Jonathan Franzen, napjaink egyik legfontosabb amerikai írója mondta Donald Trumpról, hogy kivételesen förtelmes figura, de a maga módján szórakoztató. Kétségbevonhatatlan tény, hogy az újrázó elnöknek páratlan képessége van a figyelem felkeltésére és lekötésére, ezt a nézettségi mutatók is bizonyítják. Nem is szólva a hagyományos és közösségimédia-fogyasztását jelző mutatókra: a Trumppal szemben minimum kritikus lapok, mint a Washington Post vagy a New York Times is bőven profitáltak előző ciklusában az elnök folyamatos médiahekkjeiből. (Jellemző, hogy miután 2020-ban elvesztette a választást, érezhetően – és fájdalmasan – visszaesett a liberálisnak tartott lapok olvasottsága is.)

Hétfőn újraindult a Trump-show, és a világ arra kíváncsi, milyen lesz az új évad.
A legfontosabb szerintem az, hogy rövid.

Tíz év dominancia után legfeljebb négy év, és Trump eltűnik az amerikai és a világpolitikából, sokak megkönnyebbülésére – köztük egyébként nagyjából a teljes hagyományos Republikánus Párttal (ha létezik még ilyen), amely máig nem tudta se lenyelni, se kiköpni a MAGA-jelenséget. Trump legkésőbb négy év múlva távozik, és Trump nélkül nehéz elképzelni a trumpizmust. Lesznek jelentkezők a szerepre, de maga a közismerten rendkívül hiú eredeti sem fogja engedni egy új Trump megerősödését, ami szerintem amúgy sem lehetséges.

Policy és példamutatás

Ha véleményt akarunk formálni a politikusról és kísérletet akarunk tenni arra, hogy felmérjük, mire számíthatunk a következő elnöki ciklusában, szerintem érdemes különválasztani a politikát és a személyiséget. Még pontosabban a Trump által vitt policyt (talán szakpolitikát) és Trump személyiségét.

Ami a szigorú értelemben vett policyt illeti, Trump nem volt sem rossz, sem sikertelen elnök.

A külpolitikában nem követett el komoly következménnyel járó hibát – ellentétben például Obamával, akit Szíria ügyében súlyos, és súlyos következményekkel járó mulasztás felelőssége terhel –, a Közel-Keleten pedig figyelemreméltó, sőt, Izrael esetében bátornak nevezhető lépéseket tett és haladást ért el az Ábrahám-egyezményekkel. Ezzel szemben Joe Biden külpolitikájának súlyos kudarca volt a nem kikényszerített, elkapkodott és végül kaotikusan végrehajtott afganisztáni kivonulás, ami mérhetetlenül felbátorította az iszlamista erőket, az Iránnal újrakezdett, terméketlen alku pedig éveket ajándékozott Teherán nukleáris fejlesztésének. (A kivonulást Afganisztánból egyébként Trump is megígérte.)

Hasonlóan, a gazdaságpolitika sem volt sikertelen az első Trump-adminisztráció idején: az amerikai gazdaság köszönte, jól volt (éppúgy, mint az egyébként sokat bírált Biden-időszak alatt), a business ment, a járvány okozta átmeneti megtorpanás ellenére.

Nem mondható el ugyanez a klímapolitikájáról: a tudomány eredményeit elfogadni hajlandó közönség számára nem lehet kétséges, hogy az ezen a téren hozott intézkedéseknek súlyos ára lesz, sőt, már most is van. Ugyanakkor a gazdaság, sokak személyes megélhetése és persze az üzlet szempontjából kétségbevonhatatlan kedvező hatásai voltak döntéseinek.

E pillanatban úgy tűnik, hogy az amerikai választók között azok vannak többségben, akik számára a napi megélhetés (és az üzlet) fontosabb a klímaváltozás jóval elvontabb és távolibb problémájánál. Különösen, hogy a menet közben jelöltet váltott demokratáknak szinte semmilyen gazdasági-megélhetési ajánlata nem volt a választók számára.

Profi provokátor

Trump megítélését az elnök személyisége, szándékosan provokatív gesztusai tették végletesen ellentétessé. Hagyományokat, írott és íratlan szabályokat nem tisztelő viselkedése felháborítja a liberálisokat és a régi vágású konzervatívokat, ám ünnepelik az újjobboldali populizmus – vagy nevezzük bárhogy (leginkább trumpizmus) – hívei.

Leplezetlen szexizmusa, gyakran személyeskedő, útszéli stílusa, a már-már menczertamási értelemben vett kocsmai hangvétel a liberálisoknak elviselhetetlen, a híveinek viszont olyan, mintha hájjal kenegetnék őket. (Persze csak addig, amíg a gyilkos gúny nem ellenük irányul, mert hát ilyenre is volt példa: emlékezhetünk még saját minisztereire és tanácsadóira, akiket a Twitteren rúgott ki megalázó módon, így Tillerson külügyminisztert, H. R. McMaster vagy John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót.)

Szerintem ez a fajta viselkedés nemcsak a finnyás jóízlést sérti, hanem káros is, mert széles körben tesz elfogadottá agresszív, tiszteletlen, a tényeket nem tisztelő vitastílust és szélesebb értelemben vett viselkedést. Folyamatos – nyilvánvaló és gyakran egymásnak is ellentmondó – hazugságai nem csak erkölcsi-morális okból károsak, nagyban hozzájárulnak a közéleti vita ellehetetlenedéséhez, a post-truth kialakulásához.

Ennél súlyosabb kérdés Trump viszonya az alkotmányos intézményekhez.

Nem pusztán stiláris kérdés az, hogy Trump nem fogadta el a demokratikus választás eredményét. Hogy miközben minden alap nélkül csalással vádolta ellenfelét, megpróbálta megváltoztatni az eredményt, végül pedig lázadás szításával kísérletet tett az eredmény törvénybe iktatásának megakadályozására. Ez a történelemben példátlan gesztus az alkotmányos rendet tisztelő polgárok számára elfogadhatatlan.

Ugyanakkor úgy tűnik, a választók többsége számára elfogadható, hiszen Trump úgy szerzett többséget, hogy a választók tisztában voltak a történekkel, sőt, azzal is, hogy Trump megválasztása esetén, ugyancsak példátlan módon, elnöki kegyelemben fogja részesíteni a Capitolium ostromának résztvevőit, köztük erőszakos bűnözőket. (Igen, Biden is élt, méghozzá vitatható módon ezzel az elnöki kiváltsággal, de a rokonoknak adott kegyelem, még ha ellenszenves is, semmilyen módon nem említhető egy lapon az alkotmányos rend megdöntésére tett erőszakos kísérlet elkövetőnek adott pardonnal.)

Az elnöki kegyelemhez hasonló a romboló hatása annak, hogy Trump megválasztásával megúszhatta a felelősségre vonást az ellene indított büntetőügyekben: azt üzeni, hogy van, aki az alkotmány szellemével és betűjével szemben a törvények felett áll; hogy aki elég ügyes, elég erős és elég erőszakos, vagy elég jóban van a hatalmasokkal, bármit megtehet büntetlenül. (Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a legsúlyosabb ügyekben már a Biden-adminsiztráció ügyészsége megszüntette az eljárásokat, ami kevésbé varrható Trump nyakába. Ő és csapata maximálisan kihasználta a demokratikus jogrend garanciális lehetőségeit, amelyek lehetővé teszik az eljárások példátlan elhúzódását.)

Politikai valóságshow

Trump a maga módján valóban szórakoztató. Az üzleti életből és a szórakoztatóiparból érkezett, a közösségi média nyelvén beszél. Mindez sok szempontból magyarázatot szolgáltat a viselkedésére is.

Mint vérbeli trashreality-sztár, képes mindig és bármi áron a középpontba kerülni; nehezen viseli ugyanakkor, ha más kerül a reflektorfénybe. Meggyőződésem például, hogy annak, hogy négy éve, szintén példátlan módon nem vett részt utóda beiktatásán, részben az volt az oka, hogy nehezen viselte volna, hogy nem az övé a show.

Mint üzletember nem érti, hogy az elnök nem vezérigazgató. Az üzleti életben jóval kevesebb a korlát – fék és ellensúly –, mint az alkotmányban. Trump cégvezetőként és tulajdonosként ahhoz szokott, hogy amit eldönt, az úgy van, minden döntése akadálytalanul átvihető. Ezért frusztrálta, amikor az alkotmányos rend akadályokat állított akarata átvitelének útjába, és ezért csodálta alig leplezetlenül azokat a vezetőket – mint Hszi, Putyin, és igen, mint Orbán –, akiknek nem kell ilyen nehézségekkel bajlódniuk.

Nehéz eldönteni, hogy minek volt és lesz fontosabb következménye Amerika és a világ sorsának alakulására: Trump politikai döntéseinek, vagy viselkedése romboló hatásának.

Mi lesz ezután?

Az egymillió dolláros kérdés persze az: mi jön ezután? Azon kívül, hogy közhelyszerűen Trump legkiszámíthatóbb tulajdonsága a kiszámíthatatlanság, valószínű nem tévedünk nagyot, ha arra készülünk, hogy a határozott gazdasági és politikai elképzelések ismét provokatív stílussal és identitáspolitikával párosulnak. Az alkotmányos rend azonban minden bizonnyal komolyabb sérülés nélkül képes lesz ellenállni a valószínűleg bekövetkező támadásoknak. Az alkotmányosság szelleme kevésbé.

Mivel Trump többé nem választható elnökké, és arra minimális, gyakorlatilag nulla az esély, hogy ezen képes változtatni – akár megengedheti magának azt a luxust is, hogy döntéseiben azok személyes imázsára gyakorolt hatásán kívül egyéb szempontokat is figyelembe vegyen.

Első napi döntéseiből látható, hogy a klímaválság miatt aggódóknak nem lesz könnyű a következő négy év, ahogy azoknak sem, akik számára fontosak a fentebb tárgyalt alkotmányos értékek és szimbólumok.

Vaskosabb kérdés, hogy mihez kezd Trump az előtte álló világpolitikai és gazdasági feladatokkal.

Kína-szindróma

Ilyen kérdés, hogy hogyan kezeli a Kínával kialakult feszült helyzetet, a robbanásveszélyes tajvani feszültséget – figyelembe véve, hogy az USA első számú, legerősebb riválisa és ellenfele ma már egyértelműen az ázsiai kommunista diktatúra.

Kínával kapcsolatos politikájának komoly következményei lehetnek Magyarországra nézve is. Eddigi döntései, például a kiválasztott külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanácsadó személye alapján okunk van feltételezni, hogy fenntartja a gyanakvó és ellenséges, már-már hidegháborús viszonyt. Ha így lesz, annak igen kényelmetlen hatása lehet a Kínával kitüntetően jó viszonyt folytató magyar kormány számára. A magyar–kínai kapcsolatok intenzitása amerikai szemmel akár nemzetbiztonsági kockázatként is értelmezhető.

Ugyancsak súlyos, ez esetben káros gazdasági következményekkel járhat, ha Trump bevezeti a kampányban ígért vámokat a kínai és esetleg az európai árukkal szemben. Ez a magyar gazdaság számára a legérzékenyebb pontjain okozna súlyos kárt – ahogy a magyar kormányfő mondaná, tüdőlövéssel felérő sérülést. A német autóipar magyarországi lerakatai és az utóbbi időben épült akkumulátor-gyárak GDP-ben mérhető veszteséget szenvedhetnek.

Háborúk

Döntő kérdés, mihez kezd Trump az ukrán–orosz háború ügyében. Hallgat-e a Nyugat általános álláspontját osztó biztonságpolitikai tanácsadókra, vagy könnyebb megoldást keres? Megint hatással lesz-e a döntéseire Putyin hízelgése, vagy képes lesz racionálisan dönteni? Természetesen a 24 órán belül kitárgyalt béke ígéretét senki nem vette komolyan (a határidő egyébként már le is járt), de fontos, hogy meddig húzódik a konfliktus, és a megoldása melyik félnek kedvez inkább. Valószínű, hogy az amerikai fegyveres erők stratégiai érdekei és az USA tágabb értelemben vett biztonsága olyan erős érv, ami képes lesz befolyásolni Trump végső döntését. Ebben az ügyben egyébként tett már egy, itthon kevesebb figyelmet keltett gesztust, amikor az újjáépített párizsi Notre-Dame megnyitóján ukrán nemzeti színekbe öltözve jelent meg Zelenszkij oldalán.

Figyelemre méltó, amit egyik első interjújában mondott: „Zelenszkij azt mondta, hogy ő békét akar, nem tudom, hogy Putyin is ezt akarja-e. Talán nem. Szerintem békét kell kötnie. Szerintem lerombolja Oroszországot, ha nem köt békét és azt gondolom, hogy Oroszország nagy bajban van. Vessenek egy pillantást a gazdaságukra és az orosz inflációra.”

Nehéz feladat vár rá a Közel-Keleten is, úgy a Hamász–Izrael háború, mint a kulcsfontosságú szíriai rendezés ügyében. Utóbbi téren a Biden-adminisztráció jó kiindulási pozíciót hagyott rá a tűzszünet létrehozásában játszott szerepével, Szíriában pedig a felkelők lehetőséget adtak számára, hogy helyrehozza az Obama elbizonytalanodása miatt kialakult helyzetet. Külügyminisztere, Marco Rubio határozott ígérete, hogy a Hamászt 100 százalékig megsemmisítik, előre jelzi az elnök attitűdjét a terrorizmus nemzetközi erőivel szemben.
 

Kert Attila a magyar Euronews igazgatója
substack.com/@kerta