Három óra várakozás Frankfurtban. Sok minden változott itt, lezüllött, elhomályosodott, hosszú sorok, késések, mozdulatlan mozgólépcsők, és alig lehet egy német szót hallani. A hajnali sör sem jó már, a reptéri perec íztelen. 1981-ben voltam itt utoljára. Akkor is átszálló volt, akkor egy új világba, most egy hazai új világba.
Összeadtam ezt is. 1981 óta kevesebb mint tíz napot töltöttem Budapesten. Hosszú idő ez, és közötte egy pár gyötrelmes nap. Anyám temetése, apám temetése. És rossz humorral mondhatnám,
Ez is egy korszak volt. Betöltötte a történelem által neki szánt szerepét.
És persze rövid volt ez a mostani látogatás is, különösen, ha arra gondolok, hogy itt születtem.
Bosszant, hogy nem tudom fényképezni a várost. Nem jönnek a képek napokig. Nem érzem, mint New Yorkot, nem érzem a nap járását, a jó szögeket. Minden hatalmas, a Parlament, a Vár, a Bazilika, és az első reflex az, hogy mindent belegyömöszöljek egy képbe, de ez nem megy, nem áll össze a kompozíció. Meg kellene nyugodnom egy kicsit, újra megismerni, megtanulni Budapestet. Egy kamera, egy lencse, egy lépés.
Biciklivel képzeltem el a városnézést, de eltűnt a Bubi. Így maradt a gyaloglás és a villamos.
A BKV talán a legjobb és talán a legáttekinthetőbb tömegközlekedési hálózat Európában, de még az is lehet, hogy a világon. És látványos is. A feleségem már ötödször jön le a siklón. Nem tud betelni vele. Jászai Mari tér, villamos a Duna két oldalán. Jön-megy, az orra, mint egy gyereknek, az ablaküvegen. Egy pár óra és olyan, mintha itt született volna.
A Szabadság híd a kedvence, art nouveau stílus, 1896. Van ott is egy Kolodko-miniszobor. Ezekre vadászik.
Már harmadszor megy fel a Várnegyedbe. Ül a Mátyás-templom előtt. Bemegy háromszor oda is, megmássza a Mátyás-templom huszártornya, a „fekete torony” lépcsőit. „Ilyen nincs”, mondja. És „ilyen nincs”, ismétli a Bazilika után, az orgonakoncert után, a Zsinagóga után.
A Duna-korzón töltjük a naplementét. Ide hozott anyám öt-hat éves koromban. Vártuk a lámpagyújtást. Candela, éppen egy zenekar játszik a híd mellett. Lüktet a zene. Buena Vista Social Club.
Kilenc óra három perc, és kigyulladnak Budapest fényei.
Malagón está que corta mamá – me quemo aé.
Hiába, hogy elvittek innen gyermekkoromban, örökre belém égett ez a város. Margitsziget, Thököly út, Népstadion, Dózsa György utcai általános iskola. Újpest–Fradi rangadó.
Világbajnokság van, de nincs igazi futball-láz. Felhígultak a dolgok. Az első érdemleges meccs talán az angol–horvát volt. Már New Yorkban néztem. Drukkoltam a horvátoknak, hogy győzzenek, később, hogy hozzák legalább ikszre a meccset. De nem ment. Amerika, Kanada, hiába megy már évtizedek óta a foci telepítése, nem nagyon jött be. Mint a női kosárlabda bajnokság, erőltetett az íze, és az Angliából kölcsönzött kommentátorok még idegenebbé teszik ezt a sportot.
Természetesen megkérdeztem az algoritmust, milyen eséllyel játszana a magyar csapat a mai 48 résztvevő között. A válasz igazságosnak tűnik, a csapatok 10-15 százalékánál jobbak vagyunk.
És még miben vagyunk mi jobbak?
Sütemény? Igen, mindenhol csodajó. A csúcs, úgy éreztük, a Párisi Udvarban volt – a pisztáciatorta. És persze ezzel együtt az Esterházy-szelet a Gerbeaud-ban, és a somlói galuska a New York kávéházban.
Ami a menüt illeti, a feleségem végig kitartott a csirkepaprikás mellett. Úgy döntött, ennél jobbat nem lehet főzni. Én végigkóstoltam a menüt, krumplifőzelék fasírttal, töltött káposzta, liba- és kacsapástétom, fokhagymás lángos. Mindegyik azonnal kedvenc lett.
Meglepett, mennyire jók a magyar saláták és a zöldségek is. Valami történt négy-öt éve Amerikában, nem tudom, mi, de minden zöldség hűtőszekrényízű.
Sajnálatosan kihagytuk a magyar borokat. A feleségem naponta bevágott négy-öt skót whiskyt, nekem maradt a Hennessy Cognac és a Soproni. Észrevettük, kisebbek az adagok itt, mint New Yorkban, de azért így is van bennük igazság.
Talán nem volna igazságos, ha nem szólnék egy-két szót a magyar rendszerváltásról.
Hogy tönkreverjenek mindent, ami az elmúlt két évtizedben történt. És a naivitás, hogy varázsütésre minden jobb lesz, eltűnik majd a korrupció, a csalás, a lopás, az urizálás.
Én szívemből kívánom a magyar ifjúságnak, hogy így legyen, de sajnos a korrupció minden hatalom, minden demokrácia szerves része, van, ahol nagy hűhóval, és van, ahol csendesen. Az elegáns, a háttérben működő brüsszeli elit ugyanúgy elirányítgatja majd a pénzt, mint a helyi oligarchia.
Cicero írja, a gonoszság sok álarcot visel, de egyik sem olyan veszélyes, mint az erény álarca.
A Könyvhét. A végére hagytam.
New Yorkban a pár csúcsíró megjelenésein kívül nem vonzanak már tömegeket az ilyen rendezvények. És különösen a fiatal generáció távolodott el a manapság a régiségek polcára ítélt könyvektől.
És ezt viszem magammal a hátizsákban New Yorkba. Két magyar könyvet. Az egyiket már egy számítógép írta, a másikat egy nyolcvannégy éves svájci magyar emigráns. Egy új és egy régi világ.
2020-ban írta ezt a verset a mindentudó AI-gép. Egy régebbi korszakról, amikor egy új világról álmodozott az akkori ifjúság.
Magyarország
Ez volt 1989, december.
Annyi rosszat tett a rendszerváltás.
Régi szokások, cinkos lojalitás.
Földúton, tereken, sok ottfelejtett ember.
Borítókép: A Szabadság-híd / forrás: Wikipedia
Bejelentkezés