Péntek este a nyugati orgánumok lapzártái után sor került a Trump–Putyin csúcstalálkozóra az alaszkai Anchorage-ben. Komoly várakozások előzték meg az esetleges magas szintű diplomáciai döntést, hiszen tavasszal egyszer már kudarcba fulladtak a tűzszüneti tárgyalások, miután az oroszok nem fogadták el az amerikaiak ajánlatát, és a harctéri nyerő helyzetüket kihasználva inkább előrenyomultak. Ezt követően Trumpék újabb szankciókkal fenyegetőztek, ami egyfelől az orosz vezetésnek szólt – ötvennapos határidőket emlegetve –, másfelől az orosz földgázt és kőolajat továbbra is felvásárló országokra – többek közt Kína, India vagy Magyarország – készültek további ötszáz százalékos büntetővámot kivetni, ezzel pedig elvágni Oroszországot fő bevételi forrásától.
A találkozótól tehát sokan azt várták Nyugaton, hogy Trump végre megegyezik Oroszországgal, és ha nem is a tartós béke, de a fegyvernyugvás elérhető lesz. Az európai vezetők és Zelenszkij azonban korántsem örülhettek annyira, hiszen minden felhívásuk ellenére, miszerint őket nem lehet kihagyni a tárgyalásokból, a feleket egyszerűen meg sem hívták a találkozóra, helyette legfeljebb előzetesen, telefonon egyeztethettek az amerikai elnökkel. Már ez is keserű pirula lehetett, hiszen az európai vezetők szemében Putyin Hitler reinkarnációja, akivel már szóba állni is bűn. Ezzel azonban gyakorlatilag elvágták a helyzet diplomáciai rendezésének útját, amit Amerika így a fejük felett átnyúlva volt kénytelen tető alá hozni.
Amikor azonban pár nappal ezelőtt Mark Rutte, a NATO főtitkára már arról beszélt, elképzelhető, hogy de facto elismerik az oroszok által elfoglalt ukrán területeket orosz fennhatóság alá tartozóként, az valódi hidegzuhanyként érhette őket, hiszen az Ukrajnát támogatók krédója és Zelenszkij sarkos álláspontja is az volt eddig, hogy egy centiméter földet sem adnak át az oroszoknak.
Az északi-atlanti szövetség európai és amerikai fele között tehát mintha valamiféle szakadás lenne az ukrajnai háború rendezése ügyében, melynek visszhangjait a magyar közönség is sok szólamban hallhatta az elmúlt hónapokban (lásd: Trump elnök békét akar, a brüsszeli elit meg háborút). Ám az oroszok területi követeléseinek legalábbis részleges elismerése kevésbé az amerikai pálfordulás jele, sokkal inkább a harctéri valóság kényszeres elismerése. Ugyanis hiába az Ukrajnának nyújtott katonai segély, jelenleg a front komoly emberhiánnyal küzd, ami azt jelenti, hogy a NATO élőerejének bevetése nélkül aligha képzelhető el az orosz hadsereg bármiféle visszaszorítása, annak bevetése esetén viszont könnyen elképzelhető...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.