spotify Hallgasd meg!

A Pride egy forró krumpli, ezért hűtsük le, hogy megfogható legyen: nem szól szex-szerelem-gyengédségről, csak egy jéghideg céges policy. Karácsony Gergely is csak akkor tűzte ki a zuglói városházára, amikor már főpolgármesteri babérokra tört, 2019 nyarán; nem mintha azelőtt homofób vagy indifferens lett volna, hanem mert a korábbi szinten még nem volt elvárás. Annyi szerelem van a dologban, mint amennyi sámánizmus a rovásírásos helységnévtáblában.

Ami most a kormány részéről történik, az a 2021-es nyár – ugyancsak egy évvel a választások előtt voltunk – megismétlése. A recept annyira hasonló, hogy az akkori Substack-posztom, amiben külföldieknek magyaráztam a belpolitikai okokat a nemzetközi médiában nagy hullámokat verő „gyermekvédelmi” törvények mögött, a mai helyzetre is illik. Egyrészt továbbra is jelen van egy mérgezett mézesmadzag, amivel nincs kimondva explicit a pedofília és a homoszexualitás kapcsolata, de pont elég csalogatóan van elhintve, hogy egy pajzsot tartson mindkettő elé a megtámadott fél, igazolva azt. Ez egy mocskos ütközet, és a kegyelmi botrány mutatja, hogy visszafelé is elsülhet. Leginkább mégis a liberálisoknak árt, akik ennyi év után se találtak ki elég hatásos mémet ellene.

Másrészt a cél éket verni az összefogásba. 2021-ben így magyaráztam a külföldnek:

„1989 óta a baloldal soha nem volt homogén: liberálisok, gazdasági szocialisták, neoliberális technokraták, kommunisták, a teljes menü jelen volt, időnként átfedésekkel.

Magyarország három baloldali kormánya (1994, 2002, 2006) mind a liberálisok és a szocialisták koalíciója volt. Egymás mellett léteztek, de külön maradtak. Az előbbiek inkább a budapesti és a nagyvárosi választókat szólították meg, az utóbbiak vidéken versenyeztek.

A mostani szivárványkoalíció még vadabb keverék, de egy dolog megmaradt: a liberálisok még mindig egy törpe szélsőségnek számítanak. Még ha a Jobbik nem is lenne, akkor is van egy hatalmas baloldali szavazóbázis, amely számára idegen a liberális ideológia. Az urbánus progresszivizmus nem munkásosztálybeli dolog, és Magyarországon még mindig van jelentős munkásosztály.

Ők nem PC-k, nem érdeklik őket azok a hobbiproblémák, amikért a liberálisok élnek-halnak, cserébe a liberálisok sem szeretik ezeket a bunkókat, de össze kell fogniuk, hogy 2022-ben legyen esélyük.”

Az MSZP–SZDSZ koalícióban a kisebbik partner tökéletes villámhárító volt, ha olyan témákat kellett képviselni, amelyek egy országos néppárt bázisa számára elidegenítőek. A Márki-Zay Péter alatt összegyűlt nemorbáni trutymó – aki szerint méltatlan ennek nevezni, sorolja fel hibátlanul az azt egykor alkotó politikai erőket, fejből! – is kellően rugalmas volt, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Elhihette, hogy képviselik a Pride ügyét a liberálisabb szereplőkön keresztül, még ha miniszterelnök-jelöltje listázná is a melegeket a kormányban. Márki-Zay „kapitány úr” mond ezt meg azt, de senki nem veszi komolyan; ha nyer az összefogás, bázis nélküli báb lesz.

Ezt a gyenge vezetős ellenzéki pluralizmust a Tisza tatárjárása szinte teljesen eltörölte: amit a Tisza képvisel, az a vezetőtől jön, és pont. Homogén tömb, csatahajó, ami egyfelé megy, de arra nagyon – emiatt rugalmatlan. Ha néppárti akar maradni, távol kell tartania magát a megosztó rétegigények képviseletétől. Abban az országban, ahol az O1G normalizált a közbeszédben, egy néppárt bázisának a moráljára súlyos csapást mér, ha a kisemberek – a fejletlen vidéken – lebuzizzák a vele szimpatizálókat. „Te buzipártos vagy?” Szép vagy nem, ez a reálpolitikai számítás megköti a Tisza kezét.

Küszöbérett királycsinálók

Gyurcsány Ferenc a 2000-es évek második felében, miniszterelnökként sikertelenül próbálta itthon meghonosítani a blairizmus progresszióját. Ebben a műveletében Szetey Gábor, a Miniszterelnöki Hivatal személyügyi államtitkára – emlékszünk még rá? – jelképezte azt a tokenizmust, ami mögé feleségével, Dobrev Klárával együtt határozottan beállt.

Ő elkötelezett volt a Pride mellett, még 2010-ben is vonult, amikor az összeomlás után kereste a helyét. Utána viszont nagy a csönd: a DK-s korszak csupa kifogás, halaszthatatlan külföldi út, tizenöt év tücsökciripelés, jó okkal: a Demokratikus Koalíció (aminek, ha csak a jéghideg, reálpolitikai szempontokat nézem, nagy tisztelője vagyok) az ellenzéken belül más szubkultúrát célzott. Akiknek a Pride fontos volt, erődemonstráció, azok baloldali riválisai voltak – akiket pedig a bázisának tekintett, azoknak elidegenítő.

2023-ig megúszta a lógást, akkor kérdezte csak fel a Momentum, hogy vajon miért nincs jelen. Nem véletlenül, hiszen a 2022-es választások után, de még Magyar Péter tatárjárása előtt vagyunk, amikor a DK zabálta fel az ellenzék maradékát, mint a kis gömböc, így a Momentum próbálta rátukmálni azt a szélesedő néppártra mérgező terméket, amit a Fidesz is szokott: foglalj állást ebben a megosztó témában, hogy szétzúzd a bázisod, Feri!

Ferenc akkor nem tette meg. Ma viszont kiáll a Pride mellett, és nem azért, mert visszanyerte a tizenöt évig szunnyadó haladó lelkületét: a DK-nak okot kell találnia a létezésére. A „bárki, csak ne Orbán” politikának egy erős ló kell, a legerősebb, a többi redundáns. Magyar Péter ereje azonban ijesztő a belpesti értelmiségnek, nincs felette hatalmuk; a csatahajó mellé elférne egy cirkáló, ami királyt csinál, és féken tartja az újonnan jött kalandort. Ráadásul két hajóval, ahogy az MSZP–SZDSZ idején történt, fenn lehet tartani a pluralitást, amit egy országos néppárt nem bír el.

Nemcsak a DK jelentkezik erre a szerepre, a Momentumról is hosszú idő óta először hallottunk, hála az országgyűlésben elfüstölt partikellékeknek. Mindkét pártnak a léte függ attól, hogy a budapesti értelmiséget meg tudja győzni arról, hogy ne menjen le kutyába a Tiszta párt előtt, hanem követeljen Magyar Péteréktől egy küszöbnyi helyet egy társnak, aki az ő ügyeiket képviseli.

Céges policy, jéghideg, politikai matematika, erről szól a Pride pro és kontra – akinek érzelmei vannak a témában, az politikai kalandorok szemellenzős, hasznos idiótája, mindkét oldalon.