A NER kiépülése, és különösen az orosz–ukrán háború ösztönzően hatott mind a magyar nagystratégiáról, mind pedig a külpolitikai stratégiáról való gondolkodásra. A nagystratégia alapjára egy korábbi cikkemben már tettem javaslatot, ezért most a külpolitikai stratégiával kapcsolatos legalapvetőbb kérdéseket kívánom felvetni, és azokra koherens választ adni. Igyekszem az állításaimat példákkal is alátámasztani, és az értékválasztásaimat egyértelműen megjeleníteni.

Kell-e egyáltalán önálló magyar külpolitika?

Nagyon leegyszerűsítve: nincs rá szükség, ha az Európai Egyesült Államok eszméje megvalósul, és Magyarország elveszíti az EU-ban a vétójogát, illetve végső soron a – külpolitikai – szuverenitását.

Látható, hogy ezt a célt az Unióban már nyíltan meg is fogalmazzák, és megpróbálják Magyarország érdekérvényesítő képességét elszabotálni. A magyar miniszterelnök 2024-es tusványosi prognózisa szerint azonban „az Európai Unió tudomásul veszi, hogy a közép-európai országok bent maradnak az Európai Unióban, eközben nemzetállami fundamentumokon maradnak, és saját külpolitikát fognak folytatni”.

Az önálló külpolitikai mozgástér szükségességére elég csak egy történelmi példát feleleveníteni: az 1. világháború előtt, noha Tisza István miniszterelnök ellenezte a Szerb Királyságnak küldendő hadüzenetet, Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként, mint külügyeiben nem független politikai hatalom lépett háborúba – mindenki számára nyilvánvaló súlyos következményekkel.

Sajnos minden okunk megvan arra, hogy tartsunk az „EU-birodalom” Oroszországgal szembeni kendőzetlen militarizmusától, amely nem sok jóval kecsegtet.

Milyen célt szolgál a magyar külpolitikai stratégia?

Általánosan elmondható, hogy stratégia nélkül sodródó és kis(ebb) hatékonyságú döntéshozatal várható.

Egy jó stratégia pragmatikus és alkalmazható. Hiába tűz ki jó célokat, ha az a gyakorlatba nem átültethető. Nem lehetett az 1940-es évek elején az angolszász közeledésre építeni a magyar külpolitikai stratégiát (lásd: Kállay-kettős), mert sem az Egyesült Királyság, sem pedig az Egyesült Államok számára nem volt prioritás a régió. A balkáni partraszállás helyett ezért választották a normandiait, és ezért került végül a szovjet érdekszférába Kelet-Európa.

Ugyanakkor hiába alkalmazható egy stratégia, ha hibás célokat követ, és végül kudarcba fullad. Ma már tényszerűen megállapítható, hogy a domináns európai államok és az EU hibás stratégiát követtek (vagy túl gyengék voltak), amikor az orosz figyelmeztetések ellenére egyszerre erőltették Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását, és nem álltak ellen az expanzionista amerikai nyomásnak.

A stratégiaalkotás legfontosabb feladata, hogy a meglévő adottságokra és eszközökre, valamint a várható változásokra is reflektálva helyes célokat azonosítson, melyek (együtt) a tervezés alapjául szolgálnak. Ezért kulcsfontosságú, hogy a magyar külpolitikai stratégia fő célját identifikáljuk.

Mivel a külpolitikai stratégia a magyar nagystratégiának van alárendelve, ezért elsődleges feladata a változó világrendben a szuverenitásunk biztosítása, a magyar – állami és nemzeti – érdekek sikeres külképviselete. (Ezekről részletesen később.)

Jól látható, mi történik akkor, ha a nagystratégia és külpolitika konfliktusba kerül: az EU fent említett hibás külpolitikája – más tényezőkkel együtt – a saját nagystratégiáját ásta alá: az európai béke és jólét biztosításának projektjét.

Megemlítendő még egy fontos funkciója a stratégiának: a visszacsatolás. Ha jó a stratégia, akkor annak alapján értékelhetők az elért (és elmaradt) eredmények, és így a stratégia alkalmazásának szükségszerű korrekciója is megvalósítható azzal, hogy a körülmények nagymértékű változása új stratégia kidolgozását eredményezheti.

Könnyen belátható, hogy Magyarország teljesen más stratégiai kihívásokkal szembesült a rendszerváltást követően, mint a nyugati integrációs szervezetek teljes jogú tagjaként 2004 után, vagy napjainkban.

Érdek- vagy értékalapú külpolitikára van szükség?

Orbán Balázs éppen az ÖT-nek adott interjújában fejtette ki, hogy „Magyarország és a magyarok nem engedhetik meg maguknak, hogy ne realisták legyenek, hanem moralisták”. Ezzel összefüggésben leszögezte, hogy magyar nézőpontból kell nézni mind az izraeli–palesztin, mind az orosz–ukrán konfliktusokat, a magyar érdek pedig az, hogy a konfliktusok ne eszkalálódjanak, és közelebb kerüljünk a békéhez, függetlenül attól, hogy nemzetközi jogi és morális megközelítésben kinek van igaza.

Nem lehet nagyobbat hibázni annál, mint amikor az alcímben jelzett kettősséget egymást kizáró kategóriaként fogadjuk el: természetesen érdekérvényesítő, realista külpolitikára van szükség, amely ugyanakkor értékalapú.

A mielőbbi béke (de legalábbis a befagyott konfliktus vagy a tartós fegyverszünet) ugyanis morális érték, mert nemcsak az emberi szenvedést és a halált akadályozza meg, hanem kiiktatja az emberi (pl. regionális vagy világháború) és a természeti (pl. nukleáris létesítmények elleni támadás) katasztrófa lehetőségét. Az ukrajnai háború fegyveres támogatása és egyúttal a diplomáciai megoldás elutasítása morális (és stratégiai) szempontból hibásnak tekinthető, ha irreális célok kitűzésével sokkal nagyobb bajt okoz, mint amennyi jót képes elérni. Jól szemlélteti ezt a morális csődöt „az utolsó ukránig történő harc”, és a Hont András által idézett görög mondás: „…kit a jószándék hajt, csupa kárt okoz az.”

Az érdek- és értékképviselet során azonban mindkét szélsőség kerülendő, amit célszerű a Kína-politikán keresztül bemutatni.

Amikor a magyar kormány következetesen (és helyesen) képviseli az őshonos kisebbségek jogait – így a tibetiek jogait is –, az nem járhat Kína kioktatásával, ezzel együtt pedig a magyar érdekképviselet lenullázásával, ugyanakkor a kínai vezetőnek járó „vendégjog” sem eredményezheti a gyülekezési és szólásszabadság jogtalan korlátozásán keresztül a magyar jogrend, és így a szuverenitásunk szándékos megsértését.

Moralizálás és ideológiai fundamentalizmus a külpolitikában

A miniszterelnök politikai igazgatója nem téved abban, hogy a morális felsőbbrendűségre alapozott, a világot jókra és gonoszokra osztó ideologikus „külpolitika” elvetendő, mégpedig több okból is.

Először is valóságtagadó egyszerűsítéssel és torzítással él mind az egyes szereplők szándékainak, mind pedig a tevékenységeinek értékelésekor: már nem azt nézik, hogy mit csinálnak az államok és mik az érdekeik, hanem hogy milyen politikai identitással rendelkeznek.

Természetesen fel sem merülhet a moralizáló nyugati vezetők számára, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetésként tekint Ukrajna NATO-csatlakozására, és hogy nincs megalapozott bizonyíték a NATO orosz megtámadásának tervére Kelet-Európában.

A torz világkép ráadásul leegyszerűsítő politikai célkitűzést implikál: csak le kell győzni a gonoszt (hogy miképpen, az felesleges kekeckedésnek minősítendő), máskülönben a szabad világ megszűnik létezni. Nincs helye még a kérdések felvetésének sem (pl.: van reális esély a győzelemre? egyáltalán mit értünk győzelem alatt? vajon hatékonyak a szankciók?), így a termékeny vita lehetősége is kizárt.

Csak meg kell buktatni Szaddám Huszeint, és Irak rövid időn belül virágzó demokráciává válik, majd beindul a dominóhatás, és a jó példát látva a térség többi állama is követi – gondolták tévesen az amerikai külpolitika-csinálók.

A stratégiai gondolkodás (és persze így a stratégia) hiányából eredő kudarcokra csak egyetlen válasz adható: még nagyobb elánnal kell száguldani a szakadék felé, melynek végkimenetele előre látható. Mivel a kudarcos külpolitika elismerése politikailag vállalhatatlan ugyanazon szereplők részéről, akik felelősek érte, kényszerpályára vannak ítélve: a stratégiai vereséget követően már csak a blame-game marad hátra: a kudarcért természetesen a „nemes ügy árulói” a felelősek, akik (előbb vagy utóbb) belátták az alkalmazott politika reménytelenségét.

Az így jellemezhető ideológiai fundamentalizmus nem egyszerűen rossz stratégiai gondolkodás, hanem annak antitézise: se nem stratégiai, se nem gondolkodás.

Egyáltalán nem kell meglepődnünk azon, hogy az erő nélküli moralizálást képviselő „Európára már csak egy legyintés a válasz”, ahogy azt Demkó Attila megfogalmazta az ÖT-nek adott interjújában.

Stratégiai racionalitás

Az elrettentő példa után nézzük meg egy viszonylag friss kiadvány segítségével, hogy mivel jellemezhető a stratégiai gondolkodás.

John J. Mearsheimer és Sebastain Rosato A külpolitika logikája című könyvükben úgy fogalmaznak, hogy „egy állam politikája akkor racionális, ha hiteles elméleten vagy hiteles elméletek kombinációján alapszik, és tanácskozó eljárás végterméke”. Érdemes azonban kihangsúlyozni, hogy ez a megközelítés nem a végeredményre koncentrál, hanem a folyamatra: a racionális külpolitika is vezethet kudarchoz, és a nem-racionális is lehet sikeres például a külső körülmények szerencsés alakulásának vagy a véletlennek köszönhetően.

Praktikus megfontolások alapján egyetérthetünk azon állításukkal, hogy „elméletekben gondolkodni a legjobb, bár semmi szín alatt nem tökéletes módja a nemzetközi politika bizonytalan világa kezelésének”, mivel a „tisztán logikus és empirikus megközelítések erősségeit kombinálja, miközben elkerüli azok gyengeségeit”.

A teoretikus gondolkodás mellőzésénél (pl. a megérzésekre hagyatkozó döntéshozatalnál) csak a nem hiteles elméletek károsabbak: ilyen például a faji felsőbbrendűségre alapozott külpolitika vagy a „kényszerítő demokráciatámogatás-elmélet”, mely utóbbi amerikai demokráciaexportként szinte mindenütt megbukott.

Az állam által választott vezérpolitika (stratégia) a szerzők álláspontja szerint alapvetően kétfajta hiteles elméletre építhető: a realista elméletek szerint az állam magatartásának legfőbb hajtóereje a nemzetközi rendszer (felépítése/működése), míg a liberális felfogás szerint a (társadalmi/állam-) érdek.

Könnyen belátható, hogy egymást kiegészítő megközelítésként kell tekinteni rájuk, hiszen mindkét irányzat a külpolitikai döntéshozatalt kívánja modellezni (ill. azt támogatni) hol a külső kényszereket (top-down), hol a belső preferenciákat (bottom-up) priorizálva.

Ami fontos a racionális stratégiaalkotás szempontjából, hogy a kulcsfontosságú döntéshozók nyílt vitában, az előnyök és hátrányok alapos mérlegelését követően válasszák ki a követendő (nagy)stratégiát.