Az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László 2016-ban / fotó: MTI/Marjai János

„Ne várjatok túl sokat a világvégétől!"
Stanislaw Jerzy Lec


Karinthynak van egy mérges kis glosszája; 1913-ban írta, amikor Rabindranath Tagore irodalmi Nobel-díjat kapott. Karinthy meglehetősen felbosszantotta magát ezen a Nobel-díjon, és sikerült neki nagyon kellemetlent írni (mondom ezt úgy, hogy Karinthy sok írását szeretem, Tagorét pedig bosszantóan dagályos, vacak költőnek tartom).

– Miért nem én? – kérdezgette Karinthy, és az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy csak félig viccel. – Miért pont ez a Tagore?

Mindig ugyanaz a körbetopogás (sopánkodik Sade márki Peter Weiss darabjában a forradalomról): rengetegen értetlenkednek bárki irodalmi Nobeljén. Mindenki tudna jobbat. Sőt, tud is. Itt van mindjárt Nádas (a Nádas–Krasznahorkai tandem valahogy beleégett már a magyar nobeltudatba, persze két remek íróról van szó – én mondjuk Krasznahorkai írásait sokkal többre tartom –, mintha ez valamiért "nekünk járna".) A japánok Murakami Harukiért dühöngenek (aki szintén remek író), az amerikaiak Pynchonért (aki úgyszintén), mások más remek írókért. Tele a világ remek írókkal, hálistennek.

Ilyenkor mindenki elkezdi sorolni, hogy ki mindenki nem kapott Nobelt Homérosztól máig, aki megérdemelte volna, és ki mindenki kapott, aki nem. Még Churchill is kapott irodalmi Nobelt. Békedíjat mégsem adhattak neki. Benne aztán nem volt egy szikrányi irodalom sem, mégis mindenki tapsolt.

Tulajdonképpen ez az egész irodalmi Nobel-mizéria eléggé furcsa. És most nem is arra gondolok, hogy kik és miért kapják az adott évben a díjat (ez persze mindig komoly konteóknak és kontrakonteóknak ad dús táptalajt, miközben a legsúlyosabb konteó szerint az irodalmi Nobel odaítélésében semmi sem számít, csak a misztikus „irodalmi érték”), ám a heves viták többnyire nem a szövegekről, a művekről szólnak, hanem inkább a szerzőkről. Hogy milyen emberek, hogy néznek ki, mit képviselnek, mikor képviselnek valamit, és ha nem képviselnek semmit, akkor miért nem, hogyan passzíthatók politikai dobozokba, és ha kilógnak azokból, mijük lóg ki pontosan, milyen a családi életük, a szexuális életük, és egyáltalán – megfelelnek-e egy olyan elvárásrendszernek, amit az adott olvasó (vagy hirtelen olvasóvá avanzsáló addig nem olvasó, gondoljunk csak arra, hogy hányan idéznek – sokszor tévesen – Esterházyt, akik soha egy sorát sem olvasták, vagy éppen hányan istenítik Wass Albertet úgy, hogy fogalmuk sincs az írásairól) önmagában az érdemes íróságról megformál. Szerzőkre (szerzőképekre) lehet fogadni előre, sajátos tippmix egy díjugratáson, ahol a fogadóirodák és a fogadók szinte kizárólag irodalmon kívüli szempontokat mérlegelnek és fontolgatnak, és – nem csupán statisztikai értelemben – igazuk is van. Hiszen tulajdonképpen rémesen abszurd dolog kiválasztani az irodalom legeslegjobbját, ha csak az irodalomra hagyatkozunk. Nem is lehet. Nem is kellene. Az irodalom nem egy árcédula, vagy nem kéne, hogy az legyen.

A szöveg? Az csak szöveg. Esszenciális tápanyag.

Kissé morbid, hogy úgy írok most afféle laudációt Krasznahorkairól, mintha nekrológot írnék, abban az üzemmódban; mert hát nagyon szeretem a szövegeit (ezt leírhatnám sokkal bonyolultabban is, de minek), tehát én is megalkotom magamban a szerzőt, ahogy az nekem jólesik, és miközben felépítem, búcsúzom is tőle rögtön, mert tudom, hogy anyagtalan. A fejemben Krasznahorkai valami kis szobában ül, valahol Európában, vagy éppen Allen Ginsberg lepukkadt konyhájában, egy asztal fölé hajolva ír, közben dühösen dúdol magában, nem is igazán egy dallamot, nem éppen Bach vagy ilyesmi, nem ismerné fel egy vájtfülű mesterséges intelligencia, vagy a Ki nyer ma? tízpercre híres játékosai, csak valami semmiséget dudorászik, néhány hangot, rendszer nélkül, matematika nélkül, munkazajként, ahogy ujjából előgördülnek a szavak (imádom a képzavarokat), egymásba kapaszkodva, mint a vakok, bolondok, leprások, csalfa papok, kóbor lovagok és számkivetettek, eretnek vágánsok és falusi iszákosok Bergman A hetedik pecsétjének haláltáncában, egymást ráncigálva hosszú körmondatokba, csupa nekifeszülés, húzd és ereszd, mellérendelések, alárendelések, fölérendelések ágbogai, a téres semmibe markolva, mint eltévedt vicinálisok, ahogy belefúrják magukat valami szürkületi időnkívüliségbe, ahol okafogyottá válnak a menetrendek és az állomások táblái, átmeneti várótermek olajkályhái izzadnak okkersárga meleget a pállott emberszagba, ahol a múlt esetleges, a jelen jellegtelen és a jövő kilátástalan, mint egy lichthof, nem jó, de nem is tragikus, mert nincsenek igazi tragédiák, nem mérik őket szűk frekvenciájú műszereink abból az örök alulnézetből, ahonnan rémmesebeli óriásnak tűnnek a döglött bálnák, varázslatos náboboknak a kívülről visszatérő furcsa figurák, megváltásnak tűnik mások kereszthalála, itt, ott, mindenütt, valahol az Alföld és a Kárpátok közé rekedve, vagy New Yorkban, vagy Türingiában – megannyi terra incognita, hic sunt leones, de talán nem harapnak. Talán már döglöttek is, vagy gunnyasztanak – reménykedünk.

A fejemben Krasznahorkai súlyos kabátként (Gogol köpönyegeként? különben jó az is) teríti magára nagyíróságának fullasztó szövetét, köpönyegéből sorok és bekezdések bújnak elő, meg persze képek, mind fekete-fehér, mind tarrbélai (úgy fonódik össze Tarr és Krasznahorkai, ahogy Hrabal és Menzel, talán ez is olyan kelet-európai dolog?), ott ül az „apokalipszis mestere”, ahogy Susan Sontag nevezte kissé bombasztikusan, mint egy gonosz nagyúr, és dísztelen apokalipszist fest nekünk, semmi ránk törő aszteroida, szökőár, szupervulkán és hirtelen eljegesedés, semmi wagneri Ragnarök, lassú kihűlés inkább, ahogy rémhírek és álhírek (és a legrosszabbak: a valódiak), frusztrációk és félelmek eresztenek belénk kutató, sanda gyökereket, egymás tömegnyomása sajtol minket össze valamiféle olyan masszává, amilyenek amúgy dehogyse vagyunk, amilyennek nem látjuk magunkat, ha így kívülről nézzük magunkban Krasznahorkait, ahogy minket ír, és ezért dühösek is vagyunk rá eléggé, pedig annyiszor megmutatja az alkotás aktusát is, ahogy hófehér gázlómadárként lesi a vízben moccanatlanul a kétség lazacait, az mégis kevésbé marad meg, ahogy olvasunk.  

Hagyjuk hát a lelkendező vagy ledorongoló felsőfokokat, az obligát lelkendezést és az obligát finnyogást (kinek-kinek természete és státusza szerint), és persze szép dolog egy díj, külön ha Nobel, egyesek büszkén pakolják a nemzet vitrinébe, a porcelánnippek és bokréták közé, mint valami trófeát, mások kivetnék még a házból is, mert hát lélekben nemmagyar ez az író, bármit jelentsen is az (ha jelent bármit is); próbáljunk a szövegre összpontosítani, nem a Nobel-bizottság miatt, hanem magunkért, hogy megélhessük a szöveg örömét (azt a katarzist, ami, akár az orgazmus, színlelhető, de minek?), és ne zavarjon meg bennünket az, hogy ez az öröm fájdalmas is lehet, hogy a tükörbe nézni a színtiszta mazochizmus (bizony, ha jól csináljuk, az!), és hogy az igazi író mindig szadista kicsit, a még igazibb pedig önmagával is kegyetlenkedik, és hogy a laudáció mindig nekrológ, legfeljebb nem végleges.

Szóval, engem nem igazán érdekel az ováció és a szarvihar, ami várhatóan végigsöpör a groteszk virtualitáson, hol élnünk s halnunk kellene, hogy „de megmondta a magasztos Mester”, meg „miket vartyogott ez a perverz mocsodék”, hogy a magyar próza páratlan fárosza, vagy sznoboknak író, elitista rettenet, hogy példás polgár-e ő, vagy torzonborz vagabund, és mindenekelőtt, hogy magyar-e (ez mifelénk az ultima ratio), hogy mit mondott a bamba népről („milyen igaz!” vagy „milyen hazug!”), az arabokról, a pacalpörköltről, vagy éppen arról, hogy tágul-e a világegyetem (bár tágul az, ahogy mi benne egyre kisebbedünk), sőt még a Nobel-bizottság indoklása sem érdekel, legyen benne akármennyi szép frázis, mert igazából a Nobel-díj sem érdekel – ami érdekel, az a szöveg öröme, ez a pompás domina (vagy dominus, preferencia szerint), és persze örülök, hogy Krasznahorkai kapta végre a Nobelt, mert a fogadóirodák kínálatából ő volt a favoritom; gondolom, ilyen lehet a szurkolók öröme, ha a csapatuk elnyer valami kupát, de tudni persze biztosan nem tudom, mert nem értek a focihoz.

 

 

Borítókép: Az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László 2016-ban / fotó: MTI/Marjai János