Bihari János napja pontosan úgy kezdődött, mint évtizedek óta mindig. Feltápászkodott rongyos vackáról, megbillegtette az üres pálinkásüveget, kába szemekkel kibámult a vályogviskó aprócska ablakán, aztán elindult hátra, a pajtához. Felszerszámozta a Kesét, befogta a rozoga szekérbe, és lassú zötyögéssel megindult a földek felé. Hihetetlenül sovány, nagycsontú ember volt, a napszámosok csak Halálnak hívták, bár ebben közrejátszhatott mindig üveges, sehova sem néző tekintete is.

A keresztútnál szokás szerint jobbra kellett volna fordulnia, de ezúttal nem tudott: béresek ácsorogtak nagy csoportokba verődve, lehetetlen volt közöttük elhaladni. Már rég a földeken kellett volna lenniük, de most kapájukra támaszkodva bámészkodtak előre. Bihari megállította a Kesét, s a bakról fölállva, csontos nyakát nyújtogatva próbálta megtudni a csődület okát. Valamivel előrébb, az út mellett szekér állt, rajta hatalmas plazma-kivetítővel. Máskor is volt, hogy idehozták, de olyankor az intéző szokott rajta üvöltözni a mihaszna népséggel, hogy mit csináljanak aznap, mit sem. Most azonban valami más volt: a képernyőn hatalmas rakéta ácsorgott valahol az éjszakában, és gyenge füst vagy gőz szállongott körülötte. Valamit mondtak is a rakétaszerkezetről, de Bihari nem hallotta jól, hát leszállt a bakról, és ustorral a kezében előrefurakodott. Minél előrébb jutott, annál nagyobb susmusolás hallatszott. Mindenki a kivetítőt bámulta.

– Na, még három perc – mondta egy idősebb, hosszú bajszú béres.

– Addig még elmehet hugyozni is a Tibi – mondta egy másik, amit a szűk környezet gyenge röhögéssel nyugtázott.

– Mi a rosseb valaga van? – kérdezte Bihari találomra az egyik bámészkodótól.

– Most lövik ki a magyar űrhajóst – mondták többen, de egy szőke fiú közbeszólt:

– Nem fellövik, hanem indítják.

– Na és? Mi a különbség, te főokos, mi? – bökte oda valaki hátrébbról. – Akkor is csak föl az égbe megyen, nem?

Bihari türelmetlenkedni kezdett. Hogy a korai hőség, vagy a folyamatosan égető pálinkahiány okozta-e, maga sem tudta, de idegesen tologatta a kalapját:

– És akkor mi van? Nekem már rég a fődeken kéne lennem, azistenbasszameg!

– Na és? Nem érsz rá még megdögleni? – csitította egy másik, nem nagy meggyőződéssel. – Ma úgyis szénázás lesz, amíg ki nem fordul a belünk a melegbe’.

Bihari leköpött a földre, és morogva indult vissza a szekeréhez. A kisebb csoportok közben egymást szólongatva próbálták múlatni az indításig hátralévő...