Az Európai Unió fizetett eurokratái és az őket kiszolgáló média az EU szankciós rendszerét következetesen „korlátozó intézkedéseknek” nevezik. A retorika steril és félrevezetően szelíd: az EU-szankció nem büntetés, nem ítélet, és nem is retorzió – mondják ők. A hivatalos álláspont szerint ez a rendszer nem a civil lakosság ellen irányul és megfelelő humanitárius kivételeket is tartalmaz. Sőt, egyes delegátusok odáig mennek, hogy szerintük ezek az intézkedések egyenesen a lakosság érdekeit szolgálják.

Ez az állítás bizonyos fokig és nem kevés csűrés-csavarással jogilag részben akár védhető is – erkölcsileg azonban teljesen hamis és hazug.

Ha egy politikai rendszer – jelen esetben az EU – előre látható módon ellehetetleníti, hogy emberek – köztük gyermekek és nyugdíjasok – ideológiai alapon hozzáférjenek életmentő gyógyszerekhez, akkor erőszakot gyakorol. Nem fizikai, hanem adminisztratív erőszakot. A következmények szempontjából ez semmivel sem enyhébb, csupán távolságtartóbb és személytelenebb. Celofánba csomagolt adminisztratív erőszak.

Az intézkedés alapja pedig nem bírósági, hanem politikai.

Az Európai Unió szankciós rendszere egyértelműen nem a büntetőjog logikájára épül, hanem a közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy – CFSP) keretében működik. Jogi alapját az Európai Unióról szóló szerződés 29. cikke, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés 215. cikke adja.

Ez fundamentális különbség: a szankciók nem bírósági eljárás eredményei, hanem politikai döntéseké, amelyek jogi formát öltenek és azonnali, súlyos gazdasági hatással is járnak. Tehát a jog nem önálló és független ágként működik, hanem az aktuális politikai érdekek kiszolgálója. Zavaros gondolkodású ideológusok komornyikja.

De akkor a kérdés magától adódik: ki az, aki javaslatokat tehet a szankciós listával kapcsolatban, és ki az, aki dönt?

A szankciók bevezetésére irányuló javaslatot az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője – jelenleg Kaja Kallas –, vagy egyes tagállamok terjesztik elő. A döntést az Európai Unió Tanácsa hozza meg egyhangú határozattal. Kaja Kallas merőben új stratégiai gyakorlatot honosított meg: a nemzetközi diplomácia jelenleg legfontosabb képviselői közül egyesekkel (például Putyin orosz elnökkel) egyszerűen nem hajlandó tárgyalni. Más jelentős szereplők – mint mondjuk Marco Rubio amerikai külügyminiszter – ugyanakkor nem vesznek tudomást sem Kallas létezéséről. Az EU külügyi biztosaként és Ursula von der Leyen első titkárnő helyetteseként nehezen fog érdemi eredményt elérni bármilyen téren. Nem képes rá, nem megy neki. Sürgősen le kellene vonni...