Hallgasd meg!Hosszú volt ez a nyár, és sok minden más is történt. Itt találkoztam például Avery Crounse-szal is. Itt nőtt fel az amerikai délvidéken. Kivitt minket New Orleans-ból a falujába, ahol a többgenerációs családja élt. Kint laktak a mocsaras Mississippi deltájánál, ahol ez a hatalma folyó eléri a tengert. Nem láttam még ehhez hasonlítható vidéket – a nagyságrend, a színek, a dús, mindent elborító növényzet. Mintha az élet forrása lett volna. Kivitt csónakázni a láposba, ahogy itt mondják, a bayou-ba. Volt sok motorcsónakja, de a ladikot kötötte el. Mint a szamoskéri révész, a hátsó ülésről lapátolt. Csendesen, alig lehetett hallani, ahogy a lapát a vizet érte. Lógattam a kezemet a vízben, pancsoltam, ahogy gyerekként a Szamoson.
Sok filmet rendezett, és még többet írt. Komoly dolgokat festett, rajzolt, és olyan színes fotókat készített, amiket akkor még nem lehetett látni. Selymes, mélyzöld víz, narancssárga naplementék. Gauguin-hez hasonló festmények és fotók sora. Bevitte ezeket a gazdag színeket a filmjeibe is. Volt egy kedvencem, amit itt forgatott, a Könnyező kék ég. Volt benne valami – az új otthon, egy új világ keresésében – ami nagyon szíven ütött. Utolérhetetlennek tűnt az operatőr munka is. Amikor egy álló, nyugvó tájképen időzött a kamera, és balról lassan a beevezett a pilgrimek összetákolt hajója. Áteveztek a képen, és maradt hosszú másodpercekig ismét a tájkép, ahogy az ott volt évezredekig, érintetlenül. Később láttam ilyen megoldásokat a Herzog-filmekben, és persze Scorsese volt a mestere ennek a lassú, vándorló kameraformának. Ha adhatok, mondta csendesen, ha adhatok egy pár tanácsot.
***
Utolsó napok voltak. A nyár a végéhez közeledett. Mindenki pakolt. Lee Stone és Mary Ann a fékkábeleket olajozták a BMW-motorokon. Hosszú út várt rájuk vissza Los Angelesbe. Mary Annt nem láttam később. Sok filmet rendezett a kilencvenes években. Sikeres volt. Lee Stone-nal viszont gyakran találkoztam LA-ben. Kiépített egy nagy FX vállalatot és együtt vitorláztunk Hawaiiba is. Didergős út volt az. Belebetegedett. Szívműtét Honolulu-ban. Ott verettünk három hónapig, amíg összeszedte magát.
Pierre Cottrell San Franciscóba tüzelt el valami nőügyben. A franciák indultak Párizsba. A helyiek visszavonultak a maguk mocsárvilágába. Szerették ezt a déli életet. Nyers, gazdag világ volt.
***
Nehéz volt a búcsú. A hangulatos városban egy kedves kis csapat jött össze. Ittunk együtt a Bourbon Street-i kocsmákban, röplabdáztunk a Tulane Egyetem focipályáján, némafilm-sorozatot néztünk egy kis kopott művészmoziban. És felugrottunk nagy körökre a kétkocsis Vágy Villamosára.
Amikor Jackie-vel láttak, a franciák gyakran hecceltek. Kérdezték, eladó-e ez a gyönyörű leány, és azonnal licitálni kezdtek. Jackie vette a lapot. Belém karolt, és mosolygott. Nem hagynám én el az uramat semmi pénzért, mondta mélydéli néger akcentussal, vele leszek én az utolsó leheletemig.
És ilyenkor a franciák verték magukat a röhögéstől.
***
Pierre, csenget egy pezsgőspoháron. Mesdames et Messieurs! A befektetők nevében ezúton is szeretnénk köszönetet mondani mindenkinek a produkcióban végzett kiváló munkájáért. Mindenki odatette magát! Mindenki a legjobbat hozta! Minden pillanat emlékezetes marad! Remélem, még találkozunk ezen a hosszú úton. Addig is jó utazást mindenkinek, és élvezzük ezt az utolsó estét! Úgy látom, New Orleans legjava itt van az asztalon, és nyitva a bár is.
Több fogásos gambo, parázson feketített halak, kalamári, osztriga, főtt kukorica vajjal, és jött a sör és a Mint Julep. New Orleans-ban nem érdemes a süteményekről beszélni, mert abba belehal az ember.
Utolsó tánc, veszi át a mikrofont Pierre, hölgyválasz! Kérjük ezúttal a lányokat. Utolsó tánc! És… au revoir, New Orleans! Utolsó tánc!
Jackie közelít hozzám. Teniszcsuka, rövidnadrág, feszes trikó. Fején a fehér szafarikalap. Odahúz a parkettre.
Beszéltem Avery-vel, mondom neki, kérte, hogy vigyázzak rád. Nem szerette, ahogy a franciák viccelődtek veled.
Legyint, ez semmi.
Táncolunk. A vállamhoz nyomja az arcát. Zokog. Meleg könnyzivatar az ingemen.
***
A liftben az arcára húzza a szafarikalapot. Utolsó este a szobában.
Fuldoklik a zokogástól. A hasamba bokszol. Aztán még egyszer. Hazudtál, szipog, rám szavaztál, de sohasem láttad a mellemet. Nem mintha együtt járunk vagy házasok lettünk volna. De ez megölt.
Lehúzza a trikóját és az ágyra dobja. Átkarol.
Nem tudom, miért. Jössz haza hajnal négykor, mint egy kis tolvaj. Hangoskodsz egész éjjel a sok nagyképű franciával. Koszos kis játék vagyok én neked? Három hónapig itt aludtunk ebben az ágyban, és egyszer sem fordultál felém.
***
Van, aki a hírnévért él. És van, aki csak él, mondja Avery Crounse.
Behúzza az evezőt a ladikba.
Szeretem, ahogy visz az ár. Ahogy sötétedik, egyre nagyobb az élet. A jóisten minden teremtménye kíváncsi. Kijön égő szemével a fekete párduc, morog a vadkan. Az aligátorok lökdösik a ladikot. Játszik a tompa orrú delfin, a sokszínű papagáj. Mind szereti itt az életet.
De azért oda kell figyelni.
Vedd ki a kezedet a vízből. A félkarú halászok bölcsessége ez. És az a lány. Szép az a kislány. Mélyek itt a sebek. Itt délen. Ne engedd, hogy így szórakozzanak vele a franciák.
Hallom, Los Angeles-be hívnak a srácok. Sokan itt buknak el. Hirtelen nagyfiúk, övék a világ, Hollywood, csajok, nagy kocsik, mesevilág. Elfelejtik, hogy honnan jöttek.
Nem lesz sok hely az életben, ahol elengedheted az evezőt. Ahol behunyt szemmel mehetsz az árral. Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Azt a kis falut. Hogyan mondtad? Szamoskér?
Bejelentkezés