Nemrég néztem meg Jim Jarmusch új filmjét, az idei év elejétől a magyar mozikban is látható Father Mother Sister Brothert, ami a családi viszonyok és a generációk egymáshoz fűződő kapcsolatai körül kutat, azon mereng, ismerjük-e a szüleinket, az ő titkos életüket, ők ismernek-e bennünket és a mi életünk rejtettebb szféráit. Bombasztikusnak tűnő témák, de egyáltalán nem indokolatlan, hogy itt és most egy filmrendezőt ezek a kérdések foglalkoztatják. Most pedig itt egy újabb film, a dán Joachim Trier Érzelmi érték című rendezése, ami – többek közt – valami nagyon hasonlóban matat, kicsit másképp, mint Jarmusch filmje, ugyanakkor nagyon is rokon módon: nem széles mozdulatokkal, hanem kisrealista módon, egészen közelről, finoman, érzékenyen. Többek közt.
Mert a film nem csak általában a családi-emberi viszonyainkra néz rá tüzetesebben, hanem más kérdésekre is választ keres. Például, hogy mi történik az emberrel, ha egyszerre apa és alkotóművész. Mi történik a gyerekkel, ha az apja filmrendező, az anyja meg pszichológus, mi történik a szüleink elvesztése után, mi történik az ember családjával, ha súlyos múltbéli árnyak lebegnek felette, ráadásul úgy, hogy mindenféle múltak rétegződnek egymásra, mindenféle árnyékok kerülgetik egymást és sűrűsödnek össze, továbbá benéz az ablakon a történelem is, vagyis hát nem benéz, hanem fekete autó képében leparkol a ház előtt, akták formájában könyvtárak polcain foglal helyet. És mi a boldogság? Az önkifejezés fontosabb vagy az otthoni harmónia? Mit engedhet meg magának egy művész, és mi történik akkor, amikor a magánszféra és az alkotás terepe összecsúszik, mint két ütköző univerzum?
Egy oslói ház köré épül a történet. Úgy értem, a ház köré annak fizikai valójában is. Több generáció óta lakja egy család, a falon végighúzódik egy jókora repedés, az épület állítólag süllyed, egyszer össze is fog dőlni. Nora (szerepében a számos Trier-alkotásból, például a legutóbbiból, A világ legrosszabb emberéből is ismert Renata Reinsve) ismert színpadi színésznő, de már egy jól futó televíziós sorozatban is szerepet kapott, most éppen Ibsen Babaház című darabjában játszik – aminek a főszereplője történetesen Nora, értjük; egyedülálló (és magányos). Az egyik kollégájával, egy nős színésszel, Jakobbal (akit a korábbi Joachim Trier-filmekből ugyancsak ismerős Anders Danielsen Lie alakít) kavar. Őt kéri meg, hogy a takarásban pofozza fel, amikor pánikrohama van a színpadra lépés előtt. A húga, Agnes (szerepében Inga Ibsdotter Lilleaas) történész, ő az összeszedett testvér, házas, egy gyermek édesanyja. A nagymamájuk történetét kutatja, akit Norvégia német megszállása idején elvitte rendőrség, két évig fogolytáborban tartották, kínozták. A háború után néhány évvel – feltételezhetően az átélt traumák hatására – öngyilkos lett.
Az apjuk, Gustav (Stellan Skarsgård), aki tehát filmrendező, évekkel korábban elment, az anyjuk, Sissel – ő a pszichológus – most halt meg. Az apa megjelenik a régi házban, az elhunyt feleség emlékére rendezett halotti toron. A találkozás éppen annyira kínos, amennyire egy ilyen módon időzített, efféle találkozás – a volt férj, az elvált apa betoppan, és nem mellesleg igényt tart a régi házra – kellemetlen tud lenni. Gustav a legendás filmrendezők elegánsan elővezetett arroganciájával és túlfejlett egójával, ráadásul egy új forgatókönyvvel a hóna alatt érkezik. Kávézni invitálja Norát, és némi alkoholos befolyásoltság alatt közli, neki írta a filmet, a főszerepet csak Nora játszhatja el. Családi játszmák, mit kezdesz magaddal, ha az apád, akire haragszol, mert amikor azt érezted, szükséged van rá, nem volt veled, megkínál egy filmfőszereppel. Egyáltalán: tudsz-e az apáddal dolgozni egy filmen.
Nora nem vállalja a feladatot. Vállalja viszont Rachel, a feltörekvő fiatal amerikai színésznő (Elle Fanning), aki egy retrospektív vetítésen ismerkedik meg Gustav Borg egyik régebbi filmjével, amiben történetesen – csak hogy csavarjunk még egyet a történeten – a gyerek Agnes játssza a főszerepet, akitől – hogy még tovább bonyolítsuk – Gustav most azt kéri, tegye lehetővé, hogy a fia, Erik szerepeljen a készülő új moziban. Határátlépések, minősített eset. Újabb földcsuszamlás, amitől a ház, a családi metaforikus épülete, aminek a fala egyébként is megrepedt, szolidan, de jól érezhető módon megrázkódik, a tektonikus mozgás pedig minden érintettre hatással van. Semmi nem marad – mert nem maradhat – úgy, ahogy eddig volt. Most, hogy az apa visszatért, rendezni kell a közelebbi múlt lezáratlan ügyeit is, de szembe kell nézni a családtörténet további árnyaival is. Eközben pedig film készül a filmben.
Joachim Trier, akit a legtöbben az Oslo-trilógia néven emlegetett három filmje, a 2006-os Szerzők, a 2011-es Oslo, augusztus és főként a már említett A világ legrosszabb embere révén ismernek, a modern-klasszikus skandináv történetmesélői hagyomány tónusában szólal meg. Nem véletlen természetesen az sem, hogy Ibsen-utalást helyezett el az Érzelmi értékben, és az sem meglepő, ha többször eszünkbe jutnak a klasszikus Ingmar Bergman-filmek helyzetei, hangulatai, közelítései. Többek közt, ahogyan a rendező a feszültséget adagolja. (És ha már hatások, itt egy lista Trier kedvenc filmjeivel.)
A film előzetese:
Trier úgy mondja el a történetet, hogy nem akar mindent a szánkba rágni, nincs minden kimondva, kibontva, részletezve, néha hallgat a felszín, miközben a mély, ha nem is fecseg, de ott zajlanak a nagy mozgások, amikből hol többet, hol kevesebbet kapunk meg közvetlenül a narrációtól. A Trier-féle melankólia tud egyszerűen csak keserédesen (de sosem giccsesen) szép lenni, tengerparti fények, Oslo látképe, jól kiválasztott filmes dalok, a néhai Terry Callier Dancing Girl című dala mennyire szép, ráadásul az egyébként is nagyszerű lengyel billentyűs-zeneszerző-énekesnő, Hania Rani kísérőzenéje további dimenziókat ad a filmnek. És van, amikor egészen meglepő módon vicces és önironikus is tud lenni az Érzelmi érték – egy drámai szerepet betöltő, már-már fetisizált bútordarabról például kiderülhet, hogy nem más, mint egy sima IKEA-termék.
Az Érzelmi érték nem ér véget, amikor kilépünk a moziból. Hiszen nem akart mindent az arcunkba tolni a filmidő alatt. Mi magunk folytatjuk ott, ahol éppen vagyunk. Ahogyan például – hogy egy szívemnek igen kedves példát hozzak a közelmúltból – a 2022-ben bemutatott Aftersunon, a Volt egyszer egy nyár című filmen is merenghetünk még napokkal később is. Ami pedig az utóéletét illeti, az Érzelmi értékkel nevezett Norvégia a 2026-os Oscarra, és a film ott van többek közt a nemzetközi (tehát a nem angol nyelvű) alkotások tizenötös rövidlistáján is.
Borítókép: Renate Reinsve és Inga Ibsdotter Lilleaas az Érzelmi érték című filmben / fotó: Kasper Tuxen
Bejelentkezés