működési mechanizmusból fakadóan jellemzően azok, akik közel állnak hozzánk.

A végén ott állunk majd a romok között, kiégve és magányosan – de igazunk lesz! Másunk már nem nagyon.