spotify Hallgasd meg!

SONY DSC

Ilyenek voltunk, vadak és rosszak. De képesek vagyunk-e nevetni akkori hülyeségünkön, bolondságunkon? Szembe tudunk-e nézni hajdani ideológiai tévútjainkkal? Én most lentebb megteszem, erre biztatva nemcsak az újságíró kollégákat, de a politikusokat is – oldaltól, múltbeli elhajlástól függetlenül. Egy első generációs különc bolyongásai, 1. rész.

Azt hiszem, nyugodtan magamra is vehetném Boross Péter akkori belügyminiszter, későbbi miniszterelnök óhaját, hogy „egészséges, vidéki gyerekek kellenek a televízióba és a rádióba.” A szüleim falun nőttek fel (Nyíradonyban, amely csak a rendszerváltás után lett kisváros), s gyerekként én is ott töltöttem a nyarakat. Ha valaki az ország szélén nevelkedett, kistelepülési miliőben cseperedő, a ’90-es években vidéki gimnázium után vidéki egyetemen tanuló fiatalokkal akarta volna a médiát, illetve általában a szellemi életet feltölteni, tutira eszébe kellett volna jussak. Ha ehhez még odatesszük, hogy a szüleim MSZMP-tagok sem voltak, s még a rendszerváltás előtt is templomba, sőt hittanra járattak, ezzel a pedigrével a kálvinista Róma görögkatolikusnak keresztelt lakójaként garantált sikerem lett volna a Boross Péter által vizionált őrségváltásnál, mint a népi írók örököse, nemzeti oldali újságíró, szépreményű első generációs értelmiségi. Nekem viszont soha nem jutott eszembe, hogy bármi keresnivalóm lenne azon az oldalon.

Olyannyira nem, hogy tizenöt évesen anyámnak is megmondtam: ateista vagyok, s ezen ő nagyon kiborult. Utólag nézve érthetetlennek tűnhet a reakciója. Mert hát igazából soha nem volt annyira vallásos, hogy ez komolyan érdekelje. Annyiban is maradt a dolog, nem erőltette a templomba járást. Aztán tíz évvel később ez a jelenet újból lejátszódott. A húgom egyházi szertartás szerinti esküvőjén, ahol tanúnak szántak. Én meg mondtam, hogy a házasságkötés polgári részén nagyon szívesen, de egy vallási rituálén csak passzív jelenlétet vállalok, aktívan nem kívánok benne részt venni. Hogy miért? Valószínűleg ugyanazért, amiért az egyház tanításait betű szerint követő hívő se megy el a Pride-ra. Vagy ha a meleg rokona iránti szolidaritásból, jófejségből oda is megy, valószínűleg szivárványos zászlót azért nem fog lengetni. Persze volt megint nagy kiborulás. Ami ugyanúgy gyorsan elmúlt, mint a korábbi. Köztünk nem hitvita volt. A szüleim nem hittek annyira Istenben, amennyire én tagadtam a létezését, sőt.

Nem tartom valószínűnek, hogy annyira nagyon foglalkoztatta volna őket. Ez olyan dolog volt nekik, amibe beleszülettek, és adottságnak vettek. Amíg meg nem kérdőjeleztem azt. Akárcsak az úgynevezett nemzeti érzést. Amelyen gyerekként (a hittanhoz, a bárányhimlőhöz, a matchbox-gyűjtéshez és a focistákért való rajongáshoz) hasonlóan átestem, de nem tett rám maradandó hatást. Annyira immunis lettem rá, mint a sporteseményekre. Amelyekhez legközelebb akkor kerültem, amikor ügyeletes szerkesztőként én voltam kénytelen felrakni a meccseredményeket. Ha bárkit hátrány ér nemzeti hovatartozása miatt (legyen az bármilyen), akármikor kimegyek érte tüntetni, de engem a saját etnikai identitásom teljesen hidegen hagy. Mindig is inkább internacionalistának vagy kozmopolitának vallottam magam. S bár a családi hátteremből abszolút nem következett a döntésem, a szüleim mégsem ordibáltak velem, hogy lett ekkora istentelen hazaáruló ebből a gyerekből. Inkább egyszerűen nem értették, hogy pártonkívüli, ha másképp nem is, de névlegesen vallásos szülők gyerekéből hogy váltam a '90-es évek elején, a rendszerváltás utáni években vad kommunistává.

Nem voltam az a tipikus kamasz, finoman szólva. Első generációs különc lettem a családban. A kortársaim, ha volt hajlamuk az extrém dolgokra, menőbb kultuszokat választottak: szkinhedek lettek, esetleg sátánisták – vagy beálltak egy szektába. Legalábbis a szüleink ezektől féltettek bennünket. De az valahogy túlment a felfogóképességükön, hogy egy jóravaló vidéki srác pont akkor lesz kommunista, amikor szinte az egész ország a szovjet csapatok kivonulását ünnepli, az én generációmban pedig nagyítóval is nehéz volt kommunistákat találni. Nehéz – de nem lehetetlen. Az a nagyító ugyanis nálam volt – s én rátaláltam vele az elvtársaimra. De ez akkor olyan hihetetlennek tűnt, hogy jóformán láthatatlanná tett bennünket. A rendszer megdöntésére felszólító újságunkat (amelyre a Nemzetbiztonsági Hivatal is felfigyelt) nem holmi illegális nyomdával sokszorosítottuk – hanem az akkoriban gombamód szaporodó fénymásoló szalonokban. Senki nem jelentett fel bennünket – ha viszont bőrfejű vagy sátánista tartalmakat xeroxoztunk volna, tutira rendőrt hívnak ránk. A csodabogárságnak is megvannak az előnyei.

Anyukám, szegény soha nem akart igazán rám erőltetni semmit – abszolút toleráns volt, mi több: meg akarta ismerni a világomat. A Thürmer-féle Munkáspárt rendezvényeire is eljárt, de még azt is vállalta, hogy a Debrecenben a párt színeiben elindul az 1994-es önkormányzati választásokon jelöltként. Csak nem kapott elegendő számú kopogtatócédulát. Ennek oka mellesleg az is volt, hogy belülről szabotáltuk a választást, ahogy a ’94-es parlamenti kampányt is. Mi nem pártkatonák voltunk, hanem a pártba beépülő radikálisok. Nem volt érdekünk, hogy a Munkáspárt bejusson a parlamentbe. A kudarcban voltunk érdekeltek, hogy aztán a vezetést megbuktatva radikalizáljuk vagy kettészakítsuk a pártot. Dolgoztunk is ezen a vereség utáni kongresszuson, ahová a Nevesincs Párt fedőnéven működő, a Munkáspártra ráépülni próbáló kis illegális kommunista sejtünk a tagságot a háttérből sikeresen orientálva bejuttatott engem küldöttként – egyúttal megválasztottak a legnagyobb debreceni alapszervezet vezetőjének.

Hogy mit is gondoltunk a világról, azt remekül mutatják a '94-es választás utáni beszélgetéseink. Néhányan (az MDF-es kampány hatására) arról beszéltek, félnek, hogy az MSZP-győzelemmel visszajön a diktatúra. Mire én azt feleltem: nyugodjanak meg, nem lesz itt semmiféle kommunista terror. Az akkor lesz, ha mi kerülünk hatalomra. S elsőként az áruló, likvidátor Horn Gyulával fogunk leszámolni. Nem tudom, ettől mennyire lettek nyugodtabbak. De látható, hogy nem vettük be a kommunista terror propagandás rémvízióját, ahogy a fasiszta, náci terror apokaliptikus képét sem. Ugyanakkor kifejezetten örültünk volna egy jó kis fehérterrornak. Úgy véltük, a legtöbb ingadozó elvtársunk csak akkor érti meg, hogy nem a parlamenti kreténizmus, hanem az illegális harc a célravezető, ha a fasiszták közülük is megölnek néhányat. Annyira a saját (a külvilág számára felfoghatatlannak, így láthatatlannak vagy ártalmatlannak tűnő) világunkban éltünk, hogy a '90-es évek első fele (taxisblokáddal, privatizációval, médiaháborúval, Demokratikus Chartával, Csurka-dolgozattal) nem igazán hozott izgalomba bennünket. Úgy tekintettünk rá, mint – divatos jelzős szerkezettel élve – rivális tőkefrakciók harcára.

Anyámnak nemcsak a szélsőséges nézeteim miatt kellett aggódnia, de a tanulmányi eredményeim se voltak épp szívderítőek. Már az általános iskolában is problémás gyerek voltam. Sikerült elintézni, hogy a lakóhelyem szerinti újkerti suli helyett felvegyenek a tanítóképző elitnek tartott gyakorlóiskolájába. Hát én meg elintéztem, hogy egy év után kirúgassam magam onnan. Lógtam, amikor csak tudtam, a csengőre viszont fülem botját se mozdítottam. A tanító aláírását pedig gyorsan megtanultam hamisítani – ha nem adott elég piros pontot, kipótoltam a hiányosságot. De sanszos, hogy a pálmát az vitte el, amikor tesiórán orrvérzésem lett, s eszembe sem jutott a tanerőtől zsebkendőt kérni. Hanem az egyik szivacsmatracból lazán kitéptem egy darabot, azt tömtem bele az orrlyukamba. Gyorsan elegük lett belőlem, így a szüleim átírattak a lakótelepi iskolába. Ott, akik hozzám hasonlóan problémás diákok voltak, azok inkább köztörvényes cselekményekben utaztak – én akartam szinte egyedül politikai bűnöző lenni. A rovott múltúvá váló kortársaim legfeljebb az osztálytársaik zsebpénzét szedték el, nekem viszont ez kevés volt. Az egész országot, sőt: a világot akartam. A világot, amely 1990-ben, amikor nyolcadikos lettem, épp kifelé tartott a szocializmusból, én azonban befelé tartottam oda.

Enyhén szólva sem voltam karrierista pedálgép: a ’80-as évek közepén, amikor az úttörők őrsi gyűlését blicceltem el, horogkereszteket rajzoltam a tankönyvembe. Apám, mikor meglátta, rosszul lett, ordított velem: azt akarod, hogy kirúgjanak az iskolából? Nem értettem, miért? Mert lerajzoltam valamit, ami a könyvben is benne van, tehát bárki láthatja? A történelembe korán beleszerettem. Ennek jele volt, hogy a tanárokat pukkasztva, a szüleinkre frászt hozva direkt úgy beszéltünk, mint a partizánfilmekben látott náci tisztek (a Heil Hitler! se maradhatott ki.) De nem csak a tettesekkel, az áldozatokkal is jól tudtam azonosulni. Hamarabb megtanultam olvasni, mint a többiek. Legelső olvasmányaim egyike a haláltáborokról szólt. Aztán mikor még alsósként egyszer, nem is tudom miért, bezártak bennünket az öltözőbe, meglátva a tusolóban a zuhanyrózsákat, biztosra vettem, hogy mindjárt jön belőlük a gáz, és a krematórium se lehet messze, ahol elégetik a testünket. A történelem számomra nem a múlt volt, hanem a körülöttem lévő valóság. Mikor a történelemtanár Hirosima kapcsán arról beszélt, hogy amennyiben itt mellettünk felrobbanna egy nukleáris bomba, párává válnánk, láttam, ahogy a testem atomjaira bomlik. Amikor pedig a rajztanár Gauguin haláltusájáról beszélt, verejtékben fürödve hallgattam.

Az öbölháború idején pedig méltón búcsúztam az általánostól. Gondoskodtam róla, hogy a történelem betörjön az osztályterembe egy, Szaddám Husszeint éltető felirat képében, amit én mázoltam a táblára. Az, hogy engedetlen gyerek voltam, nem kifejezés – de a szüleim soha nem próbáltak engedelmessé nevelni.  Apám sem, akiről eddig keveset szóltam, pedig megérdemli, hogy emlékezzek rá. Otthon szíriai aranyhörcsögeink voltak. Nem egy, nem kettő – hét. S az egyikük épp a terráriumból kijutva korzózott a lakásban. Én meg üldöztem, nehogy megpattanjon oda, ahol nála jóval nagyobb emlősök vadásznak – pont ilyenekre, mint ő. A nagyszobában értem utol, ahol apám az ágyon feküdt. A kezemből Hör (mert így becéztük) pont apámra ugrott. Vagy csak esett? Teljesen mindegy. Mert páni félelmet láttam az apám arcán, ahogy a hörcsög elől menekült. Mikor gyerek volt, a kukoricagóréban a nadrágjába mászott egy egér – azóta rettegett tőlük. Apám eme félelme által nőtt mára óriássá a szememben. Iszonyodott ezektől a lényektől, neki ők szörnyek voltak, legszívesebben megmérgezte volna őket. De mégis beengedett egy falkányit a lakásába a rettegett hordából, mert mi, a gyerekei szerettük ezeket a rágcsálókat.

A szüleim ugyanilyen toleránsan álltak ahhoz, hogy a gyerekszobám tömeggyilkos kommunista szörnyetegek műveivel és fotóival volt tele. De anyám azért persze sápadozott rendesen, mikor arról beszéltünk, hogy a legfrissebb kedvencünk és példaképünk Nicolae Ceaușescu. Mert ő nem engedte ki a kezéből békésen a hatalmat, hanem úgy halt meg, mint egy igazi kommunista. Élveztük, hogy tudatosan szembe megyünk a világtörténelemmel. A szüleim gondjai csak fokozódtak, amikor felvettek a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumba. Nem azt volt a kérdés számukra, ki fognak-e rúgni onnan, hanem csak az, hogy mikor és miért. Azért, mert sportot űztem a késésből, halmoztam az igazolatlan órákat, és egyáltalán nem tanultam. Vagy azért, mert előbb-utóbb az illegális sejtünk lebukik, és rendőrök visznek el az óráról (már ha egyáltalán ott találnak). Adott esetben lett volna miért bevinni minket. 1993-ban tiltották be önkényuralmi jelképként a vörös csillagot. Persze hogy Vörös Csillagnak neveztük el az illegális újságunkat. Meg csináltunk rengeteg levonós, matricaszerű vörös csillagot, amit szorgalmasan ragasztgattunk a kirakatokra, szélvédőkre, hirdetőoszlopokra, nem csak Debrecenben.

Akkor le is buktunk: egyikünknél még házkutatást is tartottak. De mégsem vittek be. Pedig dolgoztunk rajta. Az egyik újságpéldányt előzékenyen a Nemzetbiztonsági Hivatal területi kirendeltségének postaládájába dobtuk. Olyanok voltunk ebben, mint a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmben a rendőrség politikai csoportjának gyilkosságot elkövető vezetője, „aki szinte sportot űz abból, hogy mindenütt nyomokat hagyjon maga után”, hogy kiderüljön: meg merik-e gyanúsítani?  Nem volt sok pénzünk, így aztán nem dobálhattuk be a Vörös Csillagot (jó, igazából ez egy igényesebb, többoldalas szórólap volt) csak úgy találomra. Olyanokhoz juttattuk el, akikről feltételezhettük, a múltjuk miatt érzékenyebben reagálnak erre, s nagyobb eséllyel fordulnak vele a nyilvánossághoz. Például egykori ’56-os elítélthez, akinek a nevét az újságban, a címét a telefonkönyvben találtuk. (Micsoda kis manipulatív politikai szociopaták voltunk, baszki.) A hideg empátián alapuló marketingtrükk bejött. Kiadványunkból nemcsak a Hajdú-Bihari Naplóban lett hír, de országszerte jó pár lap átvette, még ez a bajai újság is, pedig hát az elég messze van Debrecentől.

Ünnepeltük a sikert, hogy még 16 évesek sem vagyunk, de már elértük, hogy az ügyünkről beszélnek, és törtük a fejünket a következő műveleten. Kétségtelen, hogy mi fizikai erőszakba (ellentétben a bőrfejűekkel vagy a sátánistákkal) soha nem mentük bele, nem is készültünk ilyesmire. De nem azért, mert jobbak voltunk náluk. Egyszerűen úgy véltük, egyéni akcióknak semmi értelme, a terrort (ahogy Lenin mondta) tömegesen kell alkalmazni. Meg úgy gondoltunk magunkra, mint ifjú töltőtollas gyilkosokra, a Majmok bolygója mutánsaira. Akik soha nem nyúlnak fegyverhez, hanem mások agyában ültetik el az erőszakot. Hogy szégyellem-e magam ezért? Persze, méghozzá nagyon, ez nem kérdés – még akkor is, ha tettlegesen nem ártottunk senkinek. Nem győzök bocsánatot kérni akkori önmagamért. S nem azért, mert lebuktam (soha nem derült ki, hogy én álltam a kiadvány mögött), hanem mert így tartom helyesnek. Azokról, akik voltunk, az jut eszembe, amit Claude Roy írt magáról, és kommunista elvtársairól – Pierre Courtade és Roger Vailland – a Nous című művében (Gallimard, 1972; Folio, 1980) „Ma már nem kétlem: bolondok voltunk. Talán van a szellemnek egy olyan pillanata, amelyben a bolondság enyhíti a felelősséget. De amíg el nem jutunk odáig, igen gyakran nem az az eszelős, akit fölment esztelensége a felelősség terhe alól, hanem az, aki maga választja a bolondságot, hogy szabaduljon attól a fojtogató csomótól, amelyet nem mer szétvágni.” (A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó. Bp., 2000. 414..o.)

Mi is tudatosan választottuk a bolondságot. S eközben persze nem jutott idő a tanulásra. Kész csoda, hogy elvégeztem a gimnáziumot. Semmit nem tanultam. Amelyik tárgy érdekelt, arról már azelőtt is sokkal többet olvastam, hogy a tanmenetben odaértünk volna, a többit meg leszartam. Ez persze logikusan vezetett oda, hogy a tárgyak közül jó néhányból bukásra álltam, és több olyan év is volt, amikor egyből (de volt, hogy többől) meg is buktam. Az évismétléstől az mentett meg, hogy anyám nyáron elzavart a magántanárhoz, aztán meg a pótvizsgára. Ugyanakkor az, hogy ilyen megszállott kommunista voltam (amit utólag magam is rossznak tartok), megmentett más rossz dolgokról. Osztálytársaim jelentős részétől eltérően én nem (vagy csak jóval később) próbáltam ki a cigit, az alkoholt vagy a drogot. A nyolcadikos osztálykiránduláson szinte mindenki bagózott és piált. Én az egyetemen gyújtottam rá először, sört pedig talán a gimnázium utolsó éveiben ittam. S hát az első valós szexuális élményem is jóval később jött az átlagnál. Mivel csak olyan lányokkal voltam hajlandó komolyan szóba állni, akiknél volt esély, hogy beszervezhetőek a mozgalomba. Az első barátnőm is kommunista volt.

Tudom ám, hogy már harsányan röhögnek a kedves olvasók. Nem baj, jól teszik, én is nevetek magamon. És pont az, hogy politikai csodabogárként léteztem egy főszabályként inkább apolitikus kamaszközegben, vértezett fel azzal, hogy ne zavarjon, ha kigúnyolnak. A legtöbb fiatal a kortárs miliő elvárásainak való megfelelésbe nyomorodik bele lelkileg. Engem ez soha nem érdekelt – s nemcsak politikai téren volt így. Az is lepergett rólam, hogy mások cikinek tartják-e a ruhát, amit hordok. ­

– Ez pizsama vagy jogging? – kérdezte az egyik osztálytársam a szerkóra, amit siettemben kaptam reggel magamra, s úgy estem be a tanterembe (szokás szerint akkor is késésben voltam).

– Mit tudom én, nem mindegy? – kérdeztem vissza.

Elvárások mondjuk szülői részről sem igen nyomasztottak. Anya soha nem akarta, hogy olyan legyek, mint ő. (Apa se egyébként.) 14 évesen annyira nem tudtam, hová tanuljak tovább, hogy kínomban a kereskedelmi szakközépiskolát írtam be (anyukám Debrecen egyik legnagyobb áruháza, a Délibáb ruházati osztályvezetője volt), de pont ő beszélt le róla. Az se volt elvárás, hogy egyetemre menjek. S úgy nézett ki, nem is fogok, mert az írásbeli érettségin több tárgyból is megbuktam. Végül a szóbelin átsuhantam a léc fölött, a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára az elérhető 120 pontból 116-tal vettek fel. Anyu rendkívül büszke volt az ő kommunista fiára. Nem mindenki osztozott az örömében,

– Szegény történelem! – a földrajztanárom így reagált a hírre, mikor megtudta, hová jelentkeztem. Hát, így utólag visszanézve nem tudom kárhoztatni érte.      

 

Borítókép: Illusztráció. Mohával borított vörös csillag / fotó: Wikipedia