Irénke, a szociális munkás áll a kisbolt előtt, és reménykedik. Macska Jónás ül a kisbolt elé lerakott széken, és nincsenek illúziói. Zima néni hatalmas szatyorral és kísérleti lebegéssel jön fel az egyik utcán, ruhát mosni igyekszik a közösségi házba. Kísérleti lebegés, ezt Macska találta ki, hogy pontosan lemodellezze, hogy is közlekedik Zima. Jár. Nem evilági járás ez, van benne valami erősen a tudaton túli, meg persze a gyógyszerek, amelyek a tudaton belülit kaparják. Irénkének és a szociális szférának huszonöt százalékos béremelést ígértek. Októberben lesz, mondta a kormány, a nő azóta nagyon reménykedik, meg egy kicsit türelmetlen is, hogy mikor jelentik már be, amire nagyon régóta várnak. Legalább tizenhat éve, de lehet, hogy sokkal több. Inkább a sokkal több az igaz, de a telepen azért máshogy megy az idő, a politikai óra is máshogy jár. Még mindig sok a bizonytalansági tényező, mondja útközben Zimának, akivel együtt indulnak a közösségi ház felé. Már tíz perce nyitva kellene lennie, de Irénke reménykedése miatt kicsit csúszott a dolog.

Azt is mondták, hogy huszonöt-harminc százalék két lépésben, aztán meg azt is, hogy most egyszeri nagyobb juttatást kapunk, utána meg a huszonöt százalék két lépésben. Szociális sakk, közepesen profi mesterekkel. Irénke azt hallotta, hogy a helyi kórházban öt- és hatszáz között keresnek a takarítónők. Aztán látott egy bérjegyzéket is. Szelíd pánikroham kávé után. Nem tőlük sajnálja, inkább azt, hogy neki nincs ennyi. A férje szerint már rég az ipari parkban kellene dolgoznia valami sor mellett tizenkét órában neki is, és akkor futná nyaralásra. Ezt a szociális baromságot meg csinálja más balek. Elhivatottság? Ugyan már.

Zima néni nem tud hozzászólni a béremeléshez. Beteszi a ruhákat a gépbe, bedobja a mosókapszulát is, és várja, hogy Irénke elindítsa. Mert csak neki lehet. Aztán felhívatja vele a körzeti orvosát, hogy elfogyott a gyógyszere. Az orvos szerint még nem fogyhatott el, bár ő is pontosan tisztában van vele, hogy Zima néni fia nyúlja le az anyja gyógyszereit. Megy a kardozás, hogy nem írom ki, de írja már, nem lehet, hát rosszul vagyok, mi van magával? Aztán mégiscsak felkerül a felhőbe az a gyógyszer, valamiért az orvosnak is szüksége van erre...