spotify Hallgasd meg!

Itt most húsról lesz szó, a húsevés szükségtelenségéről, és egyfajta kiterjesztett empátiáról. De már rögtön az elején leszögezném, hogy nem vagyok vegetáriánus, alkalmanként, mondjuk kéthetente eszem húst, és mert a doki azt javasolta, heti kétszer halat. Mindent összevetve közel sem annyit, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Nem tartom rossz embernek azt, aki húst eszik, de képtelen vagyok úgy tekinteni a húsevésre, mint normalitásra, és attól sem tudok elvonatkoztatni evés közben, hogy egy állatot eszem. Ha valaki megkérdezné, le kellene-e szoknia az emberiségnek a húsevésről, akkor azt mondanám, hogy igen. De ez természetesen nem ilyen egyszerű.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a kényes téma kapásból védekező, sőt támadó reflexeket indít el a legtöbb nem vegetáriánus emberben, mert azt gondolja, hogy ez az érvelés ellene szól, megbélyegzi őt, rossz emberként jön ki ebből, és egyáltalán, ez az egész egy hülyeség, mert miért ne együnk, ha eddig ettünk. Hallottam és átgondoltam sok ellenérvet, de ez itt most nem identitásharc és nem is politikai csata. A húsevés nem a politikai korrektség kérdéséhez tartozik, ha tartozik valahová, hanem inkább a tudatossághoz: nem vagyunk egyedül a környezetünkben.

Logikus ellenérvek

A húsevés ellen számos logikus érv szól. A húsfogyasztás, különösen a vöröshúsé (marha, disznó, csirkecomb, vadhúsok) számtalan kutatás szerint káros az egészségre (a brit Tim Spector írásait tudom ajánlani például), ezen belül a vastagbélre és az emésztőrendszer egyéb szerveire a nehezen emészthetősége és a benne található vegyületek révén, valamint a szív- és érrendszerre, többek között a zsírtartalma miatt. (Persze, hogy kire hogyan hat a húsfogyasztás, az valószínűleg nagyban függ a bélflóra állapotától.) Ma már az is köztudott tény, hogy az állatok jó részét antibiotikumokkal kezelik, melyek bejutnak az emberi szervezetbe, és ez a folyamat megágyaz az antibiotikum-rezisztens baktériumok szaporodásának. Ezt támasztja alá a vonatkozó korházi kezelések növekvő száma is.

Az állattartás mindemellett megterheli a környezetet, és nem azzal, hogy a bocik telefingják a légkört. Az állattartás sok esetben értékes termő- vagy erdőtalajt foglal el, a takarmányozáshoz pedig, akár csak az emberek táplálékigényének kielégítéséhez, újabb termőterületek felhasználására és a hozzájuk kapcsolódó logisztika és infrastruktúra fenntartására van szükség. A túlhalászás a tengerek ökoszisztémáját fenyegeti, melynek veszélyeiről valószínűleg nehéz lenne eleget beszélni környezet- és klímavédelmi kontextusban. Utóbbiakról Hannah Ritchie tüzetesen és józanul, senkit sem megbélyegezve számol be nemrég megjelent könyvében.

Mi az, hogy arca van?

Az embernek alapvetően nincs szüksége húsra. Szénhidrátra, fehérjére és zsírra van szüksége, a változatos növényi étrend pedig biztosítja a vitaminokat és az egyéb nyomelemeket. A hús mint fehérje- és vitaminforrás tökéletesen pótolható más, magas fehérjetartalmú ételekkel (például tojással és tejtermékekkel), anélkül, hogy az ember elvonna magától bármi szükségeset. Az ember megszokásból eszik húst, és azért, mert az étkezési kultúránk, sőt – a disznóvágás vagy a vadászat rituáléira gondolva – a húsbeszerzés kultúrájának, ünneplésének is a szerves része. Nem beszélve a nagy ünnepi zabálásokról, melyek elképzelhetetlenek a zaftos, zsíros, húsos ételek nélkül. A húsevés az emberi létezés hajnalán, de a letelepedés kultúrájában is evidencia volt, mert a levágható és kizsákmányolható állatok végtelen mennyiségű táplálékkal – és nem mellesleg eszközökkel is – ellátták az emberiséget. Mára ezen túl vagyunk. A hús, még ha kézenfekvő is, ma már nem is olcsó, nem is mindig könnyen beszerezhető, emellett az előállítása számos higiéniai kötelezettséggel jár, melyet nem mindig sikerül betartani. (Nem ritkán kapni ételmérgezést például a francia konyha híres beef tartare-jától.)

A legtöbb ember azonban, aki vegetáriánus lesz, nem az észérvek miatt válik azzá, hanem azért, mert megszánja az állatokat. Mert meglátja bennük magát. Ahogy egy vegetáriánus ismerősöm megfogalmazta: „nem eszem semmit, aminek arca van”. A vágásra tartott állataink, a marhák, disznók, de még a baromfifélék is bizonyítottan kommunikatív, játékos és szociális lények, az emberekéhez hasonló jóléti igényekkel: megfelelő térre, környezetre és ingerekre vágynak. A vegetáriánusok másik erős érve: „ha nem eszel kutyát, ne egyél tehenet se”. A mi kultúránkban nem, de máshol kutyát is esznek, szükségből, megszokásból. Az arc megléte azt jelenti, hogy kommunikálni tudunk vele.

Az én agyamba is az utóbbi miatt fészkelte be magát a húsevés szükségtelenségének gondolata. Gyerekkoromban eleve finnyás voltam, sőt a mai napig az vagyok, és nem szeretem a rosszul elkészített, túlzottan húsízű dolgokat. De a húsételek nagy részét nem is a hús íze miatt fogyasztjuk, mert ritkán van időnk, pénzünk és lehetőségünk olyat fogyasztani, ami önmagában elég jó. A csodás magyar (és egyéb európai) kolbászok és szalámik ízét nem a ledarált és bélbe töltött hús adja, hanem a füstaroma, a paprika, a bors, adott esetben a fokhagyma és a zsír kombinációja. Ez az ízvilág tökéletesen reprodukálható fermentált búzafélékkel vagy hüvelyesekkel, melyek nem műételek. A nyersebb, semlegesebb umami íz, a keleti, mondjuk a japán konyhák jellegzetessége sokkal közelebb áll valódi húsízhez, mint a mi ételeink fűszerezett ízvilága, de még a szakszerűen elkészített angolszász steakek ízénél is.

Aki húst eszik az rossz ember?

Morális kérdés-e a húsevés? Esetleg vallásosan létfilozófiai? Az állattartás körülményeit ismerve (ide véve a tejtermék- és tojásipart is), ez nem kérdés, de akár ezen túlmenően sem az. Az ügy morális jellegéből fakadóan érkeznek a témában született cikkek kommentfolyamai alá a támadó, lekicsinylő, dehonesztáló megjegyzések a húsevők részéről, elsősorban azért, mert azt gondolják, hogy már a téma felvétése is sértés rájuk nézve. Azt hiszik, ez a kultúrpíszi és a világbal újabb kísérlete a jóemberség erőltetésére és a kulturális identitások eltörlésére. Erről szó nincs, bár nyilván léteznek „véresszájú” vegetáriánus és vegán aktivisták is, akikkel éppúgy lehetetlen beszélgetni, mint a húsevésre büszkékkel, az abból virtust csinálókkal. Ennek a virtusnak a jelentése: „elég erős és önző vagyok ahhoz, hogy állatokat egyek”, „nekem senki ne mondja meg, mit egyek”. Gyakori megjegyzésük azokra, akik a húsos ételeket szejtánnal, szójával, egyéb húsra emlékeztető ételekkel helyettesítik: „aki nem eszik húst, annak minek kell a műkolbász?” Az ok egyszerű: a fűszerezés miatt, és mert szejtánból készült étel fehérjedús.

A probléma feloldása azonban nem identitáspolitikai vagy lelki-morális. És nem a táplálékláncban elfoglalt helyünkkel kapcsolatos, mert az emberi kultúra lényege, hogy képesek vagyunk az állati eredetünkből fakadó késztetéseink egy részét a kultúra vívmányaival ellensúlyozni – ha szükséges, és ha megtehetjük. Ide sorolható a szemüvegen és a műfogsoron át a monogámiáig és a modern konyhai megoldásokig sok minden. A vegák és húsevők közötti vita egy kulturális vita. „Megszoktuk”, „nem hisszük el, hogy az új jó”, „ha eddig jó volt, ezután is jó lesz”, és így tovább – hangzanak a tradicionalista érvek. Amellett, hogy a vallásos alapú állatáldozatok generációkon keresztül sorolták másodrangú, istennek felajánlható lények közé az állatokat. Talán a nagy ünnepi húsevések még ennek maradványai. Csakhogy az nem érv valami mellett, hogy azért kell így lennie, mert eddig is így volt. Azt gondolom, elsősorban kegyelemből kellene leszoknunk a húsevésről.

Az én személyes élményem az, hogy le tudok mondani a húsról, és bár ellenzem, nem tartom nagyságom kifejeződésének, hogy néha megkívánom és eszem, ahogy azt sem, hogyha nem. Ez a vita, úgy gondolom, azon témák közé sorolódik, ahol az alkohol és a marihuána (vagy egyéb pszichedelikus drogok) kontrollált fogyasztásáról, a táplálékkiegészítő- és vitaminkultúrákról, vagy a tudatos táplálkozás egyéb kérdéseiről szokás vitatkozni. A kultúrának nemcsak a megőrzésről, de a változásról és az alkalmazkodásról is szól, mert a kultúra a természet nagy kérdéseire adott válaszok összessége. Ha már létrehoztuk, és ebben élünk, éljünk – vele.