Nem tudom, hányadszor nézek végig olyan magyar meccset, amely a legvégén csúszik ki a kezünkből. Csak azt tudom, hogy amikor a hosszabbítás hatodik percében Parrott betalált, és leroskadtam a székre, pontosan ugyanaz történt, mint mindig. Megint megtörtént.
A kocsma tele volt feszülő torkokkal, várakozó tekintetekkel. Aztán a gól után olyan mély csönd borult ránk, mint amikor a hegyek között egyszer csak megáll a szél. Túlzás nélkül hallani lehetett, ahogy egyik szívtől a másikig siklik a fájdalom. Ez a csend ugyanolyan volt, mint ami Budapesten ült rá a stadionra. Személyes. Intim. Nem lehettünk ott, de mégis ott voltunk mindannyian. A futball kegyetlen tud lenni. És ilyenkor nem igaz, hogy „igyunk egy sört és felejtsük el”. Most ne mondjon senki semmit. Csak maradjon csendben, mert ez a csend a miénk.
Gyerekkori ikonok – és egy hosszú, üres korszak
Nem vagyok mai gyerek. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely erdélyi kisfiúként még láthatta élőben Détárit kettős bajnokin, a Népstadionban. Ő volt az ikon, gyerekkorom nagy játékosa, miatta viseltem sokáig a tízes mezt – már amikor a nálam sokkal jobbak ideadták.
1986-ban ott ültem tehetetlenül negyven felnőtt között a lakótelep kilencedik emeletén egy kisszobában, és a bulgárantennán bejövő, szemcsés fekete-fehér képernyőn végignéztem a mexikói 0–6-ot. Szokol rádión hallgattam a kanadaiak elleni 2–0-t, majd a franciák elleni 3–0-t. Ugyanazon a kicsi rádión „képzeltem” végig az egész 1988-as Európa-bajnokságot. A valóság ugyanis az volt, hogy 1978 és 1990 között Romániában egyetlen nagy tornát közvetítettek: az 1984-es Eb-t, csak mert Románia kint volt. 1990-től már láttam minden világbajnokság minden meccsét – de azon egyetlenegyen sem szurkolhattam a magyar válogatottnak. Nem éltem át a Mészöly-féle norvégverést, nem ünnepeltem a belgrádi románverést. Az apámék generációjának még jutott valami: Puskásék világhódítása, Alberték brazilverése, Nyilasiék tízgólos Salvador-mészárlása.
Nekünk csak hosszú csend jutott. A bizakodás, a meg-megcsillanó remények, majd a keserves csalódások.
A futball mint identitás
Ha az ember Székelyföldön nő fel, a futball nem 22 ember futkorászása egy pályán. Hanem egy darab önmagunkból. Makacs bizonyíték arra, hogy valahová tartozunk. Amikor valaki megkérdezi – udvariasan vagy gúnyosan –, hogy „miért nem a román válogatottnak szurkoltok?”, mindig érzem, hogy erre nincs rövid válasz. Mert ez nem döntés kérdése.
Ez reflex. Örökség. Történelem.
Székelyföld túlnyomó része magyar világ: magyar szavak, magyar dalok, magyar kultúra. Amikor a magyar válogatott játszik, még azt is érdekli, akit máskor hidegen hagy a foci. Mert kisebbségi lét generációk óta hordozott feszültsége ott lüktet a hétköznapokban, a beszólásokban, a hivatali félmondatokban, az odavetett mosolyokban. Apró karcolások, amelyek évtizedek alatt heggé állnak össze.
Hogyan tudnék érzelmileg azonosulni egy olyan válogatottal, amely – akarva-akaratlan – ezeknek a helyzeteknek a szimbóluma? Romániában még mindig az egyik leggyakoribb rigmus a bajnokikon a „Kifele a magyarokkal az országból!”, akkor is, ha a stadion közelében magyar még véletlenül sincs. Megszokásból tolható. Büntetlenül.
És ebben a helyzetben elvárják, hogy mi is velük legyünk. Pedig pofonegyszerű: a szívnek nem lehet parancsolni. Az identitás nem választás. Az egyszerűen az életünk.
Tíz éve pedig a magyar válogatott újra adott valamit: tartást. Karaktert. Bátorságot. Újra van okunk hinni, hogy egyszer visszatérünk oda, ahonnan több mint három évtizede hiányzunk. A válogatott nem csak siker, hanem egy kapocs is ahhoz a láthatatlan hazához, amelyet mindannyian magunkban hordozunk.
Bölöni árnyéka és a „sohanemek”
Jól emlékszem 2001-re is: a román válogatott vébéselejtezőn Bölöni Lászlóval 2–0-ra verte Magyarországot. Egy erdélyi magyar szakember a román kispadon. És egy Vasile Miriuță a magyar válogatottban, aki végül „sérülésre” hivatkozva nem utazott Bukarestbe. Talán ő maga sem tudta, mi várna rá. Bölöni karrierje tiszteletreméltó. Mégis ott maradt a hiány: sosem játszhatott világbajnokságon. Ahogy Best vagy Giggs sem. Pedig a bal lába egyszer világbajnokot vert: 1983-ban a románok óriási meglepetésre az olaszokat győzték le 1–0-ra és jutottak ki az Eb-re, ahol a későbbi döntős spanyolokkal összejött egy x a csoportban, szintén Bölöni góljával. De vébé, az nem adatott meg neki: 1990-ben, amikor Románia húsz év szünet után kijutott, ő már 37 éves volt a 108 válogatottságával… Pedig az akkori román csapat egyáltalán nem volt rossz a hetvenes-nyolcvanas években, mégsem jött össze a kijutás.
Az írek elleni kiesés után Szoboszlai könnyei szívbemarkolók voltak. És ott motoszkál bennem a remény: az ő története nem válik „sohanemes” mesévé. Ha valaki megérdemli, hogy világbajnokságra vezesse Magyarországot, ő az. Munkabírás, tartás, karakter – minden megvan benne. Csak éppen egy olyan világ kellene, ahol a 96. perc nem rombolja le, amit felépítünk.
Az a 96. perc – és ami utána marad
Ahogy ott ültem – aztán inkább álltam – a kocsmában, valami régi, fojtogató, ismerős érzés költözött belém. Kétszer vezettünk. Lukács fejese, Varga Barnabás bombája… ösztönös, tiszta, megismételhetetlen pillanatok. És mégis ott motoszkált: „döntsük már el, mert baj lesz”. Aztán újra kicsúszott a kezünkből. Megint. Mégis. Újfent. A 96. perc – ez lesz az a pillanat, amiről húsz év múlva is beszélni fogunk. Mert vannak gólok, amelyek nyomot hagynak. És vannak, amelyek történelmet írnak. Sajnos ez most az utóbbi volt.
De ha egyszer – akár Szoboszlai vezetésével – kijutunk a világbajnokságra, biztos vagyok benne, hogy a stadion egyik sarkában ott lobog majd egy székely zászló. Valaki, olyan ember tartja majd magasra, aki tudja: nem a 96. percek írják a történelmünket.
Mert mindig újrakezdjük. Bármi is legyen. Bármi is jöjjön.
Borítókép: A magyar kispad a Magyarország-Írország mérkőzés után a Puskás Arénában / fotó: Robert Szaniszlo / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés