Amerikai Sztahanov | 20. rész: Rex

Vicky kopog a kocsi ablakán. Szeretne valamit mondani. Régi szomszéd. Itt élünk már több mint tíz éve, itt is, ott is három gyerek. Együtt játszanak, együtt nőttek fel. Ismerjük egymást, egymás baját. 

A lányod tizenegykor jön haza az iskolából, suttogja, nem a délutáni busszal. Jön fel gyalog a domboldalon, és eltűnik a házban. A harmadik órán már nincs ott. És a gyerekek azt mondják, hogy az első két órát is a könyvtárban tölti.

Unja az órákat, gondoltam. Én se szerettem az osztályteremben ülni, sokszor nem bírtam magammal, és kiszöktem az egyetemi pályára teniszezni. 

Ez nem rólad szól, mondja, a lányod fogyott legalább tíz kilót. Mackóban jár, hogy takarja. Ki jár mackóban ilyen melegben? Volt nekem is ilyen problémám középiskolában, jobb, ha odafigyelsz. 

De nem figyelek oda. 

***

Gyermekorvosunk, Dr. Cho hív munka közben az egyetemen. Emily itt van a rendelőben. Elszédült az iskolában. 

Minden otthagyok. Útközben hívom a feleségemet, de mire odaérek, ő már a rendelőben van. 

Emily növekedési görbéje összeomlott, mondja az orvos. Ha nem javul, be kell utalnom a kórházba. Ötvennégy kiló sincs. Tizenöt kilót fogyott. 

Nézzük a vézna lányunkat a mérlegen. Kiráz a hideg. Hogyan történhetett, hogy nem vettük észre. 

Eszik normálisan? 

Igen. Jó étvágya van. Mindent megeszik. 

Hetente kétszer be kell hozni a rendelőbe megmérni, mondja Dr. Cho. Emily hadakozik ellene, de nincs ereje. Dr. Cho extra tápanyagokat ír fel, vitaminkúrát és sportitalokat. Fontos a hidratáció.

***

Este beszélek a szomszéddal. Valamitől fél, mondja.

***

Viszem a Rockefeller Parkba a kutyával együtt. Etetem. Hoztam neki háromféle szendvicset, csokis mandulaszeleteket és két üveg narancslevet. Pillanatok alatt behabzsol mindent. 

Leülünk a leégett Rockefeller-kastély melletti kőpadra, és bámuljuk a Hudsont. Voltunk már ezerszer itt. Szánkózás, naplementék, öt kilométeres iskolai terepfutás. Itt köröz a három hatalmas réti sas, és ide jártunk a feleségemmel, amikor terhes volt vele. 

Várom a pillanatot. Itt mindig feloldódik. 

Mr. Kennedy, mondja. 

Mr. Kennedy?

Bevágja a Volvo ajtaját, nekem senki ne mondja meg, hogy kit szeressek. 

***

A feleségem belém kapaszkodik, meg vagy te teljesen őrülve? Nem hallgatok rá. Bemegyek az iskolába. Egyenesen az igazgatóhoz, de ő nincs ott. A tanácsadó nővel beszélek. 

Milyen világban élünk, kérdezem, hogy egy negyvenöt éves matematikatanár a lányomat környékezi? Milyen világ ez? Ki engedi ezt? 

Egy másik tanácsadónak telefonál, behívja. Hosszasan várunk, mire megérkezik. 

Mr. Hargitai, nem egészen úgy van ez a dolog. Megáll, és bemutatja a másik tanácsadót. 

Ebben az esetben a maga lánya a kezdeményező. Emily mindenhova utánamegy, az ebédlőbe, a könyvtárba, még a parkolóba is követi. Cédulákon üzenget neki. Hívja a telefonon. Mr. Kennedy kért meg minket arra, hogy tartsuk távol tőle Emilyt. Ezért hozzuk ide a szünetekben és az ebédidőkben. Itt tartjuk a tanácsadó szobában. Itt eszik, itt tanul.

***

Utálom ezt az iskolát. Már régen át kellett volna íratnom egy magániskolába. Hiába mondtam. A feleségem nem akarta erre költeni a pénzünket. 

***

Nyitott ajtónál alszik. Hallgatjuk feleségemmel, ahogy szuszog. Valami koppan. Álmában kiejtette a telefont a kezéből. A feleségem átsuhan a szobájába, és felveszi. Mintha egy horrorfilmben lennénk, kihátrál a szobából. Mutatja a telefont. 

Mr. Kennedy, 23:12. 

Találkozhatunk holnap, a harmadik órám után. 

***

Késő éjjel van, sétálni viszem a kutyát. Kint van a kutyájával Scottie is, a városi rendőrkapitány. Itt laknak három házzal feljebb. Jó szomszéd, de gondolom, a beosztása miatt tart egy kis távolságot. Nem tudom, miért, de elmondom neki.

Behív a házukba. A konyhaasztalnál ülünk. Van három lányuk, többgenerációs ír család. A felesége is odajön, már hálóingben. 

Ez a harmadik tankerülete, mondja Scottie, ismerjük a kis férget. Csinálta ezt már sokszor. De védi a tanító szakszervezet. Mindegy mit csinálnak. Védik őket. Agresszívak, és a lányokat hibáztatják. Nem tehetünk semmit, amíg nincs egy konkrét feljelentés. És ez is csak akkor lehetséges, ha az iskola területen kívül történik a dolog. Amúgy belső ügy. Az iskola hatásköre. 

Kifelé úgy megszorítja a karomat, hogy kékes foltok maradnak rajta napokig. Ne vedd a saját kezedbe a törvényt, mondja, tudom, hogy mit érzel, de nem megoldás. 

***

Testsúlymérésre viszem Emilyt. Dr. Cho éppen nincs ott, Dr. Stillman nézi a diagramot. Nem méri meg, inkább felfekteti a vizsgálóasztalra. A hasa táján tapogatja. Emily gyakran felszisszen. 

A vizsgálat után behív az irodájába. Hiába eszik jól, mindent kihány, mondja, a hasfal és a gyomorfalak nagyon gyengék. Kiöklendez mindent. 

További magyarázat helyett egy helyi pszichológushoz irányít.

***

Dr. Bromberg az órabérével kezdi. Százhetvenöt dollár egy negyvenöt perces kezelés. A krónikus állapotra való tekintettel heti öt alkalommal szeretné megnézni Emilyt. Nem fogad el biztosítást. Minden készpénzben számlázandó a kezelés előtt, és a mulasztott órákat is számlázza.

Nekünk is ad egy negyvenöt perces szülői tájékoztatót. Itt felvázolja a problémát, a kezelési lehetőségeket és az ajánlott családi hozzáállást. 

Megismerünk egy új diagnózist. Anorexia. Kegyetlen, önpusztító betegség, nagy valószínűséggel pszichológiai háttérrel. Különösen domináns az amerikai fehér középosztálybeli családokban, bár már a görög mitológiában is feltűnt. Kifejezetten magas a halálozási aránya. A beteg akkor érzi erősnek magát, amikor mindent kitisztít a szervezetéből. A tisztító folyamat ad neki erőt, ami hiányzik az életéből. Sok divatmodell és egyéb sztár szenved ettől, és többnyire titokban tartják. Az anorexia a bulimia gonosz ikertestvére. Halálra eszem magam. Halálra éheztetem magam. Komplikált ezt pár sorban leírni.

***

Új szerelme van, Dr. Bromberg. Minden percét vele akarja tölteni. Sigmund Freud és Carl Jung követője. Megjelennek az ajtó előtt a Freud-könyvek az Amazontól, ezeket olvassa. 

***

Ülök a váróteremben, szemben egy gyerek. Ideges kisfiú. Kezét, ujjait rágja. Néha rám néz és abbahagyja, de nem tart sokáig mire újrakezdi. Teljesen belemerül. 

Dr. Bromberg kinyitja az ajtót, és behív az irodába. Emily a karosszékben ül. Meglepően otthonos a póz. 

Nem tudom addig kezelni Emilyt, mondja Bromberg, amíg fel nem javul a testsúlya. Ebben az állapotban nem optimális a kezelés. Felírja, hogy hova vigyük. Híres New England-i szanatóriumhálózat. Hosszú, egy hónapos a várólista. 

***

Próbáljuk a lehetetlent. Leszereljük az ajtókat a fürdőszobákról és a vécékről. Kidobjuk a mérlegeket, a borotvákat, elrejtjük a vágószerszámokat. Étkezés után hosszasan ülünk vele, hogy felszívódjon a tápanyag. Valaki mindig vele van ilyenkor, a srácok, a feleségem vagy én. Aktívan beszélgetünk vele, verset olvasunk, filmeket nézünk, gyöngyöt fűzünk, kollázsokat vágunk össze, befestjük a ház oldalát, és felveszünk egy tanárt autóvezetésre. 

Minden perc elszámolva. Betegesen, idegtépően, a család minden tagja az ő szolgálatában áll. Élvezi ezt a központi helyzetet. De őszintén, nem tudjuk mi lesz.

Hívom anyámékat. Nem tudnak sokat erről a betegségről, de apám ismeri a pszichológiáját. El kell terelni a figyelmét, mondja, vegyetek neki egy kiskutyát. Hadd nevelgesse azt. Valami kisebb fajtát, amit mindenhova magával tud vinni. 

***

Mindig szerencsés voltam a melóval, sosem vittem magammal az otthoni problémákat. Képes voltam figyelni, nyugodtan dolgozni, tanulmányokat írni, programozni. Ezt viszont cipelem magammal. Ez a valami áthatol minden határon. Beleég az emberbe.

Próbálok raketballt játszani, mindig ellazít, szortírozza az idegességet. De most ez sem megy. Egy régi egyetemi haverral verjük a labdát. Ma már a dékáni irodában dolgozik. Meg is kérdezi, mi a fasz van velem. Csak verem a labdát a falnak, minden taktika nélkül. 

Nem mondom neki. Nem akarom, hogy körbemenjen a dolog. Ő viszont mond valamit, ami meglep. Az orosz gyerek a csoportban, kezdi. Az a hír, hogy a tudományos dolgainkat árulja a kínaiaknak. Nem tudni pontosan. De nem mondom ezt kétszer. És nem mondom, hogy kitől jött. Jobb lenne, ha gyorsan kirúgnád, mielőtt mindenki megszívja. 

***

Kanada felé vezetek, Emily mellettem ül. Vidám út. Nevet. Vettünk neki egy kis tacskót, négy hónapos. A Finger Lakes északi részén, egy kis faluban vesszük fel. Kiejthetetlen a falu neve, Skaneateles. Mint sok település New York államban, ez is indián eredetű. Irokéz nyelven azt jelenti, A Hosszú Tó. Ezt próbáljuk kiejteni, de nem megy. Facsarja, gyötri a nyelvünket. És persze beszélünk a tacskóról is. Híres szülei vannak. Egy kanadai meleg házaspár tenyésztette. Casanova volt az apja. Ezen nevetünk, Casanova. 

Emily a tó mellett kihányja a reggelit. Hiába vigyáztam rá órákig, hiába etettem a kocsiban. Megitta a narancslevet, a kávét. Csak az ablakból vettünk kaját. Figyeltem menet közben, hogy rendesen lenyeli-e a tojásos szendvicset. Úgy tűnt, minden rendben. Aztán odament a tó partjára. Ledugta az ujját a torkán, és a vízbe hányt. Ott úszik a reggeli a fodrozódó víz habjain. Kis halak kerülgetik, néha odakapnak egy darabért, és lehúzzák magukkal a mélybe. 

Öt percre vagyunk a falutól. Északi fenyők az út szélén. Már nem nevetünk. 

Én győztem, mondja konokul. Perzselő láng a lesoványodott, parányi testéből. 

***

A tacskó vezet végig haza. Az ölemben ül, két első lába a kormányon. Robinson a neve. Egy tacskónak hosszú név kell, és a Robinson illik hozzá. Jó barátok lesznek. Emily az évek során megkapja a diplomáját is. ÉTK, Érzelmi Támogató Kutya. Órákig ül az ölében, együtt alszanak.

***

A Renfrew szanatóriuma Pennsylvaniában van, nem messze Philadelphiától. Régies borostyán futotta téglaépületek, kisebb egyetemi campus hangulatát idézi. Gyalogutak, ösvények, gondosan metszett angolkertek, bent ebédlő, közösségi szobák, könyvtárak. A központi fűtés ellenére mindenhol vannak öntöttvas kályhák és kandallók, ezek körül dideregnek a vézna lányok. Mackóban, pokrócokba csavarva ülnek, és nevetgélnek. A maguk baján viccelődnek. Kegyetlen, morbid, anorexiás humor. Kis cédulákat hagynak egymásnak, a jövendő betegnek, az utókornak. Évtizedek óta kifejlődött közösségi kultúra. Beteges, skizofrén gondolkodásforma. Örökös éhség. Mindenhol szex- és halálvágy. 

Sok cédula kezdődik valami felhívással. Ha lenne egy fiúm…

És befejezik. A falakon, a vécé csempéjén, az ablakpárkányokon, a lámpaoszlopok oldalán, bárhová, ahova felfér egy parányi mondat. A könyvtár könyvei tele firkákkal, jelekkel, mondatrészekkel, otromba, gyakran kannibalisztikus megjegyzésekkel. 

Itt dugtam le az ujjamat, 1998, Patricia. 

Kizárólag a kerti növényekre okádok, Reneé. 

Akarom, akarom, akarom. 

Ha lenne egy fiúm, ollóval vágnám darabokra. 

Ha lenne egy fiúm, ő lenne a reggelim, az ebédem, a vacsorám. 

Ha lenne egy borotvám, kivágnám magamból mindazt, amit gyűlölök. Mindent, amíg nem marad semmi, csak a gyűlölet. 

Nem akarok, nem akarok, nem akarok többet élni. 

***

Fogom a széket. Nehéz. Én vagyok az utolsó akadály a csoportterápia és az ebéd között. De nem tudom letenni. Minden szem rajtam. A feleségem int, hogy ne szarozzak már. De nem tudom leengedni. 

***

Nem szabad a fájdalmat egyedül hordozni, mondja a terápiavezető. Nehezebb az, mint a székeket a fejünk fölött tartani. A terheket, a titkokat, a szégyent, mind meg kell osztani. Nem szabad magunkkal hurcolni ezeket.

Megyünk körbe. Fogjuk a fejünk felett a székeket. 

Addig hányok, amíg nem marad bennem semmi. Amíg nincs már belőlem semmi. Mert ez az a semmi, ami én akarok lenni. Testetlen, hús nélküli semmi. Csak eltűnni. Ne lásson engem senki tovább ezen a világon.

Leteszi a széket. 

Beloptam egy borotvát. A könyvtárban tartom egy Edith Wharton-kötetben. Este megvágom a combomat. Közel a szőrös részhez. Ott nem nézi a felügyelő. 

Leteszi a széket. 

Lehúztam a vécét, mielőtt a felügyelő belenézett. Hánytam. 

Leteszi a széket. 

Nagy faszokkal álmodtam. Vagyis, nem álmodtam. Egész nap ezekről álmodozom. 

Csendes, megértő nevetés. Elhaló hangon beszól egy kislány. Encore! Reneé és a húsos, nagy faszok. 

Leteszi a széket.

Emily papája, Mr. Hargitai, néz rám a pszichológus, mi ez a nagy titok? Tegye már le azt a széket. 

Bámul az összes kis vézna lány. Egy pillanatra elfelejtenek mindent, a kaját, a saját bajukat, a morbid beszólásokat. Ezt akarják tudni. Hogy mi az, amitől én félek. 

És próbálom mondani. Egyszerűen, hogy a gyerekek értsék. Bár ne mondanám. 

Múlt héten lemondtam az állásomról. Huszonkét év után otthagytam az egyetemet. Nincs munkám. Nem mondtam még senkinek. Nem mondtam a feleségemnek, a gyerekeknek. Nem akartam az itteni dolgokkal keverni. 

Kérték, hogy távolítsam el az egyik beosztottamat. Fiatal orosz srác. Azt mondták adatokat lopott. Kompromittálta a csoportomat, az intézetet, az egyetemet. De nem tudtam megtenni. Nem vagyok ilyen. Nem ilyennek teremtett az isten, ha van. Nem tudtam behívni az irodámba. Nem tudtam volna azt mondani, hogy vége. 

Kiveszik a kezemből a széket. Elindulnak az ebédlőbe. 

***

Ül a két srác a hátsó ülésen. Orruk az üvegen. A tacskó kaparja magát a kormány felé. Tudom, hogy figyelnek minden szóra. És ha nem is figyelnek, akkor is magukba szívnak mindent. 

Tudod, hogy húszezer dollár a havi kórházi költség? 

Tudom. 

És tudod, hogy Bromberg heti ezerötszázat kér? 

Tudom. 

És magyarázd már el egyszerűen, hogy érthessem, ha véletlenül valaki megkérdezné, hogy miért adott fel a férjem egy huszonkét éves egyetemi karriert, egy státuszt, egy jó keresetet – miért adott fel mindent egy kis fasz orosz szélhámosért.

Az útra koncentrálok. Utálom New Jerseyt. Ezt a kibaszott kietlen, tizenkét sávos embertelenséget. Nincs itt egy fa, egy bokor, egy mosoly. De kárpótlásként van sok hülye fasz. Zúgnak, mint a megszállottak, egyik sávból a másikba. Mindegy, hogy hol mész, nyomnak, előznek, fényszóróznak. Alig várom már, hogy visszatérjünk New York államba, hogy végre levegőhöz jussak. 

Mondanám neki. Mondanám, de nem lehet itt a srácok előtt. Mondanám, hogy nem vagyok vallásos ember, de úgy összességben van hitem. Mindig hittem abban, hogy megoldódnak a dolgok. Elindultam huszonöt dollárral és egy hátizsákkal Amerikába. Lelőhettek volna a határon, leszedhettek volna a vonatról Hegyeshalomnál. Rohadhattam volna ezer évig a német menekülttáborban, a brooklyni gettóban, de nem. Nem ez volt a sorsom. Mindig hittem, hogy valami, hogy valaki irányít, hogy valaki visz előre ezen az úton. Ahogy az apád mondta, az a nagyképű apád, hogy hozzámentél ehhez a senki emigránshoz. Hát ez vagyok, a kis senki emigráns. De mindig volt egy Volvo, ha kellett, kettő. Nagy ház New York legdrágább kerületében. Mindig volt mit enni, volt mindig betegbiztosítás, magániskola a gyerekeknek. Mindig ott voltam a családnak, minden születésnapon, minden kibaszott iskolai meccsen, a korcsolyapályán, a futballpályán.

Nem megy nekem ez a dolog, hogy kirúgjam a munkatársamat. Építő típus vagyok. Problémákat oldok meg, számítógépeket tervezek, tudományos programokat írok. Nem vagyok arra való, hogy másoknak betartsak, hogy másokat kisemmizzek, hogy másokat megalázzak. És különösen nem vagyok arra való, hogy beleavatkozzak az életükbe. Nem rúgom ki, inkább én megyek. 

És mondanám, hogy imádom a feleségemet, mindennél jobban szeretem, de értetlenül állok az előtt, hogy benne nincsen semmi hit. És talán ezért vagyunk mi együtt. A nagy jin-jang dolog. Kiegészítjük egymást. De azért fáj, mindennél jobban fáj, hogy nem hisz bennem. 

És mit számít a végén, ha nem lesz ház, vagy ha nem lesz kocsi. Egy apa nem veszítheti el a lányát. 

***

Már két hete munkanélküli vagyok. Henry, a kisebbik fiam elszökött otthonról. A szomszéd barátoknál alszik. Szégyelli, hogy nincs munkám. Komoly stigma ez Amerikában, különösen egy ilyen gazdag kerületben. Kis cetliken üzen. Írja, hogy jól van, és majd hazajön, ha kell a baseballütője. Én is írok neki egy cetlit. A kutya egész nap téged keres. Kérdezi, hol van Henry. 

Valaki sír a hátsó udvaron. Kimegyek a teraszra, de nem látok senkit. Visszamegyek a nappaliba és próbálok koncentrálni a rezümé írására. De ismét hallom a sírást. Megkerülöm a házat, és pásztázom a hátsó udvart. Benézek az erkély alá, a hortenziák mögé. Végül a bokrok alatt találok egy parányi, újszülött őzet. Az sír. 

Felhívom a helyi állatvédő irodát. Mondják, hagyjam békén. Beszélni tanul. Jeleznek egymásnak a távolból. Majd visszajön érte az anyja, ha mindent megbeszéltek. 

Istenem, olyan vagyok hirtelen, mint a nagynéném, aki állandóan a természetfilmeket nézte. Mindig rácsodálkozott az életre. Honnan tudják, hogy mit kell tenniük? Hol tanulták meg? Ki tanította őket?

Írok egy cetlit Henrynek. Képzeld, mi van a hátsó udvarban. 

Bent csörög a telefon. A genetika tanszékvezetője hív az Albert Einstein Egyetemről. Szeretnének megbeszélni egy állásajánlatot. Behívnak egy formális interjúra, de már a telefonon megbeszéljük a részleteket. Igazgatói állás, és jelentősen nagyobb fizetés, mint az előző állásomban. 

Viszem a számítógépet a teraszra, és megnézem kik is ezek. Mély, sokrétű kutatómunka. Érdekes emberek. Órákig olvasom a kutatási témákat, szeneszcencia, idegtudomány, szerkezeti biológia. 

Észre sem veszem, hogy közben Henry hazajött. Rázza a karomat, és mutat valamit.

A bokrok közötti félhomályban megjelenik az őzanya. Sután kerülgeti, nyalogatja, az orrával noszogatja a kicsit, hogy álljon lábra. 

Csodálatos új élet kezdete ez. 

***

Egy haszid lány kísér végig az épületben. Eszter a neve. Szatmári család, tud egy kicsit magyarul. A disszertáció utolsó évében jár. Három-négy hónapos terhes. Már a második gyerek, mosolyog. A férjem is itt tanul. Sebésznek. 

Azonnal beszervez. Kellett nekik nagyon egy matekos az algoritmusokhoz. 

Bemutatja a közvetlen kutatócsoportját. Kedves, érdeklődő diákok. Medikusok, és a doktorátuson is dolgoznak. Szokatlan nekem, hogy mind fehér köpenyt visel, de ez az Einstein-féle hagyomány. Ahogy van ötórai whiskey-kóstolás is, és péntek délutáni sör és aznap sült Sabbath-kalács.

Most kaptak egy jelentős anyagi támogatást. Az anorexia nervosa előfordulását tanulmányozzák egy háromezres askenázi zsidó tinédzser kohorszban. Kérdezik, ismerek-e valakit, aki ebben szenved? 

***

Írok Henrynek. Jöhetsz haza. Új munkám van. Közel a Yankee stadionhoz. 

***

Karácsonykor ott van az egész család a szanatóriumban. A srácok, két kutya, még Emily egy barátnője is eljön. Egy közeli hotelben szállunk meg. Onnan ingázunk a szanatóriumba. Be kell lopni a kutyákat a hotelbe, mert nem találtunk olyat, ami négylábúakat is befogadott volna. Visszük őket ki-be, mint a maffiavezérek, vaskos bőrtáskákban.

Mindennap küldök neki levelet. Akarom, hogy mindennap legyen neki valami új. A gyerekkoromról írok. Budapestről. A Vajdahunyad vára melletti korcsolyapályáról. Apámról. A tepertős pogácsáról, a meleg, csokoládés ostyáról. Volt egy híres korcsolyám, apám használtan vette Almássy Zsuzsától. 

Ő nem ír. De sokáig megőrzi a leveleket. 

Eljön a nap, amikor hazahozzuk. A következő hónap járóbeteg-klinika. Ugyanaz a szanatóriumi hálózat, csak napközi. A feleségem viszi reggel, és én megyek érte. Connecticut-ben van, Cos Cobbs mellett. A New England-i angolszász világ egyik Mekkája. Limuzinok sora hozza a lányokat. Reggeli rutin. Besurrannak az intézetbe, vézna, pokrócba csavart árnyékok. 

Hetenként háromszor itt kell ülnöm egy közös gyerek–szülő-vacsorán. Turkálnak az ételekben, figurákat formálnak belőle, mielőtt megeszik. Van ennek pszichológiai meghatározása is, a food rituals.

A kedvenc figura az akasztófa és a férfi ivarszerv, ezek minden ételféléből és minden nagyságrendben formálódnak. Ezeken lógnak és fuldokolnak. Aztán bekapják, mint a nagyhalált. 

Esős időszak. Legtöbbször a kocsiban ülök, és várom a napközi végét. Hátradőlök, és hallgatom az iHart rádiót. Ilyenkor megy a Get the Led Out című műsor a Led Zeppelin éveiről, ezt hallgatom. Akkor jön be a Tedeschi Trucks Band is. Susan Tedeschi énekli, Midnight in Harlem. Van benne egy gitárszóló a kis Trucks gyerektől, ami elborít. Ez marad meg bennem ezekről a napokról. Meg ahogy a nagy eső veri a Volvo ablakát. 

Aztán valahogy elindulunk egy úton. A szanatórium, a napközi, Bromberg, mind segített. Mi is megtanultuk a szülői feladatokat. Az iskola most egyszerűbb, a jegyek javulnak. És lehet reménykedni, hogy az egyetemi felvételikre is meglesz a felkészültség. Viszem a gyerekeket a nagy amerikai egyetem-felfedező túrára. Chicago, Notre Dame, Amherst, MIT, Harvard, Boston, Colby College, Maine, Sarah Lawrence. Amíg úton vagyunk, úgy érzem, van valami biztonság, valami remény.

***

Hazafelé vezetek az új munkából, amikor a feleségem hív. Hol vagy? 

Egy percre a háztól. 

Menj azonnal a kórházba. Ott találkozunk. Emily. Emergency Room. Felvágta az ütőerét. 

Hagyom a kocsit a parkolóban, és rohanok a kórházba. Nem engednek be hozzá. 

A beteg megkérte, hogy ne engedjük be hozzá. 

Az apja vagyok. 

Konkrétan kérte, hogy az apját ne engedjük be. Maga az apja? 

Jól van?

Nem adhatunk további információt. 

***

A kis olívaolaj-boltban volt, délutáni munkáját végezte. Szeretett ott lenni. Békés hely volt, szép kis mesterember-lerakat. Fapadlós, faragott asztalok és polcok, antik olajos korsók. Szerette töltögetni az olajos üvegeket. Egyedül volt, amikor Mr. Kennedy bement. 

***

Késő éjszaka átjön, és bebújik az ágyunkba, mint amikor kisgyerek volt. 

Minden rendben van, apa, mondja. Kivágtam magamból ezt az undorító férget. 

Eligazítja a csuklóján a kötést, és alszik közöttünk boldogan másnap reggelig. 

***

Sokaknak könnyű az élet, átlátható, megismerhető, elfogadható. Másoknak nehezebb, kiismerhetetlen, elfogadhatatlan. Mint apa, nem voltam felkészülve erre. Hogy a lányom mindig hazudik, hogy mindig van egy új és egy újabb lépcső ebben a sötét labirintusban, ahogy mindig csak zuhanunk, gyakran ejtőernyő nélkül. És mindennap, minden reggel, minden fordulónál mosolyog, jön ez az ártatlan, őszinte mosoly, és ahogy nézek rá, ismét hiszek neki, ismét hiszek benne. Mert nem tudnék másképpen élni. 

És most ennél az állomásnál tartunk. 

Volt egy kis barátja, lehettek tíz évesek. Rex volt a neve. Együtt játszottak a helyi tenisz klub uszodájában. Lecsúsztak százszor a csúszdán, fröcskölték egymást, dideregtek, és vártak a sorukra a magas lépcsők előtt. Ő volt a nagy szerelem. Vézna, szőke kisfiú, szürkés, talán zöld szemek. Vállig érő, aranyló haj. Szerette a számtant, a problémákat, és korához képest roppant olvasott volt. Nem messze tőlünk, egy mérnöki családban nőtt fel.

Meg akarta puszilni, de a fiú nem engedte. 

Mélyen beleégett ez a dolog. Nem tudta elfogadni. Erőtlennek, magatehetetlennek érezte magát. Évekig küzdött az elutasítással. Reménykedett és reménykedett. Nem tudta még akkor, hogy Rex nagyon szerette a lányokat. Szerette őket, de nem úgy, ahogy mi gondoltuk. Hosszú, omló hajakról álmodott, szemöldökcsíkokról, karcsú derekakról, rúzsozott, sokatmondó mosolyokról. El volt bűvölve ettől a finom, utánozhatatlanul, bűbájos női világtól. Olyannyira, hogy ő is lány akart lenni. Titokban így kezdett öltözködni, hajat fésülni, leengedni. Mint Emily, a szempilláit is kihúzta. Őt mintázta minden lépésénél. Ő volt a tükörképe. 

Később, az egyetemi évek alatt találkoztak. Rex addigra meghalt. Julie volt a neve. 

Borítókép: Hajók a Hudsonon, New York / fotó: Mostafa Bassim / ANADOLU / Anadolu via AFP