Ami már tavaly ősz óta várható volt, az bekövetkezett az év első napjaiban – lehengerlő amerikai precizitással, gyorsasággal és hatékonysággal: Nicolás Maduro venezuelai elnököt és feleségét az amerikai hadsereg, a Delta Force kommandósai január 3-án hajnalban egy mintegy öt órás akció során a szó szoros értelmében kiemelték a megerősített elnöki palotája halószobájából, az ágyból, majd az Egyesült Államokba szállították. Maduro korábban egy, a bokszmeccsek előtti hergelések modorát idéző, harcias videóban üzent Trump elnöknek, jöjjön érte a Palacio de Mirafloresbe (a venezuelai elnöki palotába), és kapja el, ha tudja.
Nos, úgy tűnik ez elég gyorsan bekövetkezett, hiszen a Maduro házaspár januárban már egy brooklyni büntetésvégrehajtó intézetben várhatja amerikai büntetőperének kezdetét, melyben a vádak nemzetközi drog- és fegyverkereskedelem. Miképp Trump elnök még egy korábbi, októberi sajtótájékoztatóján a maga szókimondó, nem túl kifinomult stílusában kijelentette, Maduro meg fogja tanulni, hogy „nem b*szakodhat Amerikával” büntetlenül.
A kocsmai stílusú amerikai üzengetésnek komoly globális hatása és jelzésértékű üzenete is van a nemzetközi kapcsolatok rendszerére és a nagyhatalmi logikára, valamint a globális mozgástér folyamataira. Azt is mondhatjuk, hogy Trump elnök a sajátosan önkényes és egyoldalú venezuelai akciójával bevitte a kegyelemdöfést a haldokló liberális institucionalizmus paradigmájának és a nemzetközi jogi normarendszer primátusát hirdető nyugati világrendrendszer víziójának. Jelzésértékű, hogy a tavaly novemberben nyilvánosságra hozott új amerikai Nemzeti Biztonsági Stratégiával (itt írtam erről korábban az ÖT oldalán) együtt megjelent a híres, 1823-as Monroe-doktrína felelevenítése és sajátos trumpiánus kiegészítése, az úgynevezett Trump Corollary, amely újra kihangsúlyozza és leszögezi az Egyesült Államok primátusát, szuperhegemón státusát és dominanciáját a nyugati féltekén tulajdonképpen mindkét amerikai kontinens felett, Grönlandtól Venezueláig, stratégiai szándéka szerint kiszorítva és elrettentve bármilyen rivális, nem amerikai hatalmi erőteret, legyen az kínai, orosz vagy bármilyen más, akár szövetséges európai eredetű is.
Mindenesetre kijelenthetjük, hogy a látványos venezuelai akció és példastatuálás nélkül a Donald Trump és a kritikus sajtó által is csak Donroe-elvnek címkézett „Trump-kiegészítés” – mint régi-új amerikai külpolitikai stratégiai elképzelés – csak szélbe kiáltott szó, üres fenyegetés maradt volna. Rögtön adódik a jogos felvetés, hogy e sajátosan nemzeti külpolitikai alapállást, mondhatni szuverenista érdekérvényesítő stratégiát tekintve igencsak nehéz fogást találni Oroszország Ukrajna elleni „különleges katonai műveletein” vagy a kommunista Kína esetleges tajvani invázióján, hiszen azok is – úgymond – saját nemzeti biztonsági céljaik, indokaik mentén szerveződ(né)nek. Vagyis elképzelhető, hogy azt látjuk, e sajátos paradigmaváltás nyomán innentől mindösszesen a nagyobb és erősebb állam érdeke diktál majd saját érdekszférájában, és végső soron a „nagyobb ököl elve” válik a meghatározó problémamegoldó stratégiává, amely jó esetben egybeesik a népakaratból következő igényekkel és elvárásokkal, mint például jelen esetben Venezuelában a mindössze 20%-os lakossági támogatottsággal rendelkező Maduro elnök-diktátorral szemben állást foglaló emberekével – mindez pedig végsősoron az amerikai beavatkozás létjogosultságát és elfogadottságát is alátámaszthatja. Ugyanez azonban egyáltalán nem mondható el például a tajvani vagy az ukrajnai konfliktus esetében, vagy, hogy korábbi példákat említsek, az 1999-es jugoszláviai–koszovói NATO-beavatkozás vagy a 2008-as georgiai–orosz háború ügyében sem.
Az ifjú rockzenészből buszsofőrré, valamint harsány keresztényszocialista, később marxista szakszervezeti vezetővé, majd alelnökké avanzsált Nicolás Maduro Chávez elnök halála után, 2013-ban lett Venezuela új, szocialista elnöke. Úgy tűnik, sem a nagyhatalmi stratégia, sem a latin-amerikai térség politikatörténetének ismerete nem tartozik Maduro erősségei közé, hiszen észrevehette volna a sokasodó figyelmeztető jeleket, a Karib-tengeren gyülekező amerikai csapásmérő flottát, vagy éppen az ominózus január 3-i dátum szimbolikáját is, hiszen 1990-ben pontosan ezen a napon fogták el a hozzá hasonló stílusú, renitens panamai diktátor-elnököt, Manuel Noriegát az amerikai tengerészgyalogosok Panamavárosban.
Maduro folytatta Chávez elnök kubai irányultságú államszocialista kísérletét, és még mélyebbre, nyomorba és káoszba taszította országát, miközben a világ legnagyobb, mintegy 300 milliárd hordónyi olajtartaléka felett kormányozott. Hugo Chávez elnök kormánya még 2007-ben államosította az olajbizniszt, és kiszorította az országból a nagy amerikai olajvállalatokat (a Chevront és az ExxonMobilt), ez pedig amerikai és nemzetközi szankciókat, embargót és latin-amerikai elszigetelődést eredményezett, továbbá a nyíltan nyugatellenes politikai irány és a kubai, iráni, orosz és kínai befolyás erősödéséhez is vezetett.
Ami az amerikai beavatkozás indokait, stratégiai összefüggéseit illeti, a gigantikus venezuelai olajkészlet megszerzése nem volt kifejezett prioritás, főképp a venezuelai olajipari infrastruktúra katasztrofális állapota miatt sem. Annál inkább az volt a kormányzati szintű venezuelai drogkereskedelem felszámolása, valamint az említett Amerika-ellenes kínai, orosz, iráni és kubai befolyásszerzés visszaszorítása. Ugyanakkor fontos észben tartani azt a sokat hangoztatott olajipari érvet is, miszerint a legnagyobb texasi és louisianai olajfinomítók mind nehéz nyersolajjal (heavy crude oil) működnek, amiből egyre kevesebb van az USA-ban, annál több van viszont könnyű nyersolajból (light crude oil) Dakotában és Montanában, amely azonban jóval kisebb energiahatékonyságú nyersanyag.
A világ legnagyobb nehéz nyersolaj-tartalékával pedig két ország rendelkezik: Oroszország és Venezuela. Utóbbi állam a caracasi akció után – amennyiben rendeződik a polgári demokrácia sajátos venezuelai rendszere – úgy tűnik, újra „amerikabarát partnerországgá” válhat. Ezzel együtt nyilvánvalóan az amerikai olajvállalatok több százmilliárd dollár értékű üzleti fejlesztési projektjei kezdődhetnek el Venezuelában. Ez pedig nemcsak az Egyesült Államok számára jelent óriási jövőbeli nyereséget, hanem talán valódi fejlődési pályát is biztosíthat a mindössze havi 200 dollárból tengődő venezuelaiak számára is.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, az ÖT munkatársa
Borítókép: Nicolás Maduro az USS Iwo Jima fedélzetén, útban az Egyesült Államokba / forrás: Donald Trump X-oldala
Bejelentkezés