A százharmincadik album után sem biztos, hogy unom Frank Zappa zenéjét, pedig az utóbbi kiadványoknál gyakran felmerült bennem, hogy mintha kezdene a resztli többségbe kerülni, de csak annyiról van szó, hogy egy ekkorára duzzadt életművet úgy kell elfogadni, hogy bizonyos elemei sosem fognak a helyükre kerülni, mert ennyi hely egyszerűen nincs.
Frank Zappa katalógusát 2022-ben vásárolta fel a Universal Music Group a családi tröszttől, biztosítva ezzel, hogy további kincseket meg némi resztlit lehessen előbányászni a még százharminc kiadvány után is feneketlennek tűnő archívumból. A Cheaper Than Cheep Zappa egyik legnépszerűbb zenekarának egy eddig ismeretlen felvétele. A meglehetősen túlprezentált zenekar korábbi felvételei alapján meglepődtem, hogy ennek a kiadványnak jelentős a tápértéke, nem fog pár hallgatás után eltűnni a süllyesztőben.
Az évtizedek óta halott, inaktív, egyre kevésbé aktuális előadók fiókban maradt felvételein való nyerészkedésnek talán még sosem volt akkora piaca, mint manapság, ami mindenféle túlkapásokra ingerli az erre hajlamos a lemezkiadókat. Zappa esetében például komolyan felmerül a kérdés, befogadható-e évi két-három, soklemezes kiadvány, amik egy része nem ér többet néhány hallgatásnál. Abból a szempontból felesleges a felvetés, hogy ezek a kiadványok lényegében eladják magukat, Zappa közönségének legnagyobb részét az a mag adja, akik együtt öregedtek előbb Zappával, aztán az emlékével, ráadásul az életkorukból adódóan is fizetőképes keresletről van szó, akiknek többnyire nem okoz gondot magasabb összeget kifizetni, ha fizikai formátumban is szeretnék birtokolni az újdonságokat. A kerek évfordulókhoz való időnkénti ragaszkodáson túl viszont felesleges bármilyen koncepciót keresni a kiadványok sorában, amivel nem is lenne baj, de végignézve az elmúlt bő tíz év termését, a kiadványok egy részének a szavatossága hamar lejár, de ez minden bizonnyal az üzleti modell, valamint a korunk slendrián figyelmének egyik természetes velejárója is. Kivételek viszont vannak.
A ’74-es zenekar nemcsak a rajongók körében van magas polcon, ez a korszak termelte ki Zappa első Top 10-es, Apostrophe (’) című lemezét, ugyanakkor a 74-es zenekar, ahogy hivatkozni szokás rá, valójában nem egy állandó felállást jelentett, hanem olyan zenészeket, akik meghatározták ennek a korszaknak a karakterét. Ilyen volt a két dobos, Chester Thompson (később Weather Report, Genesis, Phil Collins) és Ralph Humphrey (aki Vinnie Colaiuta mellett a legjobb dobos, aki Zappánál játszott), az ütőhangszeres Ruth Underwood, a basszusgitáros Tom Fowler, valamint George Duke és a fontember, Napoleon Murphy Brock. A korszak koncertfelvételei finoman szólva felemásak. Hiába volt elképesztően feszes a zenekar a sokáig legendaszámba menő, a You Can’t Do That On Stage Anymore sorozat második részeként megjelent felvételen (Helsinki Concert), az eleve nem túl acélos hangminőséget maga Zappa szabotálta azzal, hogy Chester Thompson lábdobját digitális hangmintákra cserélte, amelyeket Chad Wackerman évekkel későbbi felvételeiből vágott ki. A jövőből érkezett lábdobok pedig legfeljebb arra voltak jók, hogy bizonyos dalok kreténségét kihangsúlyozzák, de zenei szempontból ez egy jókora fiaskót jelentett. Az 1974-ben megjelent Roxy & Elsewhere ugyanakkor nem hiába került Zappa lemezeinek legszűkebb elitjébe, ez később jól megérdemelt definitív kiadást is kapott. A négylemezes Halloween 73 (2019) egy laposan megszólaló, inkább csak helyenként ihletett felvétel, a többit pedig most nem is kezdem el sorolni, ugyanis a Cheaper Than Cheep gyakorlatilag mindegyiküknél jobb.
Az album anyagát jelentő felvétel, amelyet kisszámú közönség előtt, a zenekar próbatermében vettek fel 1974 júniusában, ötven évre simán eltűnt, aztán a korábban a családi trösztnek dolgozó, majd a UMG által továbbfoglalkoztatott Joe Travers, a vaultermeister, vagyis az archívum gondozásáért felelős személy, valamint az örökségből végül a legnagyobb részt lehasító Ahmet Zappa produceri felügyelete mellett került elő, ráadásul nemcsak hangzóanyagként, hanem képi formátumban is. A koncertvideók nekem többnyire csak felesleges habot jelentenek a tortán, Zappánál viszont rendszerint annyi ökörség történt a színpadon, hogy kíváncsian vártam. Ez azonban egy kifejezetten koncentrált, megfontoltan elővezetett koncert, kevés ökörködéssel, mondjuk a Roxy-val összehasonlítva. Zeneileg viszont legfeljebb néhány üresjárat van ebben a két órában, néhány dal olvasata pedig még úgy is kiemelkedik, hogy a repertoár szinte bármelyik darabjának megjelent öt-tíz vagy még több változata.
A zenekar 1974-ben öt turnét nyomott le, öt különböző felállásban, ebből a szempontból a legérdekesebb talán a tavaszi volt, ami a Mothers of Invention tízéves évfordulóját volt hivatott megünnepelni. Don Preston 1972 után ismét beugrott, de beszállt Tom mellé a másik két Fowler-testvér, Walt és Bruce is, a dalokat illetően pedig alaposan visszanyúltak a múltba, az 1966-ban megjelent Freak Out! is meg lett idézve. Egészen megdöbbentő, hogy nyolc év alatt micsoda diszkográfia, milyen ív jött össze Zappának. A Cheaper Than Cheep-et már a nyári turnén vették fel, amin csak a zenekar magja maradt, plusz Jeff Simmons is beugrott egy időre, de szerintem ő maga sem tudta, mit keres ott.
A Cheepnis ütőhangszeres bevezetőjét követő Cosmik Debris kellemes kezdés, a RDNZL viszont simán odatehető az 1973. augusztusi verzió (Road Tapes, Venue#2) mellé. A ’73-as verziót elképesztő svunggal darálják végig, itt visszafogottabb, kevésbé harapós, Ruth Underwood vibrafonon és marimbán is elképesztő. A Roxy-hoz hasonlóan ezt is Wally Heider mobilstúdiója segítségével rögzítettek, minden bizonnyal 16 sávra, ez pedig hallatszik, ahogy az utómunka is. Sokkal tisztábban szól, mint a korszak többi felvétele, nem nyers, szépen oldódik fel abban az intim térben, ahol fölvették, a hangszerek közti relációk is világosabbak. A műfaj természetesen nem, de Zappa esetében felesleges az ilyesmivel bajlódni. Itt van például az Inca Roads, ahol a kamarazene és a hetvenes években fogant fúziós jazz találkozik, és ez még egy egyszerűbb eset, a dal olvasata viszont figyelemreméltó. Zappa szólójának záró motívuma eredetileg a Holiday in Berlin című darabban tűnt fel 1970-ben, a szóló alatti kíséret pedig a későbbi változatokban a szóló előtti átkötésként szolgált. Az Inca Roads valójában sosem nyerte el a végső formáját, még 1988-ban is finomítottak rajta.
A második szettben aztán néhány dal erejéig előkerül a Freak Out! is, de ezek jórészt felejthető megfejtések. A How Could I Be Such A Fool Motown keringője azért kellemes, a Wowie Zowie után következő I Don’t Even Care érdekessége, hogy ez eredetileg csak jóval később, 1982-ben jelent meg, akkor sem volt több egy hülyéskedésnél, itt sem az. Az Apostrophe föltűnése valódi meglepetés, ezt csak néhányszor játszották, talán nem is volt benne annyi, Tom Fowler mindenesetre sokkal ízesebben és kevesebb torzítással játszik, mint a stúdiófelvételre beugró Jack Bruce. Kevésbé meglepő a Dog Breath Variations-Uncle Meat kettőse, itt meg Jeff Simmons-ról derül ki, hogy ő bizony alibizni érkezett ebbe a zenekarba. Alig egy héttel később ki is lépett, de ez vele korábban is megtörtént már. Ő sokkal inkább a személyisége okán került elő újra és újra Zappánál, de egy ilyen, rengeteg zenei információval dolgozó zenekarban egy R&B zenész nem valószínű, hogy megtalálja a helyét.
Hangsúlyos hiányzóként talán csak az Echidna’s Arf (of You) és a Don’t You Ever Wash That Thing? említhetők meg, de a program így is nagyon egyben van, azt meg a jövő dönti el, mennyire lesz maradandó ez a kiadvány, összességében viszont annyira lendületesen darálják le a programot, hogy a gyengébb darabok is bőven elférnek, az erősek meg többségben vannak, ez pedig egyértelműen kiemeli a Cheaper Than Cheep-et az átlagból. A kiadó célja nyilván, hogy nyakon öntse a hallgatókat egy rakás kiadvánnyal, nekik nem kell törődni azzal, hogy néhányan azért elméláznának pár hónapot egy combosabb anyaggal, a számok így jobban pörögnek, a lényeg nem a fizikai hordozókon van, hanem a streamingen. A néha nevetségesen túlárazott fizikai kiadványok lazán hozzák a néhány tízezres példányszámot, ami fedezi az archívumból való kimazsolázás és a gyártás költségét, a többi pedig a haszon. A hallgatók számára sem rossz ez a típusú üzleti modell, ahol ezeknek az alapvetően marginális kiadványoknak nem kell azonnal óriási anyagi hasznot hozni, az utánpótlás így is egy jó darabig biztosított.
A százharmincadik album után sem biztos, hogy unom Frank Zappa zenéjét, pedig az utóbbi kiadványoknál gyakran felmerült bennem, hogy mintha kezdene a resztli többségbe kerülni, de csak annyiról van szó, hogy egy ekkorára duzzadt életművet úgy kell elfogadni, hogy bizonyos elemei sosem fognak a helyükre kerülni, mert ennyi hely egyszerűen nincs. Néhány album úgy fog elfelejtődni, hogy sosem fogunk rájuk csodálkozni, ami persze csak az életműveket egészben fogyasztóknak jelent problémát, a tudat akkor is furcsa, hogy a korábban egészként létező korpuszok ezekkel a hozzátoldásokkal válnak széttöredezetté. Ezt pedig le kellett írnom, hogy rájöjjek, ez valójában természetes.
Borítókép: Frank Zappa / fotó: PHOTOTHEQUE LECOEUVRE / Collection ChristopheL via AFP
Bejelentkezés