A napokban két magyar közéleti szereplő külföldi felszólalása is felháborodások sorozatát provokálta ki a magyarság körében. Deutsch Tamás európai parlamenti, angol nyelvű megnyilatkozása és Krasznahorkai László Svenska Dagbladetnek adott interjúja is hozzájárult rossz közérzetünkhöz.

Deutsch Tamás angol nyelvű ügyetlenkedése tökéletes mémalapanyaggal szolgált a kormánykritikus közösségi médiafelületeken, joggal. Hogy aki sokadik ciklusát és évét tölti az Európa Parlamentben életvitel- és megélhetésszerűen azzal, hogy egy nemzetet képviseljen nemzetközi színtéren, hogyan nem volt képes összehozni egy minimum középszintű angol nyelvtudást, amivel ennél jobban elboldogulna, és amivel magáról, országáról és a pártjáról is jobb bizonyítványt állítana ki, az rejtély. Ahogy az is, hogy miért tolt ki magával azzal, hogy angolul beszélt. A magyar is az EU hivatalos nyelvének számít, megkerülhette volna a problémát azzal, hogy magyarul beszél. A Tisza Párt le is ütötte a felkínált szettlabdát, és büszkén posztolta Dávid Dóra csiszolt, angol nyelvű felszólalását. De legyünk igazságosak, Medgyessy Péter vagy Karácsony Gergely sem arról híres, hogy vigyázzállásban szavalja Shakespeare-t. Mert hát lehetne ehhez az egészhez úgy hozzáállni, hogy ha már valakinek ilyen mértékű bizalmat szavaznak, akkor száztíz százalékban odateszi magát, megmutatja, jó példával szolgál, odacsap. Én valahogy ezt várnám.

De Deutsch talán túlságosan is könnyű prédának bizonyul, és nyelvi műveletlenségén röhögni valami olyasmi, amit a Fidesz-kritikus értelmiségiektől, influenszerektől már megszokhattunk. Az ettől agyvérzést kapó konzervatív jobboldal vonatkozó és az utóbbi időben sokat emlegetett ősélménye az egykori SZDSZ-holdudvari kollégák mindenkori gőgje, műveltségük fitogtatása. Ez minden mai jobboldali újságíró motivációs levelének csúcspontja, szakmai imperatívuszának genezise. Az átlag magyar pedig – és most ide nem véve nyelvi kompetenciákat, PISA-felméréseket stb. – biztosan könnyedén azonosul a képviselő úrral. Már általános iskolás korunkban belénk verték, hogy amit ott tanítanak, azt illik tudni, már csak amiatt is, mert ha nem tudjuk, akkor mi lesz belőlünk. Csak az sok esetben nem volt velünk megértetve, miért kell megtanulni a memoritert, miért kell Jókai tizenkét évesek számára olvashatatlan dolgait elolvasni, és miért lehet hasznos a Thalész-tétel. Csak. Mert kell.

A képviselőnk által bevitt önérzeti gyomrosra aztán a Krasznahorkai-féle felütés hozta el a K.O.-t. A magyarság kvázi lebutázása, helyzetének, állapotának le-reménytelenezése, lekezelése egy – jórészt –külföldre szakadt magyartól sosem hangzik jól. „El lehet menni”, el is szabad (már) menni, és ez egy adekvát válasz a csalódottságra. Van igazság abban, amit mond, és aki ezt nem látja, az szemellenzős, vagy nem itt él.

Komoly mentális gondokat tapasztalhatunk az élet minden területén a vezetési moráltól kezdve az empátia hiányán át a hétköznapokban megmutatkozó türelmetlenségig és cinizmusig. De mindezt fennhangon, köpködve, nyelvi és kulturális alapokon nyugvó, azaz magyar földből kinövő nemzetközi sikerrel megfejelve, kifejezetten felháborító. Nagyjából mindent elolvastam, amit Krasznahorkai írt, dedikálta a könyveimet, írtam róla, azt hiszem, tudom, hogy mit érez és gondol a magyarságról – kezdettől fogva ebből csinált jó irodalmat. Ez a nettó ízléstelenség azonban a neves magyar művész szegénységi bizonyítványa. Aki nálunk arról ismerszik meg, hogy akkor is sértett, ha sikeres. Sőt. Csak akkor sértett igazán, ha az.

Deutsch Tamás és Krasznahorkai László is számon kérhető az említett ügyekben, felelősségük pedig, helyzetükből fakadóan megkérdőjelezhetetlen. Előbbi a pártja által mindenkor hivatkozási alapnak kezelt minket, magyarokat járatott le, természetesen saját maga mellett, ahogy ezt tette folyamatosan Nobel-várományos írónk is. Amit egy külföldi kihall Krasznahorkai szavaiból: mi már annyira utáljuk egymást, hogy még a nemzetközi szakmai siker és elismertség sem megfelelő pozíció ahhoz, hogy valaki kegyelmet gyakoroljon a másik felett. De a sértett művész bűne nagyobb, mert a művész, különösen, ha regényíró, az empátiát, a másik megértésének művészetét kellene, hogy gyakorolja.

A regény, egyik legjobb definíciója szerint a sokhangúság műfaja. Így Krasznhorkai gesztusa az írástudó árulása, mert az írástudó feladata nem az, hogy értékeljen másokat, hanem hogy hangot adjon azoknak, akiknek nincs. De képviselőnk angoltudásának színvonala is az empátia hiányát fejezi ki, a másik megértésére vagy saját magam megértetésére tett kísérlet magasról leszarását. És ahogy Krasznahorkai, Deutsch is mások képviseletét mulasztja el. De minimum egyfajta igényesség hiányáról tesz tanúbizonyságot. Hogy ez tök mindegy. Mert igazából, úgy tényleg – mindegy. Diplomáciából mindkettő egyes.