Borisz Jelcin soha el nem mondott őszödi beszéde

Ennek a cikknek az eredeti címe azt lett volna: Jelcin, a biztonsági játékos Matrjoska-baba és örökösei. De aztán menet közben, írás alatt módosultak a dolgok. A történelem is ilyen. Amikor még zajlik, sok minden alakulhatna másképp. S attól, hogy így lett, ahogy, még történhetett volna nagyon eltérően is. A mai kontrafaktuális játék úgy indult: mi lett volna, ha Borisz Jelcin orosz elnök elveszíti az 1996-os választást? Aztán továbbgondoltam: mi lenne, ha ebben az alternatív idősíkban el se indulna újra az elnökségért? Öveket becsatolni, a történelem fővonaláról átváltunk egy ismeretlenbe tartó sínpárra.

Van egy kétségtelenül humoros mém. „Amikor rájössz, hogy sokkal jobb volt, amikor a világot egy alkoholista és egy szexmániás irányította...” – így szól a képaláírás, a fotón pedig Borisz Jelcin orosz és Bill Clinton amerikai elnök nevet egymás mellett. Kétségtelenül vicces, de igaz is? Mert gondolhatjuk úgy, hogy ma rosszabb. Csak hát a romlás egy olyan folyamat, hogy korábban (amikor még jobb volt) elindult valami. Így aztán felteendő a kérdés: nem attól a jobb(nak tartott) korszaktól lett később rosszabb? Ami Oroszországot illeti, biztosan. Ugyanis az 1991-ben elnökké választott Jelcin „látványosan kudarcot vallott azzal a tervvel, hogy átvezeti az országot a kommunizmusból a kapitalizmusba. 150 millió orosz polgár helyett huszonkét oligarcha élvezte a privatizáció gyümölcsét – az ő tulajdonukban volt az orosz gazdaság 39 %-a, mindenki más szegénységben élt.”

A posztszovjet rendszerváltás éveiben „az egyetemi oktatók taxisofőrként vállaltak munkát, az ápolónők prostituáltaknak álltak, a képzőművészeti múzeumok pedig a falról árulták a festményeket. Jóformán minden orosz félelemben, porig alázva tengette életét, és ezért Jelcint gyűlölték.” 1995 decemberében „a közvélemény-kutatási adatok szerint a szavazók 5,6%-a támogatta Jelcint. Kommunista ellenfele, Gennagyij Zjuganov viszont egyre népszerűbb lett, az összes jelölt közül ő volt a legerősebb” – írta Bill Browder amerikai üzletember, a Magnyitszkij-törvény egyik „ötletgazdája” a memoárjában. (Vörös jelzés – Hogyan lettem Putyin első számú ellensége, Lábnyom Könyvkiadó, 2016. 82. o.)

S nemcsak ő látta így a ’90-es évek Oroszországát. „…a kapitalizmus Moszkvába érkezett előőrse spekulánsokból, a feketepiac báróiból, kábítószer-kereskedőkből és agresszív fegyveres bűnözőkből állt. Az embereket megfélemlítették. Tehát nem maga a kapitalizmus mint olyan, hanem annak első megjelenési formái idézték elő, hogy a kommunistákhoz új követők csatlakoztak” – írta Ryszard Kapuściński lengyel újságíró a Merre rohansz, Oroszország? című, a Time által 1996. május 27-én, az orosz elnökválasztási kampány idején közölt, magyarul a Reader’s Digest Válogatás 1997. júliusi számában olvasható cikkében. Jelcinnek ezen a választáson meg kellett volna buknia.

Minden nyugati demokráciában leváltottak volna egy ilyen államfőt, ahogy a rendszerváltás után Magyarországon is megbuktak a szabadon választott kormányok. Ő két dolog miatt úszta meg ezt. Egyrészt azért, amiért a NER se tud tizenöt éve megbukni. Jelcin (akárcsak 2011-ben Orbán) 1993-ban új alkotmányt fogadtatott el, mely „alapjaiban változtatta meg az Orosz Föderáció politikai berendezkedését – a hatalom az elnök kezében összpontosult, míg a törvényhozás és a bíróságok szerepe jelentősen lecsökkent [...]. A hatalom ilyen mértékű koncentrációja az elnöki hivatalban jelentősen aláásta az orosz demokráciát – bár ennek hatásai csak Putyin 2000-es hatalomra kerülésével váltak igazán láthatóvá. Az 1993-as alkotmány (több módosítás után) a mai napig érvényben van, és nagyban hozzájárul Putyin elnök legitimációjához.” Ezt az alkotmányt nemcsak Jelcin kommunista ellenzéke bírálta, de a liberális Jabloko elnöke, Grigorij Javlinszkij szerint is „hipertotalitárius” volt.

Az alaptörvény mellett még egy oka volt, hogy a totálisan népszerűtlen, esélytelen (és súlyosan beteg) Jelcint 1996-ban újraválasztották. Mint Browder írja: „Az oligarchák megegyeztek, hogy hatalmas médiabefolyásukkal és minden anyagi erőforrásukkal Jelcin mögé állnak a választáson. Cserébe jóformán ingyen megkapnak mindent, ami még állami tulajdonban maradt a privatizáció után.” (I. m., 85. o.) Kiépítettek egy olyan gépezetet, amelyet mai napig senki nem tudott leváltani. Az újraválasztott (s egyre tehetetlenebbé váló) Jelcin átadta a hatalmat Putyinnak, aki azóta is töretlenül birtokolja azt.

Mit kellett volna ehelyett tennie? Ugyanazt, amit Joe Bidennek is kellett volna tavaly. El sem indulni a választáson, alapból átengedve a helyet egy fiatal, dinamikus utódjelöltnek (aki 1996-ban még nem Putyin lett volna.) Hogy akkor ez a jelölt akár alul is maradhatott volna a kommunista párt által indított Gennagyij Zjuganovval szemben? Hát igen. De úgy legalább tiszta lett volna a helyzet. Egyik oldalon állnak a demokrata (a hatalomról lemondani képes, a demokráciát az 1991-es kommunista puccskísérlettel szemben megvédő) Jelcin örökösei, a másikon pedig a kommunisták. Ehelyett az 1996-os választásokon olyan módon védték meg az orosz demokráciát papíron, hogy a gyakorlatban felszámolták azt. Engem mindig is zavart (s manapság még jobban zavar) ahogy Jelcin belföldi és nyugati támogatói hozzáálltak az 1996-os választáshoz.  
 

Sugárzott róluk, hogy tök mindegy, igazából mit akarnak a választók, mit mutatnak a felmérések, mennyire beteg, milyen alkoholista, mi akkor is újraválasztatjuk Jelcint, nem számít, mi az ára: annyi pénzt rakunk bele, amennyivel nem lehet versenyezni. Az volt a felfogásuk, hogy szép dolog a választás, de igazából csak Jelcin nyerhet. S ennek jegyében mozgósítjuk a teljes közhatalmat, a bel-, és külföldi titkosszolgálatokat, a privatizált vagyont.

Olyanok voltak nagyban, mint egyes hazai liberális értelmiségiek kicsiben, akik petíciókban hősiesen védelmezték a nekik tetsző szabadságjogokat. Aztán pedig megmondták, hogy a horogkeresztet, a Holokauszt-tagadást, a Gárda-mellényt meg a Jobbikot be kell tiltani. Mert a náciknak nem jár a szabadság. És nagyon csúnyán néztek rám, amikor úgy véltem, hogy ezek a jogok a nácikat is megilletik.

A demokrácia nem lehet egy szimulált biztonsági játék. Ahol névleg, a felszínen, hivatalosan bárki elindulhat, jelöltetheti magát, de mi, a dörzsölt bennfentesek egy füstös úri szalonban majd eldöntjük, ki győzhet. Az igazán működő demokrácia rizikóval jár. Annak a kockázatával, hogy akár nagyon rossz (illetve általunk annak tartott) emberek is hatalomra kerülhetnek. Egy Zjuganov, egy Trump, egy Simion, egy Toroczkai, egy Le Pen, egy Weidel, egy Magyar Péter – gyakorlatilag bárki. Egy Zjuganov-győzelem biztos nem tett volna jót az orosz demokráciának.

De vajon nagyságrendekkel rosszabb lett volna, mint Putyinnak a Jelcin által önként és dalolva szentesített hatalomra kerülése és az elmúlt negyedszázada? A szomszédokkal vívott háborúkkal, a Wagner-csoporttal, a meggyilkolt ellenzékiekkel, újságírókkal, disszidensekkel, a rendszerbe szervezett, intézményesített korrupcióval, az oligarchikus, autokrata államkapitalizmussal, a KGB-s cimborák visszajövetelével, a sztálini korszak rehabilitálásával? „[…] nincs mitől félniük azoknak, akik esetleg attól tartanak, hogy visszaállamosítása kerül sor” – mondta Zjuganov 1996 januárjában orosz elnökjelöltként a davosi Világgazdasági Fórumon. Azt is hozzátéve: „Manapság a kommunista csak egy címke. Oroszországban elkezdődött a magántulajdon kialakulása, ezt a folyamatot nem lehet leállítani. Ha visszaállamosítás történne, zavargások törnének ki Kalinyingrádtól Habarovszkig” – idézi a könyvében Browder. (86. o.)
 

Zjuganov hazudott? Valamennyire biztosan. De abban szerintem igazat mondott, hogy teljes államosítás nem következett volna be. Ezt Putyin se lépte meg, az viszont igen, hogy de facto az állam nevezi ki (s akár fosztja meg vagyonától) a nagytőkéseket. Amúgy a Kapuściński ’96-os riportjában bírált, a főáramú nyugati média által a kommunista szavazóról bemutatott torzkép is inkább kelt szánalmat, mint félelmet.

„Mihelyt a tömeg elérte a Vörös teret, akcióba lépett a világ minden tájáról érkezett sok száz fotóriporter és több tucat tévéstáb. Nyomban tudni lehetett, hogy kire csapnak le. Egy idős asszonyra, aki kinyitja a száját, hogy megmutassa, már csak egy foga maradt, az is szuvas. Az asszony Sztálin (néha Lenin) portréját tartja a kezében, és hangosan követeli a lehetetlent: azt, hogy visszakapja a fiatalságát. Néha több öregasszony is megjelenik együtt, de ezen kívül a média kedvelt témája a borostás, sovány, szakadt, kopott egyenruhás veterán. Ő is Sztálin (néha Lenin) portréját szorongatja, szintén ifjúságát akarja visszakapni, és olykor két-három másik veterán társaságában látni. Ha majd ezek a képek a sajtó révén bejárják a világot, eléggé torz benyomása lesz az olvasóknak a kommunistáktól: a kommunista egy öregember vagy egy öregasszony, aki szívére öleli Sztálin (néha Lenin) képmását, és biztosan nem szokott fogorvoshoz járni” – írja a világjáró lengyel riporter.

Akármi is lett volna Zjuganov győzelme után, azt megúsztuk. Na de mit kaptunk helyette? Javlinszkij szerint az újjáválasztott elnöknek azt kellett volna mondania: „én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, befejezem a csecsenföldi háborút. Én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, földreformot hirdetek. Megszüntetem a monopóliumokat. A magántulajdont mindenek fölöttivé teszem. A kormányt megtisztítom a bűnözőktől. Igazi decentralizációt hajtok végre az államirányításban, igazi jogköröket adok a régióknak. Én, Borisz Nyikolajevics Jelcin, igazi föderációt hozok létre. Én magam ellenőrzöm, hogy halad a bírósági reform.”

De nem mondta, mivel a liberális kritikusa szerint: „A mai orosz helyzet nagy drámája az, hogy Oroszország olyan elnököt választott, akinek már megválasztása, sőt jelölése pillanatában lejárt az ideje. [...] Mert Jelcin nem elnököl Oroszországban. Nem túlhatalma van, épp ellenkezőleg: azokat az elnöki jogokat sem gyakorolja, ott, ahol az szükséges lenne, amelyeket az alkotmány biztosít neki.” Szerintem ez pont azért alakult így, mert az újraválasztását Jelcin tényleg annak köszönhette, amit Browder így nevez: „paktum az ördöggel.”

S igen: csak úgy győzhetett, hogy politikailag eladta a lelkét az oligarcháknak. Azért nem volt ereje kockázatot vállalva jó irányba változtatni, mert egy biztonsági játékos Matrjoska-babává vált, akiből, mint egy keltetőből, egyre nagyobb szörnyetegek jöttek elő. Sokan úgy tekintenek az utolsó évek Jelcinjére, mint egy leépülő alkoholistára. S bizonyára az is volt. De nem csak az. Azt gondolom, a politikusok megkötik az alkujukat a hatalom abszolút materiális ördögével. A hatalom pedig éppolyan függőséggé válhat, mint az alkohol. De mindkettőtől meg lehet szabadulni. Jelcinben is benne volt nem is egy, de sok el nem mondott beszéd. Mind így vagyunk ezzel. Ott vannak bennünk dolgok, amelyeket nem mondunk ki, pedig tudjuk, hogy igazak. De visszatart bennünket az, ami előbb-utóbb úgyis sírba visz – ám nem mindegy, hogyan tesszük meg az oda vezető utat. 1995 végén Jelcin elmondhatta volna a lentebbi beszédet:

Kedves Honfitársaim!

Hosszú vívódás után azt a döntést hoztam, hogy nem indulok a jövő évi elnökválasztáson. Sok oka van ennek, de az egyik legfőbb az, hogy már nem tartom alkalmasnak magamat erre a tisztségre. Alkoholista vagyok, és nem akarom, hogy ez az emlékirataimból derüljön ki. Azt pedig végképp nem szeretném, hogy legközelebb tökrészegen ne a katonazenekar karmesterének kezéből a ragadjam ki a pálcát, hanem egy rakétabázis ügyeletes tisztjének markából a nukleáris kapcsolót. Most szándékosan dramatizálom a helyzetet: Clinton elnök úr megnyugtatására hangsúlyoznám – nem tartok itt, de pont azért nem indulok újra, hogy ne is jussunk ide. Mindenkinek megvan a magyarázata, hogy miért iszik ennyit: az enyém az, hogy csak az alkohol tudta csökkenteni az elnöki hivatallal járó stresszt. Ugyanakkor ez nem mentség. Alkoholista vagyok, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül az orosz társadalomban. Viszont e téren az én felelősségem a legnagyobb. Ez a probléma nem tegnap keletkezett, viszont szerintem nem úgy kell tenni ellene, ahogy elődöm, Mihail Szergejevics Gorbacsov csinálta. Szeretném eloszlatni az aggodalmakat: nem lesz szesztilalom, ezután mindenki annyi vodkát vagy másféle alkoholt iszik, amennyi neki jólesik.

Másképp kell harcolni az alkoholizmus ellen. Mégpedig példamutatással: hogy leteszem a poharat, és vállalom a leszokást. Azért teszem, mert nem akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint a Lenin-mauzóleumra feltámolyogni, a lábán megállni alig képes Brezsnyevre vagy Csernyenkóra. Nem kényszerítek senkit elvonókúrára, de bárkinek szívesen segítek, aki hasonló problémával küzd. Valamiben azonban én kérném az Önök segítségét, mert ebben csak Önök tudnak segíteni. Találjuk meg együtt az utódomat. Most azzal tehetem a legtöbbet Oroszországért, ha elindítok egy folyamatot, amelynek végén fény derül rá, ki az, aki nálam jobban tudja vezetni a hazánkat. Hogy az előttünk lévő XXI. század ne az önkényuralom, a félelem, a pangás és a háborúk évszázada legyen. Számítok Önökre, mert ezt a döntést csak közösen, együtt hozhatjuk meg. Idős, beteg emberként nem akarok terhére lenni az országnak, távozni pedig tisztességgel akarok. Gondolkodjunk azon, hogyan tehetnénk jobb hellyé Oroszországot és a világot, mint amilyenné én tettem az elmúlt öt évben.”

Lehet, hogy valaki csak egy alkoholista, csődtömeg politikust lát Jelcinben. De én látom benne, mint ahogy sok más politikusban is a soha el nem mondott őszödi beszédet. Amelyet nem zárt körben, hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt mond el. S utána nem ragaszkodik görcsösen a hatalomhoz, hanem távozik. Döntse el mindenki, jobb hely lenne-e a világ, ha mind többen elmondanák azt, ami igazából bennük van.

Borítókép: Idős férfi Jelcin-plakáttal Moszkvában 1996. június 27-én / fotó: HECTOR MATA / AFP