Emlékszem, amikor először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy másnak is András a keresztneve. A környezetemben senkit nem hívtak Andrásnak, még az osztályban sem. Én azért lettem András, és nem Endre, mint apa és az ő apja, mert anya nem akarta, hogy bandikázzon a család. Apát ugyanis bandikázták, mivel ő volt a legfiatalabb, és volt a személyiségében is valami bohóckodásra hajlamos. Anya ezt nem szerette, mert tiszteletlenségnek érezte, talán jobban örült volna, ha apát inkább tisztelik, mint szeretik, de ez fordítva volt. Apát inkább szerették, mint tisztelték.

Nem a néven múlott, mivel az ő apját is Endrének hívták, akit pedig tiszteltek is. Tanár volt, karvezető és iskolaigazgató. Ének-zenét és történelmet tanított, és állítólag akkora pofonokat tudott osztani még öregebb korában is, hogy a pofon áldozata (vagyis egy gyerek) padokon át repült. Én ebből semmit nem érzékeltem, apa gyerekkori történetei viszont szinte kivétel nélkül egy-egy atyai elfenekeléssel kezdődtek és értek véget. Apa inkább birkatürelemmel tűrte a szemtelenkedést, és mindig örömmel elfogadta a bocsánatkérésünket.

Szóval valamiért az Endre-vonalon akartak maradni szüleim, de kompromisszumos megoldásként András lettem, nem Endre, hogy a bandikázást kerüljük. Más kérdés, hogy az Andrást is lehet bandikázni, szóval tulajdonképpen lehettem volna Endre is ennyi erővel.

Mindenesetre szerettem a nevemet, főleg miután megtudtam, hogy a görög „andros” szóból ered, és azt jelenti, „férfias”, meg „erős”. Ennek örültem. Magamra vettem.

Aztán jött ez a tévébemondó, akit ugyanígy hívtak, amit nem értettem. Hogy hívhatják őt is Andrásnak? Akkor ő is erős, férfias, nem csak én? Anyáék ekkor elmagyarázták, hogy sok-sok embert hívnak még rajtam kívül Andrásnak, nem csak engem.

Toroczkaynak viszont csak minket hívtak. Kicsit sajnáltam is azokat, akiknek nem ennyire cool a neve. Anyát például, akit Kovácsnak hívtak. A Kisseket, Vargákat, Tóthokat. A Toroczkayval volt baj gyerekként, bátyám például (aki szintén nem véletlenül és akárhogyan lett Balázs) úgy mutatkozott be kiskorában, hogy Torocz Balázs Kay Balázs, mert a Toroczkay akkor még túl hosszú volt neki. Meg hogy mindig el kell mondani, hogy cézéipszilon, nem téhá, és nem tarack, se nem torockói stb.

De büszke voltam rá, hiszen apát sokan szerették a városban, nagypapámat szerették és tisztelték. Nagypapám a második világháborúban harcolt, az ő apja, Lajos, aki szintén iskolaigazgató volt, az elsőben. Fel nem fogható.

Mai napig jönnek oda hozzám régi tanítványok, akik szeretettel és hálával emlékeznek róluk.

Az első furcsa élményem aztán az egyetemen ért, a Pázmányon, magyar szakon. A briliáns Szathmáry István professzor úr stilisztikaóráján. Első feladatként a szülővárosunk nevének etimológiájáról kellett beszámolni. Amikor elmondtam, honnan jöttem, kicsit összeszűkítette kedves, mandulavágású szemét, úgy kérdezte, nem rokonom-e Toroczkay Lajos, akinek mogyoróvessző pálcáját ma is érzi a fenekén csattanni. Kiderült, hogy ismerte nagymamámat, sőt szerelmes volt belé („Ó, a Pityu!” – nevetgélt mama, mikor szóba jött), de mamám kikosarazta, mint oly sok másik fiút. Inkább hozzáment Toroczkay Endréhez.

Érdekes év elé nézünk, gondoltam magamban, mikor mindezt elmesélte. Eddig a nevem csak jót jelentett, színe volt, dallama, múltja, rangja. Ez a pityus incidens kicsit szokatlan volt, és tűnt úgy, hogy az öreg különösebben kedvelt volna. De végül is érthető. Nem elég, hogy az egyik ősöm gyerekkorában terrorizálta, a másik még ki is kosarazta. De talán nem is volt így, mármint lehet, hogy nem haragudott rám, csak megtartotta magának a gondolatait.

Szóval szerettem a nevemet, valamikor a kétezres évek elején még Torockón is voltunk, körbenéztünk a régi portán. Élvezettel lapozgattam a történelmi családok lexikonát a könyvtárban, emlékezve, hogy a kilencvenes évek elején apa fogadott valami nyomozót, aki kinyomozta, hogy maga Rákóczi fejedelem adományozta nekünk a címet. Habár ezt mindig túlzásnak éreztem, ugyanis semmi jelét nem láttam, nem voltunk gazdagok, nem voltak jobbágyaink, legalábbis én nem tudok róla. Valószínűbb, hogy a magánnyomozó blöffölt, és maximum hétszilvafás, bús bocskoros nemesek voltunk.  

Toroczkay nevűt rajtunk kívül nem ismertem, még a megyében sem. Aztán az egyetemen sem találkoztam eggyel sem. Még egy fotósról tudtam a Népszabadságnál, Toroczkai Csabáról. De senki más.

Aztán jött 2006, amikor is feltűnt a színen a szegedi születésű Tóth László. Vagy, ahogy ti ismeritek, Toroczkai László. És jött vele együtt a gyomorideg. Főleg, hogy ha csak annyit mondanak: Torockai. Kérdezték meg kidobók, hogy testvére vagyok-e a Lacinak, de kötötték lelkemre felolvasóest előtt, ahol épp lírai szerzeményeimet készültem megosztani a tisztelt publikummal, hogy habár egyetértenek velünk, tartózkodjak a politikától. Onnantól fogva bennem van az örök kétely, hogy ha egy új társaságba kerülök, vajon mire asszociálnak a nevem hallatán.

Válaszhatott volna más nevet magának. Vagy mondjuk felőlem maradhatott volna Tóth is éppenséggel.

A legrosszabb, hogy igazán utálni sem tudom. Mégiscsak rokon.