A fiú skarlátvörös festékkel fújja a nyers betonra: #ELÉGVOLT, miközben sárga széldzsekis társa a mobiljával világít neki. A dübörgő technótól nem hallják a közelgő autók zúgását, ijedten néznek össze, amikor a mindent belengő sűrű köd fenyegető kék-piros fényben kezd játszani. Egyenruhások rontanak a két fiatalra, esélyük sincs menekülni, megrángatják, majd leteperik őket a földre. A graffitis fájdalmában felordít, vér folyik az orrából.
– Elvették a jövőnket – kiáltja egy símaszkos fickó megafonba a távolból közeledve. – Megtaposták a méltóságunkat – folytatja hasonló intenzitással. Fáklyások szegődnek mellé. A technót epikus zene váltja fel, az egyenruhások melletti olajoshordókból felcsapnak a lángok, torz árnyak hullámoznak a kopár falakon. – Meddig tűrjük még, hogy…
– Állj! Leállunk! – szakítja félbe a jelenetet György Miklós, és felkapcsolja a hideg fényű neonokat az elhagyatott ipari csarnokban. A kamerák kereszttüzében állók elégedetlenül rázzák fejüket, páran rágyújtanak, szétszélednek. Egy fekete STAFF-os pólós begyűjti a fáklyákat és vizet önt a bádoghordókba. A zene elnémul.
– Statiszták, technikusok rendben voltak, a tűz is jókor lobbant be. Arctalan, neked viszont sokkal természetesebbnek kell lenned – a deres hajú rendező tesz pár lépést a fekete símaszkot viselő főszereplő irányába. – Próbáld meg elhinni, hogy egy véres forradalom élén állsz… A híveid nem musicalre vágynak, hanem egy határozott vezetőre, akit bátran követhetnek – mondja a férfi olyan higgadt szenvedéllyel, amilyet főhősétől is elvárna.
Arctalan felnevet.
– Tudod, hányan nézték meg pár óra alatt az új videómat, öreg? – előveszi zsebéből a mobilját és a rendező felé mutatja. – Másfél millióan. És mit gondolsz, volt a szobámban rendező vagy operatőr vagy kutyafasza?
Ledobja magát a pihenőnek kialakított bőrfotelek egyikére. Teker egy füves cigit és ölébe engedi a jelenetből utána siető lányt.
– Nem dolgozom többet ezzel az idiótával – mondja Arctalan maga elé a semmibe.
A stábtagok kikapcsolják a kamerákat. Egyedül a rendező járkál fel-alá, búgó mobiljával a fülén. Mire felveszik, kivonul a csarnokból a hideg, csillagtalan ég alá.
– Hívd össze a stábot, életbe lép a B-terv… – mondja halkan a készülékbe.
*
– Kérsz jeget a whiskybe? – kérdezi a szőke lány a szállodai szoba heverőjén elnyúló Arctalantól. A símaszkos nem válaszol, mozdulatlanul nézi a függöny mögött felsejlő város fényeit.
– Van egyáltalán jég nálad?
– Fogalmam sincs.
A lány behajtja a hűtőt, és Arctalan kezébe adja a felbontott üveg Chivast.
– Mindjárt jövök.
– Addig írok egy posztot erről a gyökérről… – mondja a maszkos. A szőke elvonul a fürdőszobába. Arctalan nagyokat kortyol a whiskyből, és a tükör elé áll.
– Íme az Arctalan Tömeg Mozgalom alapító elnöke, Magyarország új miniszterelnöke – mondja saját szemét figyelve, majd úgy fordul, hogy az ablakon beszűrődő halvány fény csak a bal oldalát világítsa meg. Jobbját elnyeli a sötét. Előveszi telefonját, és pötyögni kezd. Felváltva nézi a képernyőt és a tükörképét.
– Mondtál valamit? – kérdi a lány fehér csipkés bugyiban és melltartóban kilépve a fürdőszobából.
– Nem. Kintről jött.
A maszkos végigméri a szőkét, és nem ellenkezik, amikor az óvatosan a heverőre löki és lassan rámászik.
– Sosem veszed le? – kérdi a lány, és iszik az üveg whiskyből.
– Nem.
– De miért?
– Mert hozzám tartozik.
A szőke csábosan kacag. Óvatosan elkezdi lehúzni a fekete textilt Arctalanról, miközben a nyakát csókolgatja.
– Hagyd abba – fogja le Arctalan a maszkját megragadó kezet, mire a lánynak elakad a lélegzete.
– Au, ez fáj.
– Arctalant akartad…
– Engedj el… hallod?
– Tudod, hányan cserélnének most veled?
– Engedj már el… – kiáltja a szőke, ahogy próbál kiszabadulni a kelepcéből.
Arctalan nem ereszti. A lány végül tompa puffanással esik a padlóra.
– Rohadt beteg vagy – mondja a maszkosnak, majd feltápászkodik, és sietve szedi össze ruháit.
Arctalan először a whiskyért, majd a telefonjáért nyúl, szemében tükröződik a mobil kékfényű kijelzője.
– Amíg nem vállalod az arcodat, csak egy béna geg leszel… – veti oda a lány. – Őszintén sajnállak… – teszi hozzá és becsapja maga mögött a bejárati ajtót.
*
– A kettes számú legyen – mondja a hátrasimított hajú férfi a Széchenyi fürdő medencéjében, mire dizájner szemüveges társa lapoz egyet a telefonján. – Úgyis maszk lesz rajta… – teszi hozzá, elmerengve két sakkozó nyugdíjas játszmáján a felszálló medencegőzben.
– Akkor el is kezdjük a felkészítését. Négy nap nem sok, de megoldjuk – mondja a fiatalabb, és pötyögni kezd a telefonján. – És mi legyen az idiótával?
A férfi nem felel, továbbra is csak néz maga elé. Egy élénken sminkelt külföldi nő megkéri, üljön kicsit odébb, hogy ő is elférjen.
– Iktassátok ki – válaszolja közelebb húzódva társához.
– Rendben.
Felhőtlen az ég, a fürdő hideg kőfelületei tompán verik vissza a déli napsugarakat. Egy társaság felnevet a távolban.
– Viszont még egy ilyen hiba nem fér bele… – folytatja bizalmas hangon az idősebb, nyakig elmerülve a forró vízben. – Nem akarok több outsidert a csapatba.
– Ha a kezdetektől miénk a kontroll, ilyen nyilván nem fordult volna elő – feleli a fiatalabb, miközben leteszi telefonját a medence peremére. – Dehát ki látta előre, hogy ez az amatőr a pár ezres csatornájával ilyen messzire jut.
A közelben sakkozók átszellemülten játszanak, nem veszik észre, amikor az egyik leütött figura a vízbe esik.
– Szombatig mindent intézz el, Erik – mondja az idősebb férfi a fiatalabbnak, majd feláll, és a sakktábla felé indul a vízben. – A stábbal a Marriottból megyünk a Hősök terére – teszi hozzá hangosabban, majd a sakkozókhoz érve kiemeli a fekete műanyag futót a vízből, és a tábla szélére rakja.
*
– Miért nem követjük a stábomat? – kérdezi Arctalan a Mercedes kisbusz tágas utasterében a mellette ülő Várhalmi Eriktől, miután a Marriott mélygarázsából kiguruló két sötétített üvegű autó más-más irányban indul el.
– Nekik még van egy kis dolguk a sajtóval – nyugtatja meg Várhalmi a youtubert. A kabinetfőnök meglazítja nyakkendőjét, majd átvesz egy dossziét a szemközti ülésben helyet foglaló kigyúrt napszemüvegestől, akit a securitysek csak Betonként emlegetnek.
Sárgán tükröződnek a napfényben fürdő homlokzatok a kocsi ablakán, ahogy a kis utcákban kanyarognak a Nyugati felé. Arctalan csendben bámul kifelé, ütemesen bólogat a Retro Rádió dallamaira, és nem veszi észre, hogy Várhalmi Erik róla szóló dokumentumokat lapozgat.
– Kizártad mindenhonnan? – kérdezi a kabinetfőnök Betontól.
– Az összes hozzáférését töröltük.
A maszkos gyanúsan felkapja fejét, kérdőn néz a kabinetfőnökre, majd előveszi mobilját. Remegve kezdi nyomkodni a képernyőt, ellenőrizve közösségi oldalait.
– Mi a szar? – csattan fel indulatosan. – Mit műveltetek?
Utastársai mintha meg sem hallották volna kérdését, nem néznek felé.
– Velem ne szórakozzatok, egy perc alatt teszlek tönkre titeket – mondja, és ököllel kezdi ütni az ajtót. – Álljunk meg, kiszállok!
Beton egy határozott mozdulattal lefogja Arctalan hadonászó kezét, elveszi tőle a mobilt és kihajítja az autó ablakán.
– Ezt rohadtul meg fogod bánni… – ordítja a napszemüveges arcába. – Mit képzeltek? Százezrek várnak a téren, meg fognak lincselni titeket…
A két férfi ugyanolyan rezdüléstelen arccal hallgatja a kétségbeesett vagdalkozást.
– Nem vár téged senki – szólal meg végül Várhalmi Erik halk nyugalommal. – A tömeg Arctalan beszédére ment a Hősök terére, amit meg is fog kapni…
– Én vagyok Arctalan, bazdmeg! – ordítja hisztérikusan.
– Tényleg? – néz rá Várhalmi, majd kivesz néhány lapot a dossziéból. – Az az Alföldi Ádám lenne Arctalan, akit másfél éve munkahelyi lopás miatt elküldtek az újpesti Sparból? Aki az anyjával él másfél szobában? Akinek több százezres NAV-tartozása van… – Várhalmi még sorolná a férfi stiklijeit, de Arctalan kitépi a kezéből a papírokat, és remegve kezdi vizslatni azokat.
– Egy senki vagy, Ádám – mondja a kabinetfőnök, majd Beton felé bólint, aki lehúzza a símaszkot a sokkos állapotba került férfiról. – És senki sem fog hinni neked.
A kisbusz egy sínek menti, elhagyatott területre ér. Lassan gurul be a hófödte építkezési hulladékok mellé, ahol végül megáll.
– Ne csináljátok ezt velem… Nekem köszönhettek mindent, Erik – érvel könnyes szemmel Alföldi Ádám.
– Szállj ki – mondja Várhalmi a férfinak, de az nem mozdul, csak bambán nézi a múltját összefoglaló anyagokat.
– Szállj ki, Ádám, és ne halljunk rólad többet.
– Nem… – csattan fel Alföldi, aztán apró cafatokra tépi a kezében lévő lapokat. – Ezt nem vehetitek el tőlem… Nem leszek egy csóró senki!
– Nem? – kérdezi Várhalmi, és Betonra néz. A Mercedes kisbusz elhajt, a sínek mentén hagyva Alföldi Ádámot.
*
Nagy pelyhekben hullik a hó, a ráccsal elkerített erkélyen fél tucat lengén öltözött ember cigizik az ebéd utáni kávé mellé. A gőzzel és lehelettel keveredett dohányfüst felhőként szökik a magasba, majd szertefoszlik a tompa szürkeségben.
– Ádám, kérem, ne vegzálja a többieket – szól rá az ápoló a nagy hanggal magyarázó férfira, aki mintha meg se hallaná a kérést. Továbbra is erőszakosan próbálja meggyőzni üres tekintetű hallgatóságát.
– De ha te vagy a miniszterelnök, akkor miért mindig tőlem kérsz cigit? – kérdezi egy kopasz, vizeletszagú fickó Alföldi Ádámtól, aki éppen csak egy slukk erejéig hagyta abba a monológját. – Meg akkor miért laksz itt velünk? – fűzi hozzá gyanakodva.
– Hiszen most magyaráztam el, te szerencsétlen… Itt tényleg mindenki hülye? – kiabálja Ádám dühtől remegve, mire a többiek elnémulnak.
– Ádám, ha még egyszer figyelmeztetnem kell, a holnapot elzárva tölti – mondja fenyegetően az ápoló.
– Hányszor mondtam, hogy senki se hívjon így? Arctalan vagyok! Az eredeti. A hamisítatlan – szögezi le még mindig felemelt hangon.
– Persze, hogy ön Arctalan, kár úgy felhúznia magát – mondja az ápoló. – De most szívja el szépen csendben azt a cigit, ahogy a többiek.
– Tényleg te vagy az? – kérdezi az erkély szélén füstölő fiatal lány. – Én két hete rád szavaztam… Tudtam, hogy te fogsz nyerni, de nem így képzeltelek el – teszi hozzá a rácsokon keresztül a távoli hegyek felé merengve, mint egy ketrecbe zárt vadmadár.
– Hazudik, én vagyok Arctalan! – vág közbe a kopasz mellett álló fiatalabb srác.
– Nem igaz, én vagyok Arctalan – csatlakozik egy harmadik.
– Én vagyok a valódi Arctalan… – kezd bele végül a kopasz is.
A harsány szóváltást hamarosan lökdösődés és néhány ütés kíséri, az ápolók azonban könnyen szétválasztják a leszedált résztvevőket. Nagyobb sérülés nem történik, csak Alföldi Ádámon marad látható nyoma a verekedésnek. A férfi ajkából szivárgó vér vörösre festi a fogait, vicsora rémisztően hat a karját lefogó ápolóra.
– Ezt rohadtul megbánjátok… Egy szavamba kerül, hogy tönkretegyelek titeket – ordítja Alföldi Ádám a körülötte állóknak, majd közéjük köp. Véres nyála vörös pacaként éktelenkedik a szürke csempén. A többieket különösebben nem érdekli a jelenet folytatása, ismét körbe rendeződnek, dohányoznak, beszélgetnek. Az ápolók elvezetik az őrjöngő férfit.
Az erkélyen kívül eközben a megszokott módon haladnak a dolgok. A hópelyhek békésen szállingóznak a szélcsendben, pár száz méterrel odébb az úton zavartalan az autóforgalom, a Dunán hajók haladnak a jégtáblák között, a Parlamentben pedig éppen megalakul egy új kormány.
Borítókép: Illusztráció, molbiltelefon / fotó: Steve Kraitt / Connect Images / Connect Images via AFP
Bejelentkezés