André Ferenc új verseskötetében József Attila szellemiségét idézi meg különböző szerzői hangokon, többek között Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza, Szabó T. Anna, Beck Zoli, Beton.Hofi vagy épp a mozdony hangján.

A Radnóti Miklós-változat
Kilencedik ecloga

Újból csattog az ágyu, hörögnek a tankok, a puskák,
reszket a föld, gyomrában a csontok mind dideregnek,
fáznak a nyirkos csöndben. S fázik mind, aki hallgat
sírhantok, temetők, krematóriumok hidegéről.

Mondd, a tömegsír hogy lehet otthona ennyi tetemnek?
Ebben a hantban hogy férhet meg mindez a lélek?
Hányszorosára muszáj zsugorodjon a test a halálban,
hogy ne maradjon már helye föld mélyében a fénynek,
sem vacogásnak, kósza reménynek, idült szerelemnek?

Garcia Lorca halott! Igaz is, hova futhat a költő?
Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?
Mert a halálban a költő sem költő soha többé,
hústömeg immár, férgek, s szörnyű emberi szándék
nyers lakomája csupán. Elnyelt a zord, iszonyú sár.

Nincs tisztesség, nincsen igazság, nincs kegyelem sem,
bárhova bújsz el, költő, mert úgyis kiterítnek.
Nem vagyok én sem már, csak a testem van, csak a körmölt
verseim élnek. Sárga lapok közt metrumaimba
zártan dobban a szív, így őrzi az egykori hangom
hús meg a rostok, szűk idegek szövedéke helyett is.

Mondataim, szavaim: veszteg ne maradjatok immár!
Megtöretett testek füstjével, föl, föl a mennyig
szálljatok, és haragom hamuját szórjátok a földre
pusztító vulkáni viharként, kőzivatarként!
Szörnyű, sötétlő szárnyatokat kifeszítve az égre,
mint iszonyú kardját szoritó, félelmetes angyal,
harsogjátok szét a világba azok neveit, kik
oly sietősen dörzsölték le a vért kezeikről.

Hogyha a gyilkosaim számítón megmenekülnek,
szálljatok át hegyeken, tundrákon, tengereken túl,
és duruzsoljatok egyre fülükbe, akár a kabócák!
Szú percegje, nyüvek kaparásszák, szél kiabálja,
hűtő búgja, csöpögje a csap, reccsenje a padló,
hadd suttogja a párnahuzat, mikor alszanak éppen,
hadd dübörögjön fel csigolyáik közt csikorogva,
hadd zúgjátok el ébren, s álmukban szakadatlan
múltbeli tetteiket. Hallják, amit úgy igyekeztek
meg nem hallani egykor. Pusztán ennyi a vágyam.

Így őrizzétek meg az emlékét a világban
annak, hogy voltam, s költőként éltem e földön.

A Kovács András Ferenc-változat
Antik tankák tél idejére

Vasnehezék ma
az éjszaka. Úgy lapul
árnyad a földhöz,
mint temetőhöz a csönd,
füst, fakuló feledés.

Szikra szemedben
az űr: kavarog, kacag
és kiviláglik.
Őrzi a csillagokat:
lusta fegyőr a rabot.

Fagy fenyeget, s a
mezőn a verébhad a
ködbe gubózik:
csöpp remegés, puha jég.
Méreget egyre a tél.

Húzza magára
a föld vonatokban az
éjt takarónak.
Vak vagonok fenekén
szusszan, elalszik a szén.

Fönnakad annyi
mosoly, s ölelés is a
vézna világ vert
ága-bogán. A kezed
szél simogatja csupán.

Kong kiürülten
a lélek a testben. Az
égre kiáltasz,
így vezekelsz. Vacogás
fölveri, fojtja szived.

Csörren a szádon
a szó, belerokkan a
jégölelésbe.
Őrzöd a téli szelek
s hó harapott nyomait.

Az apokalipszis-változat
Négysoros

Lehunyja két szemét az élet.
Kioltja sok szemét a házat.
Az ágyában horkant a végítélet,
De fészkelődni kezd már a gyalázat.