A test öregedése nem vidám, a lélek öregedése mégis megnyugtató. Mi volt szép? Kérdezi Szabó Lőrinc. A régi Korčula. Napfény, hópehely. Egy távolodó csónak. A medúzák Helgolandnál. Az egész élet. Mi szép most? Kérdezem magamtól lihegve. Minden. A lihegés például. A holtág fölött a pára. A fájdalom, a verség. Az is. Hogy jó létezni, levegőt venni, embernek lenni, minden ólomsúlyával együtt.

Ahogy romlott a világ körülöttem, úgy ültettem egyre több bokrot. Minél több tébolyult ismerősöm lett a Facebookon, annál több új gyümölcsfám a kertben. Minden véresszájú komment tiszteletére leszúrtam egy-egy fűzfavesszőt a mezsgyére.

A Himnuszt szabad elemezni, interpretálni, földolgozni. Jól vagy rosszul, gyengén vagy színvonalasan. Az igazi kérdés az, hogy van-e benne többlet, van-e benne kraft, van-e mögötte gondolat. És hogy miért is habosítjuk ezt az egészet? Nincs jobb dolgunk?

„A klasszikus, szürke Nokián sokáig megőriztem a fényképét rossz fölbontásban első fiam szülőszobás képével együtt: itt egy vidra, itt meg egy mongolszemű csecsemő sír és lila a bőre. Aztán elveszett vagy kidobtam az egyik újrakezdésnél, mintha a takarítással nyert kevés lendület változtatna valamit is rajtunk.” Kollár Árpád három új verse.

A szülőföld határa szépen meghatározható néhány természetes pont segítségével. A Csikériai szöllők, a Ludasi-tó, a Tisza-part Martonosnál, a Makkhetesi-erdő, a Szelevényi-erdő, a Horgosi-puszta, a gyorstelepítésű drótakadály. Röszkén a Fölszabadulás utcát a kanyar után lezárja a kerítés.

Szegeden elolvasod a magyar író interjúját, és nem érdekel. Másnap Szabadkán az édesanyád hetvenedik születésnapján eszedbe jut az interjúból egy mondat, hogy Trianon egy kastély és semmi más, és az ajkadba harapsz.