Donald Trump bejelentette, hogy a radikális baloldali Antifát terrorszervezetnek nyilvánítja, és mélyreható nyomozást helyezett kilátásba annak érdekében, hogy felfedjék, kik finanszírozzák a tevékenységét. Baloldali és liberális kritikusai minden bizonnyal azzal fogják vádolni az elnököt, hogy kihasználja Charlie Kirk tragédiáját annak érdekében, hogy hajtóvadászatot indítson a vele egyet nem értő szervezetek és személyek ellen. Talán emlékszünk rá, hogy amikor az Antifa – olykor csatlakozva a BLM-hez – zavargásokban vett részt az Egyesült Államokban, Joe Biden korábbi elnök hangsúlyozta, hogy az Antifa „egy eszme”, nem pedig egy szervezet. Ez igen jól hangzik, de bármelyik terrorszervezetről elmondható, hogy sejtszerűen működik, nincs egy központi irodája, amit föl lehet hívni, hogy „kérem szépen, beszélhetek az elnök-vezérigazgatóval”? Az „eszme” pusztításának mi is tanúi lehettünk, amikor többségében import-antifasiszták vertek össze magyarokat az utcán 2023-ban. Bár a célpontok valóban véletlenszerű választásnak tűntek, a támadások maguk nagyon is szervezettnek.
Van-e bármi köze az Antifának Charlie Kirk halálához? Ezt egyelőre nem tudjuk. Feltevések, kérdések, pletykák vannak. Az elkövető állítólag antifasiszta jelszavakat vésett a lövedékekre, a nyilvánosságra hozott beszélgetéseiből az derül ki, hogy partnere transznemű (az átalakulás folyamatában van éppen, így nem tudjuk, pillanatnyilag még a fiúja-e vagy már a barátnője), és Kirk transzneműséggel szembeni megszólalásai váltották ki a dühét, továbbá „gonosznak” tartotta őt.
Mindezek persze rengeteg „ha és amennyiben”-t tartalmaznak, több a kérdőjel, mint a pont. A konkrét esetből való végső következtetések levonását későbbre halasztanám. Az viszont mindenképp érdekes, hogy miként lehet ennyire elterjedt – főleg a Kirkkel egyet nem értő baloldaliak és liberálisok táborában – halálának ünneplése? És – néhány lépéssel távolabb a konkrét esettől – hogyan viszonyul a radikális baloldal az erőszakhoz? Az alábbi természetesen csak egy felskiccelt vázlat, az erőszak „felszabadítási teológiájának” meglehetősen gazdag az irodalma.
Ne essünk abba a hibába, hogy azt mondjuk, csak a radikális baloldalnak van kapcsolata az erőszakkal. A naiv progresszív liberális moralizmust leszámítva – amely szerint az ember intellektuális és erkölcsi fejlődésének hála az erőszak, mint egy barbár kor maradványa, egy szép napon teljesen eltűnik – nincs olyan magát komolyan vevő politikai felfogás, amelynek ne kéne számot vetnie az erőszak kérdésével. Utóbbi ugyanis potenciálisan mindenütt jelen van, ahol legalább két ember megjelenik. Az utópisták szerint az ember konfliktusos volta megszüntethető – mi mással, mint erőszakkal –, a pápisták (jelen!) szerint ez sajnos az emberi állapot része, és semmiféle politikai mágiával nem feloldható. Nem az a kérdés, hogy az erőszak (vagy a kényszer) része volt-e és marad-e a politikának és az emberi viszonyoknak. A kérdés a hogyan, és az, hogy milyenfajta erőszakot tartunk elfogadhatónak.
Ebben a radikális baloldal valóban speciális eset. A viszonya az erőszakkal meglehetősen intim, gyakran nem pusztán „szükséges rossz”-ként tekintenek rá hívei, hanem a felszabadítás eszközeként, a megváltás elemeként, sőt önmagában az erőszakot is morális-esztétikai minőségnek tekintik.
Legyünk méltányosak, és jegyezzük meg, hogy ennek természetesen létezik jobboldali változata is. A hangsúlyok ugyan másutt vannak, de az „aktív nihilizmus” elsősorban germán földön kifejlesztett iskolája sem túl ellenséges az erőszak üdvös mivoltának gondolatával szemben, és ebben az esetben is az erőszak a „felszabadító” eszköz, amely megvált minket az elviselhetetlen jelentől. De most nem a germán politikai okkultizmusról beszélünk.
A baloldalnak születési rendellenessége (több is van, most csak az egyikről beszélünk) az a gondolat, hogy az embert lehet a „szabadságra kényszeríteni”. A „szabadságra kényszerítés” gondolata a világ szerencsésebb részén inkább elméleti viták tárgya volt, akik azonban részesülhettek a szocializmus nevű nagyszerű kísérletből, ismerik a gyakorlatát is.
A „szabadságra kényszerítés” gondolatából azonban még egy fontos következtetést levonhatunk. Szó sincs arról, hogy az erőszak, és különösen a politikai erőszak amorális lenne. Lehet az elfojtott düh és frusztráció kifejeződése, de nagyon is morális indíttatása van. Ebben az esetben a „kényszerítés” célja a „szabadság”, ami per definitionem erkölcsi jó.
A radikális baloldal kétségtelenül nihilista gyakorlata mögött erkölcsi igazolás áll. A nihilizmus moralizál.
A felszabadító erőszak moráljának gyökereit már az eretnekeknél megtaláljuk. Ha belelapozunk például Münzer Tamás okfejtéseibe, látjuk az explicit vágyat, hogy erőszakkal szabaduljunk meg az „istentelenektől”, akik gátolják az üdvösséget. Utóbbi elérése lehetséges emberi eszközökkel, egy mindent eldöntő ütközetben meg lehet szabadulni a világban jelenlévő gonosztól. Ez a gondolat végigvonul az eretnekségek történetén a korai szektáktól a puritánokig, akik a gonoszság gyökereit megtalálják az intézményekben, az államban, a meglévő egyházi rendben, akik létezésükkel és működésükkel lehetetlenné teszik az igazak, a jók, a kiválasztottak érvényesülését, Krisztus földi királyságának megvalósítását. Ezzel megelőlegezik Rousseau-t: az eredendő emberi jóságot a civilizáció és intézményei rontották meg. A radikalizmus feladata az, hogy megszabadítsa az eredendően jó embert ezektől a béklyóktól, és megvalósulhasson az emberiség békés, harmonikus, egyenlő és szabad közössége. A későbbi forradalmi teológiák már nem vágyják Isten királyságát, sőt, ám nyelvezetükben-logikájukban nagyon is megőrzik az eszkatológiát.
A francia forradalmi rezsim ugyancsak erkölcsi indokokat vonultatott föl a terror alkalmazásának szükségességéhez. Mint Robespierre kijelentette, „az erény rémület nélkül végzetes; a terror erény nélkül tehetetlen. A terror nem más, mint az igazságszolgáltatás: gyors, szigorú, rugalmatlan”; illetve „a forradalom kormánya a szabadság despotizmusa a zsarnoksággal szemben” - a „szabadság despotizmusa” a szabadságra kényszerítés gyakorlata. Savoyai Mária Lujza bestiális kivégzése, testrészeinek körbehordozása fényes nappal, a Vendée kiirtása mind-mind azon az indokláson alapult, hogy az új – jó – világ megteremtéséhez elengedhetetlen a régi – rossz – világ maradványainak teljes eltakarítása.
Westermann tábornoknak, a „Vendée mészárosának” sorai elég kifejezőek: „Vendée nincs többé, polgártársak. Asszonyaival és gyermekeivel együtt a mi szabad kardunktól pusztult el. A parancsok értelmében a lovak patájával tiportattam el gyermekeiket, felkoncoltattam asszonyaikat, így nem szülhetnek többé gonosztevőket. Mindnyájukat kiirtottam. Az utakat tetemek borítják. Mi nem ejtünk foglyokat, a szabadság kenyerével kellene etetnünk őket, az irgalom azonban nem forradalmi dolog.”
A forradalom kegyetlensége – terhes asszonyok kivasalása, emberek megsütése, emberek sorának ágyú elé állítása stb. – a későbbi forradalmi kegyetlenkedéseknek is tartós példát adott: a Hitler elleni 1944-es merénylet résztvevőit húskampókra akasztották fel. (Az összeesküvés egyik vezetője, Stauffenberg talán jobban járt: őt sortűzzel végezték ki.)
A felszabadító erőszak apostola, Sorel egyenesen úgy látta, hogy „a szocializmus az erőszaknak köszönheti azokat a magasrendű erkölcsi értékeket, amelyekkel megváltja a modern világot”. Az erőszak nem egyszerűen kellemetlenség, ami szükséges a forradalom győzelméhez, hanem maga is erkölcsi minőség. „Az osztályharcos érzés tiszta és egyszerű megnyilvánulásaként gyakorolt erőszak így nagyon szép és nagyon hősies dologként jelenik meg; a civilizáció elsődleges érdekeit szolgálja”. Sorel nem véletlenül rajongott Leninért és Mussoliniért is, ebben elsősorban a polgári, bocsánat, burzsoá világ iránti engesztelhetetlen gyűlölete hajtotta, és ez utóbbi erős összekötő kapocs a jobb-és baloldali nihilizmusok között. Ugyanez visszhangzik Žižek és Badiou azon álláspontjából, hogy a legrosszabb sztálinista terror is jobb, mint a legjobb liberális kapitalista demokrácia. (A sors iróniája Sorel ügyében, hogy mára a sztrájk inkább békés eszköznek tekinthető, semmint erőszakosnak.)
Természetesen az erőszak és a terrorizmus nem minden híve helyesli ezeket inherens erkölcsi vagy esztétikai minősége miatt. Az antisztálinista baloldal egyik szentje, Trockij – sokatmondó, Terrorizmus és kommunizmus című opuszában – a forradalmi terrort haszonelvű alapon igazolta. Mint mondta, aki akarja a célt – a kommunista forradalom győzelmét –, annak akarnia kell az eszközöket is: a forradalmi terrort. A burzsoázia és a proletariátus között nem lehetséges megegyezés, előbbit le kell győzni, ez pedig csak erőszakkal történhet, ugyanis a forradalmat „nem szavazatok döntik el”. A forradalom nem polgári vita, nem egymás meggyőzéséről szól, hanem a másik legyőzéséről. A forradalom háború, és mint a háború, a forradalom is „a megfélemlítésen alapszik”. A burzsoá-liberális megfontolásokkal kapcsolatban Trockij hangsúlyozza, hogy „ami minket illet, sosem érdekelt minket a kantiánus-papi és vegetáriánus-kvéker fecsegés »az emberi élet szentségéről«. Forradalmárok voltunk ellenzékben és forradalmárok maradtunk a hatalomban is”.
Marx atya ugyancsak kikerülhetetlennek tartotta az erőszakot és a terrort is. Széles körben ismert az a bonmot-ja, miszerint „az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes”. Minden új létrehozása erőszakkal jár, rántotta sem készül a tojások feltörése nélkül. Hatványozottan igaz ez egy olyan projekt esetében, mint egy új világ, egy új társadalom létrehozása: „[…] csak egy eszköz van a régi társadalom gyilkos halálfájdalmainak, az új társadalom véres szülési fájdalmainak lerövidítésére, egyszerűsítésére, koncentrálására, csak egy eszköz – a forradalmi terrorizmus”.
Bakunyin a pusztítás iránti vágyat „kreatív szenvedélynek” tekintette, amely ugyan nem elegendő a forradalom győzelméhez, de elengedhetetlen. „Ez a negatív szenvedély (a pusztításé) távolról sem elegendő ahhoz, hogy a forradalmi ügy magaslataira emelkedjenek; de nélküle az utóbbi elképzelhetetlen, lehetetlen, mert a forradalom nem lehet széles körű, szenvedélyes rombolás, üdvözítő és megtermékenyítő rombolás nélkül, mert pontosan abból és csakis annak segítségével fogannak meg és kelnek életre az új világok.” Állandó, megállás nélküli pusztítást kell végezni egészen addig, amíg semmi sem marad a régi világból – és ahogy az Exodus-ban, a „régiek” itt sem léphetnek be az ígéret földjére, mert akár tudatlanul is magukkal hurcolják a rosszat a régi világból. Az új világ felépítése majd a fiatalok, frissebbek, intelligensebbek feladata lesz, mondja Bakunyin, az ő feladatuk kizárólag a jelenlegi elpusztítása mindenestül. Kropotkin szerint ezt természetesen „terrorizmusnak fogják nevezni, de közömbösnek kell lennünk erre a nyavalygásra és nem szabad kompromisszumot kötnünk azokkal, akiknek az a sorsuk, hogy eltűnjenek”. Ebben erősen rímel Marxra: „A társadalom hangtalan forradalmon megy át, amely elől nincs menekülés, és amely éppoly kevéssé vesz tudomást az általa eltiport emberi életekről, akár a földrengés a házakról, amelyeket ledönt. Azoknak az osztályoknak és fajtáknak, amelyek túl gyöngék ahhoz, hogy az új életfeltételekkel megbirkózzanak, pusztulniuk kell”.
A hangsúlyok a különböző radikális baloldali irányzatoknál persze mások, de a szembenálló felek kibékíthetetlensége, eszkatologikus küzdelme állandó. A kollektív terrorizmus vagy az egyéni merényletek kérdése inkább taktikainak nevezhető: melyik célravezetőbb a forradalom győzelme érdekében?
A terrorizmus, erőszak és gyilkosság erkölcsi igazolása viszont mindegyikük esetében elég hasonló. Johann Most, a „tett propagandájának” képviselője szerint „a forradalom semmilyen tisztelettel nem viseltet az olyan dolgok és emberek iránt, akik a fennálló, rabláson és gyilkosságon alapuló rendszerhez kötődnek. Az ilyen emberekre kárhozat vár, és előbb vagy utóbb elnyerik jól megérdemelt sorsukat”. Valószínűleg ezért sem tartotta gyilkosságnak például egy rendőr megölését, hiszen a gyilkosság „egy ember megölése”, arról azonban nem hallott, hogy „egy rendőr ember lenne”. Utóbbiak „szörnyetegek, akiket meg kell semmisíteni”. A megsemmisítést érdemes hagyományos értelemben érteni: „Gyilkoltunk, gyilkolunk és gyilkolni fogunk, amíg csak lehetőségünk lesz rá. Gyilkolni fogunk, hogy szabadok legyünk, ahogy nektek is gyilkolnotok kell, hogy uralkodhassatok rajtunk. [...] Mondjátok azt, amit akartok, és tegyétek azt, amit csak tudtok. A győztesnek úgyis igaza van! Mi azt mondjuk, gyilkold meg a gyilkost! Mentsd meg az emberiséget a vér és vas által, méreggel és dinamittal!”
A „gyilkos meggyilkolása” arra utal, hogy az eredeti erőszak a „rendszer” sajátja. Ezt érti a baloldal „strukturális” és „rendszerszintű” erőszak alatt (nem is beszélve a „szimbolikus” erőszakról). A terrorizmus, a merénylet csak válasz erre az erőszakra. Ugyanezt a retorikát folytatta az új baloldal is. Marcuse represszív toleranciáról szóló okfejtése megtermékenyítőleg hathatott Rudi Dutschkére, aki különbséget tett represszív vagy elnyomó, és felszabadító vagy emancipáló erőszak között: utóbbi természetesen támogatandó és üdvözlendő. Gudrun Ensslin – aki a Vörös Hadsereg Frakcióban kötött ki –, úgy érvelt, hogy „ez a fasiszta állam meg akar ölni minket”, és mivel az állam maga az erőszak, vitatkozni nem lehet vele, csak erőszakkal válaszolni az erőszakra.
A forradalmi vérszomj egyik legeredetibb képviselője minden bizonnyal Sartre, aki Frantz Fanon könyvéhez (A föld rabjai) írt előszavában többek között azt hangsúlyozta, hogy „a felkelés első időszakában ölni kell: egy európai lelövésével két legyet ütnek egy csapásra, egyszerre törölnek [el] egy elnyomót és egy elnyomottat: marad egy halott és egy szabad ember”. De maga a szerző sem maradt el a kívánt nívótól: „A gyarmatosított számára csak a gyarmatos rothadó hullájából fakadhat élet”. Az erőszak erkölcsi minősége Sartre és Fanon esetében is abból fakad, hogy az „eredeti erőszak” a gyarmatosítás maga.
Žižek egyenesen egy „Krisztustól Che Guevaráig ívelő hagyományról” (!) beszél: az erőszak a szeretet műve. (Krisztus persze ostorral hajtotta ki a kufárokat a templomból, de arról még nem értesültünk, hogy főbe lőtt volna embereket. Sebaj.) A forradalmárt „a szeretet erős érzése vezérli”, sőt „maga a kegyetlensége, az erőszakkal való összekapcsolódása teszi angyalivá ezt a szeretetet”. Žižek csatlakozik az erőszak esztétizálásához és erkölcsi felmagasztalásához: „az autentikus forradalmi felszabadítás jóval közvetlenebbül azonosítódik az erőszakkal: maga az erőszak (az elvetésnek, a különbség megállapításának, a választóvonal meghúzásának az erőszakos gesztusa) szabadít fel. A szabadság nem a harmónia és az egyensúly üdvözülten boldog semleges állapota, hanem épp az ezt az egyensúlyt megzavaró erőszakos aktus”. Žižek hangsúlyozza, hogy igenis minden emancipatorikus folyamat elengedhetetlen része az erőszak, és Sorelhez hasonlóan szembeállítja a megvetendő kényszert az üdvözlendő, felszabadító erőszakkal: „Miért mondom tehát, hogy Gandhinak a brit állam aláásására irányuló törekvései „erőszakosabbak” voltak Hitler tömeggyilkosságainál? Pontosan azért, hogy ráirányítsam a figyelmet az állam »normális« működését fenntartó erőszakra (melyet »mitikus erőszaknak« nevezett Walter Benjamin), valamint a nem kevésbé alapvető erőszakra, amely az állam működésének aláásására irányuló próbálkozásokat táplálja (ez a benjamini »isteni erőszak«)”.
Ami antifasiszta barátainkat illeti, az ő erőszakos fellépésüknek sem kell nélkülöznie a szakirodalmi alátámasztást. Mark Bray az Antifasiszta kézikönyvben kiemeli, hogy az antifasizmus egy büszkén és vállaltan illiberális, militáns mozgalom, amely csupán egyik megjelenése a „forradalmi szocialista” vagy „pánbaloldali” mozgalomnak. Az „illiberális” kitétel arra vonatkozik, hogy e forradalmi szocialista mozgalmat egyáltalán nem érdekli a liberális fecsegés a szabadságjogokról, a szólásszabadságról és hasonlókról. Nem a vitákat kell megnyerni, hanem a forradalmat győzelemre vinni - és ebben a küzdelemben a „marginalizált kisebbségek” védelme fontosabb, mint a szabadságjogok foglalata. Bray felteszi a kérdést, hogy akik felháborodnak azon, hogy a jobboldali megszólalókat megfosztják platformjaiktól (nem beszélhetnek egyetemeken stb.), azok mit fognak majd szólni az osztályharchoz? A szerző elismeri, hogy az amerikai polgárok számára meghökkentőek lehettek a BLM-zavargások jelenetei, a gyújtogatások, fosztogatások, ám ez az ára annak, hogy végre ráébredjenek az igazságtalanság mértékére, melyeken az amerikai rezsim nyugszik. Az antifasizmus célja nem egy semleges „demarkációs vonal” húzása, amelyen nem léphet át a jobboldal, hanem az „elnyomás minden formájának elpusztítása”. A „forradalmi szocialista antifasiszták számára” az egyetlen kérdés az, hogy „ki fogja megnyerni a politikai harcot” – tehát ugyanaz, mint Trockij kérdése. Bray szerint az antifasiszták „egész egyszerűen forradalmárok”, forradalmi szocialista ideológiájuk célja a „kapitalista uralkodó osztály kifosztása” világszerte, és a létező államok „elpusztítása vagy megszerzése” egy „nemzetközi népi felkelés keretében”, aminek szükségszerű eleme lesz „az erőszakos konfrontáció az állami erőkkel”.
Hogy a nemzetközi kapitalizmussal és az állammal szembeni szenvedélyes küzdelem víziója hogyan illeszkedik ahhoz, hogy a BLM, az Antifa és a wokery egyéb ügyeit milyen globális nagyvállalatok, NGO-k és baloldali kormányzatok támogatják bőkezűen, nem tűnik disszonánsnak.
Paul Gottfried antifasizmusról írt könyvében (Antifascism: The Course of a Crusade) kiemeli azt a paradoxont, amit felvezetőmben említettem: a nihilizmus és moralizmus sajátos keverékét. Gottfried szerint az Antifa leginkább arra a mozgalomra hasonlít, amellyel állítólag szembehelyezkedik: a nemzetiszocializmushoz („fasizmusnak” illik hívni a szovjet direktíva óta), amikor az hatalomra tört. Ugyanaz a nihilista, destruktív mozgalom, amiről azt állítja, hogy ellene harcol. Ám mindeközben nem igaz, hogy ez a forradalmi baloldal relativista lenne: az antifasiszta baloldal épp annyira morális indíttatásból cselekszik, mint bármely más múltbéli forradalmi ügy, amely totálisan át akarja alakítani az emberiséget.
Akik ünneplik Kirk halálát, ugyanazon okból teszik, amiért jó érzés tölt el bennünket, amikor egy filmben a gonosz megkapja méltó jutalmát – sőt még jobban örülünk, ha mindezt sokszorosan kapja vissza, és akár kegyetlenkednek is vele. Az erőszak ünneplése elemi szinten ebből az „igazságérzetből” fakad, a politikai színezethez pedig komoly töltetet ad a felszabadító erőszak bőséges evangéliuma.
Borítókép: Jean-Paul Sartre filozófus-író 1970-ben / fotó: AFP
Bejelentkezés