Bár az ismét megválasztott amerikai elnök beszédében sok mindent elismételt abból, amit már eddig is elmondott, a ceremoniális beszéd statement jellege, sűrítettsége, és mert az első beszéde régi-új elnökként, kiemelt jelentőséggel bír. Kérdés, hogy egyben látva és hallva „mindent”, Trump retorikája megalapozza-e az Egyesült Államok fasizálódását, vagy csak egy régi eszme visszatérésének vagyunk-e a szemtanúi.

A fasizmus nem azonos a nácizmussal, utóbbit alapvetően a fasizmus radikálisabb változatának szokás tekinteni. A fasizmus nem feltétlenül faji jellegű, több puszta hazafiságnál, de kevesebb a hitleri totalitarianizmusnál. Jellemzői a tömegmanipuláció, a vezér- és személyi kultusz, az idegenellenesség, a nacionalizmus, a militarizmus, valamint a hatalomkoncentráció, melyben az igazságszolgáltatás és a nemzet gazdasági koordinációja egy pontban sűrűsödik. Umberto Eco A mindenkori fasizmus című írásában a jellemzők közé sorolja még a hagyománykultuszt, egyfajta aranykor emlegetését, az idegenség és másság gyűlöletét, a külső és belső ellenségekre hivatkozást, a háborús szókincset és hangulatot, a szexizmust, a hősiességet és mindennek a többség akaratával való alátámasztását. De még a tudományok megvetését is.

Timothy Snyder A szabadság felszámolása című kötetében hosszasan elemzi a Putyin-éra ideológiáját, kulturális „szabadságharcát”, a nagy orosz eszme feltámasztását. Putyin és Trump gondolkodása között pedig érdekes párhuzamok mutatkoznak – talán nem is véletlenül kedvelik egymást. Snyder figyelmeztet rá, hogy a putyini orosz ideológia nem légből kapott újdonság, de – bár Putyin maga a szovjetrendszer kiképzettje – a szovjet korszakot megkerülve, inkább egy kommunizmus előtti, cárias, nagyhatalmi Oroszország restaurációjára törekedhet. Ideológusai tévhitnek és kudarcnak tartják a szovjet kommunizmust. Snyderen túl azonban számos kortárs elemző hisz abban, és interjúiban Alekszej Navalnij is hangsúlyozta (még a háború előtt), hogy Putyin Ukrajna-projektje sokkal kevésbé szól a nyugatnak, és inkább tekintendő belpolitikai helyzete külpolitikai eszközökkel történő megszilárdítására tett kísérletnek. Putyin erőfitogtatása ugyanakkor – külpolitikai nézőpontból – hatalmi restauráció, a megalázott nemzet nagyhatalmi státuszának helyreállítási küldetése: célja az új orosz aranykor.

Beszédében Trump Amerika hanyatlásának végét, egy új aranykor eljövetelét hirdeti. De az America First és a Make America Great Again szlogenjei sem légből kapottak, hanem a Reagan-korszak hatalmi státuszfrissitéséből merítenek, melynek során a vietnámi háború kudarcára, a gazdasági nehézségekre, a közbiztonsági problémákra, és a Nixon korszak által megtépázott Amerika-eszme feltámasztására tettek kísérletet. A 80-as évek amerikai akciófilmtermése, az akcióhősök kitermelése, a hidegháborús szuperhatalmi narratívák végtelenítése ennek kulturális lecsapódásai. Akárhogy is, a korszellem összeállt.

Amerika híre pedig most is rossz. A nagyhatalmiságot igencsak elinflálták a Covid-járvány utolsó szakaszai, az afganisztáni kivonulás elügyetlenkedése, a mainstream közélet „puhaságot”, „érzékenyítést” sugárzó, panasz- és áldozatkultúrát kritika nélkül bátorító hangulatkeltése, és persze az egészet megtestesítő Joe Biden sajnálatos és szánalomra méltó alkalmatlansága, megaláztatása, gyengesége. Ha idevesszük, hogy a szuperhatalmi tortából immár hatalmasat harapó Kína az Egyesült Államok elsődleges gazdasági (és katonai?) kihívója, akkor pedig már csak matematikailag is számot kell vetnie egyfajta hanyatlással.

Az „Amerika mindenek előtt” szólamot hallva nem nehéz sovinizmust kiáltani, ismerve a Trump által nemrég bejelentett potenciális területi igényeket Grönlandra, Panamára és – félig viccből – Kanadára vonatkozóan. Militarizmusról a Capitolium ostroma kapcsán beszélhetünk, mely elitéltjeinek ebben a percben kegyelmez meg az elnök, de a hadsereg déli határra vezénylése és több millió illegális bevándorló jogi státuszainak elvonása, illetve deportálással fenyegetése aggasztó és harcias idegenellenességként értelmezhetők. Az amerikai hadsereg szerepe kizárólag Amerika ellenségeinek legyőzése, az új adminisztrációé pedig a belső, politikai és jogi machinációk mögé bújó háttérhatalmi szereplők (baloldali és liberális politikusok, jogászok) legyőzése lesz. A beígért súlyos tarifák, protekcionista intézkedésekkel karöltve, és tekintve, hogy Trump elnök a beiktatására tüntetőleg gyűjtötte maga köré az amerikai gazdasági elit szupersztárjait (Elon Musk csak 2002-től az USA állampolgára) nem nehéz egy fasisztoid gazdaságszemléletet belelátni a szelídebb értelmezések szerint izolacionista intézkedésekbe. A beiktatási beszéd szexizmusa mindemellett a nemek elosztásának és definíciójának megkérdőjelezhetetlenségében nyilvánult meg. És itt nem az állítás a fontos, hanem a vitahelyzet deklarált tagadása, a kijelentés energikus és harcias gesztusértéke.

A lehető legjobb jó ígérgetése és az USA aranykorának kijelentő módú beharangozása a trumpi megalománia és személyi kultusz aurája nélkül értelmezhetetlen. De nem ő az egyetlen kultikus karakter a pódiumnál. Elon Musk színpadi szereplésében, háttérben bohóckodásaiban, ügyetlen karlendítésében az egész eljövendő rendszer iróniája fejeződik ki. A fasiszta vonások és hangulatkeltés feloldódik a profán pénzéhségben, és világosan kijelöli az új világhatalmi tektonikát. Amerika ellenfele Kína, mely, szemben Putyin militarista rendszerével, nem atomfegyverekkel, hanem egy államkapitalista rendszer pénzügyi arzenáljával jelent fenyegetést.

Tehát fasiszta volt-e Trump beszéde? Ha akarom igen, ha akarom, nem. Ahhoz bőven elégséges muníciót szolgáltatott, hogy a mai tendenciáknak megfelelően belelássuk Trump retorikájának radikalizálódását. Ám azt is tudnunk kell, hogy az amerikai elnök sem engedhet meg magának mindent, és nem csak a demokraták, de republikánus párttársai is mindent meg fognak tenni azért, hogy ne is engedhessen.