A nyár második felében az irodalmi folyóiratok világában is beköszöntött az uborkaszezon: tematikus, évfordulós és összevont lapszámok lepték el kedvenc líralelőhelyeimet, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat és az Írók Boltját. Több lap is komoly tanulmányblokkal jelentkezett ebben az időintervallumban, másutt a nemzetközi irodalom került előtérbe, a kedvencem pedig a Látó hagyományos és hiánypótló augusztus–szeptemberi színházi száma, amely a magyar drámairodalom aktualitásait szemlézi. Erre például civilben később mindenképp visszatérek majd, most azonban részben önző az ínyencségeknek szóló öröm: nem kell elolvasnom őket.
A Verstúladagolás projekt vállalása ugyanis továbbra is az, akárcsak a január–márciusi, az áprilisi és a május–júniusi időszakban: egy éven át elolvasok lehetőség szerint minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes irodalmi folyóiratban és online kulturális portálon, és hónapról hónapra megpróbálom népszerűsíteni a kedvenceimet. Ami meglepetésként ért, hogy a szokásosnál valamelyest kisebb merítés és a szemembe csorgó nyári izzadtság ellenére most élveztem legjobban a kutakodást – talán az eddigi legszínvonalasabb választékból csemegéztem.
A július–augusztusi időszakban összesen 730 verset olvastam el az alábbi platformokon: Ambroozia, Alföld, Apokrif, Apokrif online, Art7, Bárka, Credo, Élet és Irodalom, Forrás, Helikon, Híd (visszamenőleg), Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Jelenkor, Kaleidoszkóp, Kortárs, KULTer, Látó, Liget, Litera, Magyar Kultúra, Magyar Napló (visszamenőleg is), Műhely, Műút, Napút, Népszava, Nincs Online, Opus, ÖT, Pannonhalmi Szemle, Székelyföld, SZIFonline, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Írás, Vár Ucca, Vigilia.
Az év korábbi részében szerencsém volt: amelyik szöveget kiemelten ajánlani szerettem volna, az történetesen elérhető volt online formában is – most a háromból kettő esetében az olvasó kénytelen lesz felkutatni a print lapszámot, ha el akarja olvasni a verset. Nyilván egyes folyóiratok részéről éppen ez a cél. Ugyanakkor – mérsékelten termékeny – szerzőként nekem például eszembe sem jutna olyan lapnak szöveget küldeni, amelyik legalábbis pár hónapon belül nem archiválja a nyomtatott lapszám tartalmát. (Legfeljebb akkor, ha valamilyen személyes okból éppen hogy el akarom dugni a verset.) Ez persze egyéni preferencia, de a fiatalabb szerzőgenerációból biztosan nem csak én gondolkodom így – elvégre kevés laphoz van erős személyes kötődésünk, a választék pedig még a jelenlegi, szűkös finanszírozási rendszerben is hatalmas. És akkor arról még nem is esett szó, hogy léteznek folyóiratok – nyilván nem ez az általános tendencia –, amelyek sem a közösségi médiában, sem a saját honlapjukon (!) nem adnak hírt a friss megjelenésről. Általános (erő)forráshiány ide vagy oda, az ilyen működést érdemes volna újragondolni.
***
Öröm, hogy az egyik legnagyobb presztízsű és legszebb vizuállal bíró folyóirat, a miskolci Műút végre meg tudta jelentetni első idei lapszámát – ebben, a 2025097-es számú kiadványukban olvasható Tibély Orsolya Képmás című, gyönyörű verse.
„Mi az,
kérdezi
a meg nem született
fiam.
Ujjával
az égre mutat,
a csillagok,
mondom neki,
este van,
úgyhogy biztosan alszom épp.”
Így indul, egyszerre tragikusan és békés lebegéssel. A beszélő sejti, hogy álmodik – egy beteljesületlen, vagy inkább párhuzamos valóságban van jelen. De erről a továbbiakban már nem esik szó a versben. Szép ez a szelíd közömbösség, ahogy az álomba vetettségéhez viszonyul. Nem akar kiszakadni belőle, és nem kapaszkodik belé kényszeresen – ez most a magától értetődő teljesség, a maga nagyszabású díszleteivel: az égitestekkel és a stéget ostromló tengerrel. A legfontosabbakkal, amiket csak egy kíváncsi kis embernek meg lehet mutatni. A vers rövid sorai úgy hullámzanak, olyan játékos és komoly, csapongó egyszerűséggel, mint a két világ határán ülő szereplők körül az óriási víztömeg.
„a stég a víz felett tart,
és az ég alatt”
Aztán a pillanat kitágul, és bár nem történik semmi, csak az évszakok pörögnek megszokott rendjük szerint a szemünk előtt – a beszélő szeme előtt –, körbeér az élet. Mintha közben végig ébren lennénk.
Benedek Miklós Háborús horizontok című versét a Híd folyóirat március–áprilisra datált, 2. számában találtam, amelyet az előző merítésből csúsztattam át a mostaniba. A vajdasági irodalom mindmáig kimeríthetetlen témája a délszláv háború – én pedig az északi szomszéd szerencsés pozíciójából általában kötelességtudó érdeklődéssel igyekszem követni. Elvégre igenis közöm van hozzá – sulykolom magamnak, még akkor is, ha az értelmetlen gonoszság, az embertelenség, a téboly, a tehetetlenség és általában a háború mint téma elég távol áll az olvasói ízlésemtől. Nyilván szerencsés vagyok, amiért így alakult. Bár Benedek Miklós megközelítése sem mondható szokatlannak, ez a vers az első pillanatban beszippantott – talán azzal, ahogyan a front és a hátország általánosan beszűkült tudatállapotát ábrázolja.
„A kiképzés fárasztó.
Nem figyelnek nem akarnak tanulni.
Csak csinálják amit mondanak nekik.
Ha azt mondják feküdj fekszenek.
Ha rájuk parancsolnak hogy kússzanak kúsznak.
Ha rájuk üvöltenek ne legyetek beszarva többé nem félnek.
Emlékeik nincsenek.
Terveik nincsenek.
Nem akarnak túlélni.
Csak parancsot akarnak teljesíteni.
Meghalnak ha azt az utasítást kapják.”
Autisztikus távirati stílus: minden sor egy-egy önmagában álló, tagolatlan, tagolhatatlan közlés. Néha látszólag opponálják egymást. Egyszer azt olvassuk: „Csak az apák sírnak.” Egyszer azt: „Csak az anyák sírnak.” Mégsincs ellentmondás. A háborúban kizárólag a pillanat létezik. Túl kell esni rajta – és még csak túlélni sem muszáj.
A harmadik publikáció, amely különösen megfogott az elmúlt két hónapból, Ijjas Tamás négy verse az Irodalmi Szemle online felületén – különösen a Memoár című darab. A beszélő olyasvalakiként hivatkozik önmagára, aki mellékszereplővé, statisztává vált a saját életében, sőt a címmel összeolvasva egyenesen meghalt (annak lenni, aki egykor volt). Különös feszültséget teremt, ahogy ennek a súlyos értékvesztésnek a ténye találkozik az egykori én jellemzésével: egy kizárólag önmaga bűvöletében létező, kórosan egocentrikus szelfet fest fel a szöveg, aki képtelen kapcsolódni embertársaihoz.
„Amíg az életem főszereplője
voltam, nem is voltak mellettem
emberek, csak az agyvizembe
lógatott cérnaszálak, melyeken
kikristályosodtak a gondolataim.
Voltatok már szerelmesek cérnaszálba?
Kapaszkodtatok belé, hogy majd
a mennybe húz?”
Ennek az énnek a bukása tulajdonképpen pozitív fordulatként értékelhető – mégis nyugtalanító a tény, hogy semmit nem tudunk meg arról, mi marad a helyén. Hiszen nem változásról, fejlődésről – hanem halálról, még ha szimbolikus halálról is van szó.
***
Somorjai Réka szövegei, amelyek szintén az Irodalmi Szemle online-on jelentek meg, izgalmas viszonyban állnak egymással. Az első kettő egy-egy gyerekvállalási nehézséggel kapcsolatos vallomástöredéket kivonatol tömör, szenvtelen adattá – éppen fordított eljárással él tehát, mint amit a költészettől általában megszoktunk. A harmadik ehhez képest egy hagyományosabb, önreflexív, artisztikus darab. Lehet, hogy éppen az előző monológokat rögzítő egészségügyi dolgozó szólama ez? Az egyik sorpárból legalábbis erre következtethetünk:
„Egy hozzám hasonló szakembernek tizenötezret fizetek,
hogy felsorolja a magány pozitívumait.”
Rokonságban állnak a fentiekkel Farkas Gábor betegség- és halálversei, amelyek hasonlóan érzékletes szűkszavúsággal tudósítanak egy-egy családtag diagnózisáról, és az általuk bejárt útról. Ezek a Bárka 2024/4-es számában jelentek meg, akárcsak Kugler Viktor három költeménye, amely egy-egy ismert bibliai szereplő (Noé, Mózes és Sámson) elképzelt szónoklatát, vagy éppen belső vívódását, felnövéstörténetét jelenetezi fel – helyenként egészen újszerű perspektívából közelítve. Szintén a lapban olvasható Szita Szilvia Rebeka című gazdag portréja egy kamaszlányról – és az őt megfigyelő rokonról, a vers öt nyelven beszélő lírai énjéről, aki hiába tud eligazodni bárhol a világban, ha közben sehol nem érzi otthon magát. A szerzőnek a Látó júliusi számában is olvasható egy Ábécé című, kiváló verse – ez is a megfigyelő-elemző pozíciójából szólal meg, ám az előzőhöz képest itt a fiatalabb szereplő perspektívájából látjuk a jelenetet: a beszélő titokban, az autójából leskelődve követi az anyját, és rácsodálkozik:
„Ilyen volna az, amikor nem tartozunk
egymáshoz? Így köszön, így mosolyog,
így beszélget, amikor nem látom?”
Déri Anna hazafelé című, a Tiszatáj júliusi számában olvasható verse szintén egy gyerek–szülő viszonyt rajzol fel: az alkoholista apával való, nyomasztóan ismerős délutáni találkozás, egyben bűnrészessé (vagy inkább eszközzé) válás története a „traccsparti chips” motívumától válik egyedivé. Kettő, ha nem is kimondottan sajátos megközelítésű, de érzékletesen megírt, a szülői gondoskodást tematizáló vers olvasható a Népszavában: Jóljárt Anita Ki leszek, ha nagy leszel? és Bakonyi-Tánczos Vera bérdajkaság című szövege. Dimény H. Árpád a Székelyföld augusztusi számában publikált apaságversei közül A nyár amikor megtanulsz majd úszni érintett meg.
Szintén a Székelyföldben, csak épp a júliusi lapszámban jelentek meg Lágy Kornél szemtelenül kamaszos versei – a Tanúhegy című általános iskolai visszaemlékezésen jót nevettem. Ízelítőül a kezdés:
„A hegyes orrúaknak
nagy a pöcke –
apám bölcselete,
mielőtt felső tagozatba léptem.
Életében összesen egy nővel volt.”
Egy tematikájában hasonló, bizarr emlékről tudósít Szabados Attila verse a Jelenkor július–augusztusi duplaszámában, a Találkozás a pornográfiával, és bár van valami eredendő ellenérzésem a testnedvekben tapicskoló erotikus költészettel szemben, Sajó László Marszüász panasza Dianáért című költeménye ugyanitt elég kíváncsivá tett, hogy utánanézzek a pontos mitológiai vonatkozásnak – lusta olvasóként el kell ismernem tehát, hogy nem hagyott hidegen, és ez máris bőven több a semminél. A lapszám nyitóversét egyébként Tóth Krisztina jegyzi: „az engedetlen világgal” haláláig pörölő apának emléket állító Nyárfahó szintén emlékezetes mű.
Markó Béla Tavaszi példabeszédének helyszíne is a kert, témája viszont a foglalatoskodás helyett a gondoskodás – ebben a világban mintha mi volnánk a környezetért, és nem fordítva. Érzékeny és intelligens személyes-bölcseleti költemény – egyébként éppen most olvasom Markó legutóbbi, Autóbusz Kufsteinba című kötetét, és tényleg egyedülálló, hogy valaki ilyen ütemben, ilyen magas színvonalon termelje a hasonló hangvételű szövegeket. Az előzőhöz hasonlóan Benkő Imola Orsolya Ady középszinten című verse is a SzifOnline-on jelent meg – figyelemre méltó az a dramaturgiai érzék, amellyel a költő súlyos feszültséget képes teremteni egy máskülönben nem túl nagyszabású konfliktust kibontva. Még mindig a SzifOnline-nál tartunk: Bánki Benjámin mindkét verse szépen artikulálja a beszélő idősebb generációbeli hőseihez való ambivalens viszonyát:
„szárnyatok alá vettetek
hogy érezzétek: van még szárnyatok
így tulajdonképpen tudnátok repülni”
Jó értelemben meghökkentőnek találtam továbbá G. István László Példázat egy almagerezdről című paradox versét a Pannonhalmi Szemle 2025/2-es, és Gellén-Miklós Gábor hasonlóan rejtélyes Ainigmáját a Műhely 2025/1-es lapszámában. Izgalmas Sirokai Mátyás népdalimitációja, a kinek szájában madár lakik az Élet és Irodalom LXIX/34-es számában. Az erősen narratív „sztoriversek” mezőnyében állandóan magas színvonalú darabokkal jelentkezik Jenei Gyula és Nyilas Atilla – előbbitől a Mecénások, munkanélküliek (Kortárs, 2025/7–8.) és a Születésnap, felhők, fények (Magyar Napló, 2025/6.), utóbbitól a Heiligendammi óda címűt ajánlom az olvasók figyelmébe. Végezetül Nádasdy Ádám: már a gesztus is nagyon rokonszenves, hogy egy ilyen kaliberű költő első közlést ajánl a fiatalok által alapított Kaleidoszkóp folyóiratnak, ám a Pár hétig ott című verset nem csak ezért érdemes olvasni.
Borítókép: A mártélyi Holt-Tisza / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés