Amerika hazafias, katonai hagyományaira igencsak büszke népe – leszámítva azokat a tízezreket, akik éppen Donald Trump és a neki tulajdonított hamis patriotizmus, hatalommánia, vagy éppen az ő „királysága” ellen (No Kings) tüntettek – június 14-én ünnepelte az amerikai hadsereg (US Army) megalakításának 250. évfordulóját. A két és fél évszázadot a Függetlenségi Nyilatkozatot is kibocsátó 1775-ös Második Kontinentális Kongresszus vonatkozó határozatától számítják.
A mintegy hatezer egyenruhást (a 18. századi hagyományőrzőktől az aktív szolgálatban lévő harckocsizókig) felvonultató látványos és nem túl olcsó katonai parádé (40 millió dollárba került) épp egybeesett Trump elnök 79. születésnapjával. Bár a történelmi évforduló elsődleges legitimációt adott az ünneplésre, Trump bírálói közül sokan az elnök személyi kultuszát szolgáló groteszk, militarista megnyilvánulásnak tekintették az ünnepélyes katonai díszfelvonulást. Trumpnak egyébként egyik régi, sokat dédelgetett álma valósult meg a „szép nagy amerikai katonai parádé” washingtoni megrendezésével. Ezeket az álmokat részben az táplálta, amit Párizsban, Macron elnök vendégeként látott a 2017-es Bastille-napon, és akkor még ott van a május 9-i moszkvai nagyhatalmi katonai erőfitogtatás orosz példája is.
Trump egykori – és azóta kegyvesztett – katonai tanácsadói és vezetői, mint James Mattis, Mark Esper vagy Mark Milley tábornokok szerint többnyire a diktátorok (Kim Dzsongun és Putyin), valamint a komplexusos, katonai múlt nélküli politikai vezetők – Macront és Trumpot is ide sorolják – szeretik a katonai parádékat. Ismert, hogy az ifjú Trump egy New York-i katonai kadétiskola diákjaként felmentést kapott a vietnámi katonai szolgálat alól az 1960-as években, „bokaficam” okán. Számos korábbi, 20. századi amerikai elnök, mint Truman, Eisenhower, Kennedy, Ford, Carter vagy az idősebb Bush, kitüntetett háborús hősök voltak, míg ifjabb Bush a Nemzeti Gárda vadászpilótája volt. A 21. századi elnökök Obamától Trumpig azonban már egyáltalán nem büszkélkedhetnek az amerikaiak számára kimagaslóan fontos és nagyra tartott katonai szolgálati múlttal.
Az említett konzervatív amerikai katonai vezetők inkább fölösleges, szánalmas, népámító erőfitogtatásnak tartották a katonai díszfelvonulásokat, amelyek szerintük nem igazán tükrözik az amerikai katonai attitűdöt és hagyományt, amely elsődlegesen a harctéren mutatkozik meg, és nem, úgymond, a dísztribün előtt pózolva.
Való igaz, nem sok katonai díszfelvonulásra került sor az amerikai történelemben. Legutóbb idősebb George Bush ünnepeltette mintegy 8000 fős katonai parádéval az öbölháború és a Sivatagi vihar hadművelet gyors lezárását 1991 nyarán. 1961 januárjában az ifjú John F. Kennedy elnök beiktatása után is sor került egy kisebb katonai parádéra, ahol díszegységek mellett az új ballisztikus rakétaegységeket is felvonultatták, ezzel üzenve a szovjeteknek.
A félreértések elkerülése végett fontos megjegyezni, hogy ez tulajdonképpen nem is igazán a teljes amerikai haderő (US Military) napja és parádéja, hanem csak a legrégebbi, és talán legfontosabb haderőnem, a szárazföldi haderő, az amerikai hadsereg (US Army) napja volt – bár a köznyelvben a hadsereg és a haderő összekeveredik és átfedésben használatos. A világ legütőképesebb légierejének is tartott amerikai légierő (US Air Force) például 1947-ig a szárazföldi haderő, a hadsereg (US Army) egyik részlege volt csupán.
A világ legerősebb katonai erejének tartott, közel másfél millió egyenruhást számláló, évi 900 milliárd dollárból gazdálkodó amerikai haderő immár hat haderőnemből áll: a földön, a levegőben, vízen, a kibertérben, sőt az űrben is folytat katonai tevékenységet. A legutóbbi haderőnemet épp Trump elnök hozta létre egy rendeletével első elnöki ciklusa idején, 2019 decemberében, Amerikai Űrhaderő néven (US Space Force). Ugyancsak Trump elnökhöz köthető az utóbbi évek, évtizedek talán legnagyobb és legösszetettebb amerikai haderőfejlesztési technológiai programja, az Arany Kupola (Golden Dome), amit nemrég, május 20-án jelentett be a Fehér Házban. A mintegy 180 milliárd dollár összköltségű katonai megaprojekttel, amennyiben azt az amerikai Kongresszus is megszavazza ősszel, megvalósulhat Reagan elnök és egykori tudományos (műszaki) tanácsadója, Teller Ede, a valódi „star wars, star dust” projekt ötletgazdájának az álma, a teljes körű csillagháborús terv – közel fél évszázaddal annak 1982-es közzététele után. Az Arany Kupolához társul majd a hamarosan, néhány év múlva hadrendbe álló hatodik generációs, méregdrága (6 milliárd dollár/darab) B-21 Raider típusú stratégiai bombázóezred, illetve a szintén lopakodó képességű 6. generációs F-47-es vadászgépek armadája is, amelyeknek egyáltalán nem lesz párja és megfelelő kihívója az orosz és kínai légierőben.
Donald Trump igen nagyra tartja a részben amerikai (Boeing) védelmi technológián alapuló és világhíressé vált izraeli Vaskupola, Dávid parittyája és Nyílvessző 3 katonai légvédelmi rendszert, és Washingtonban annak óriási léptékű, kontinentális verziójaként képzelik el az amerikai Arany Kupolát. A nagyszabású amerikai tervek szerint az űrbéli, légi és szárazföldi állomások hálózata révén a tervezett új elhárítórendszer a jelenlegi, több mint 25 perces reakcióidő helyett az ellenséges rakéta kilövése után mindössze néhány perccel képes lesz megsemmisíteni bármilyen lövedéket, szuper- vagy hiperszonikus rakétát, amely veszélyezteti Amerika biztonságát. A rendszer lefedné az Egyesült Államok és Kanada teljes területét, de még a stratégiai fontosságú (egyelőre még dán fennhatóságú) szigetet, Grönlandot is.
Az amerikai haderő 250 éves történetéről, több mint száz háborús beavatkozásáról már sokat írtak, és még lehetne is beszélni róla, ám itt és most elég annyit megjegyeznünk, hogy az amerikai haderő a diplomácia, vagyis a Fehér Ház meghosszabbított karjaként funkcionál, immár évszázadok óta – Clausewitz híres doktrínájának megfelelő módon. A modern amerikai katonai vezetés sajátos zsargonjában félig viccesen, félig gúnyosan a 12 óriási, atommeghajtású repülőgéphordozójukat „100 ezer tonnányi meggyőző diplomáciai eszköznek” nevezik. Ezek, amennyiben behajóznak egy távoli öbölbe, már megjelenésük okán is jelentős álláspont-változtatásra késztethetik Amerika ellenfeleit.
Az Egyesült Államok saját területén a leghosszabb ideig – 1896-ig – tartó kvázi háborús szembenállást az észak-amerikai indián törzsekkel (főképp az apacsok, szeminolok és a legharciasabb lakota sziúk ellen) vívott harc jelentette. A bennszülöttekből aztán később nagyszerű amerikai katonák, főképp hírszerzők váltak a 20. századi harci küldetések során. Ide tartozik az is, hogy az amerikai katonai zsargonban napjainkig indián területnek nevezik az ellenséges műveleti területet, míg az ellenség vezérét, mint például Osama bin Ladent, egészen likvidálása pillanatáig, a legendás apacsvezér után Geronimónak becézték. Az amerikai légierő a katonai tisztelet jeleként előszeretettel indián törzsekről, hadvezérekről nevezte el harci eszközeit, helikoptereit, rakétáit, lásd: Chinook, Apache, Black Hawk, Cheyenne, Arapaho, Comanche, Lakota, Chickasaw, Tomahawk stb.
Az amerikai történelem talán legnagyobb pusztítást eredményező hadműveletei, harci cselekményei ugyancsak hazai terepen zajlottak: a négy éven át tartó, 1861 és 1865 között zajló polgárháborús vérontásban közel 3 millió amerikai állt fegyverben egymással szemben, és több mint 600 ezer katonai és polgári személy vesztette életét az öldöklésben. Hogy ezt jobban értsük, elég csak annyit megjegyezni, hogy az amerikai polgárháború több áldozatot követelt, mint az összes többi nagy háború amerikai embervesztesége együttvéve. A 20. század két leghosszabb ideig tartó, traumatikus hatású, lényegében értelmetlen és politikai értelemben vesztes amerikai háborúja Vietnám és Afganisztán volt 1960 és 1973, illetve 2001 és 2021 között. Vietnámban közel 60 ezer amerikai és körülbelül 1 millió vietnámi katona halt meg, míg Afganisztánban 6000 amerikai katona és körülbelül negyedmillió afgán veszett oda. Több mint húszezer amerikai veterán a hazatérése után harctéri poszttraumatikus stressztől (PTSD) szenvedve öngyilkosságot követett el.
Történelmi távlatból nézve valóban teljesen értelmetlen és hiábavaló háború volt mindkét véres konfliktus, melynek egyikét a hidegháborús kommunista terjeszkedés elleni fellépés (Dominó-elv), a másikat a Nyugat-ellenes iszlamista terror elleni harc jegyében vívták. Az amerikaiak visszavonulása után, 1975 nyarán a kommunista észak-vietnámiak Ho Si Minh vezetésével gyorsan elfoglalták az egész országot, ahogyan az afgán tálibok is újra hatalomra kerültek az amerikai- és NATO-csapatok viharos 2021. augusztus végi kivonulása után.
Az amerikai haderő történetének elbeszélése során fontos megjegyeznünk annak kiemelkedő magyar vonatkozásait is. Ezekről nagyon kevés szó esik, pedig annál fontosabb és meghatározóbb volt az utóbbi évszázadok során. Sőt, túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a 18-19. századi amerikai haderő fejlődése és katonai sikerei nem valósulhattak volna meg a körülbelül ezer magyar származású érintett amerikai katonai vezető kimagasló tevékenysége és hősies hozzájárulása nélkül.
Sajnálatos, hogy nem sok történelmi összefoglaló tanulmány jelent meg ezekről az emberekről a hazai szakirodalomban, de azért akad egy-kettő – például a szerző tollából is –, ugyanakkor az amerikai katonai akadémiákon napjainkban is oktatják a magyar származású katonák, katonai vezetők tetteit, és megőrizték emléküket – közterek, hadihajók, laktanyák elnevezésével, szobrok, pompás síremlékek emelésével. Ilyen volt többek között Fabriczi Kováts Mihály huszárezredes, az amerikai lovasság (cavalry) fegyvernemének híres megalapítója, aki lengyel barátja, Casimir Pulaski (lengyelül: Kazimierz Pułaski) huszártábornok mellett szolgált George Washington amerikai seregében, és akiről még popdalt is írtak.
És ilyenek voltak az amerikai polgárháború idején harcoló magyar, lengyel és német származású 1848-asok (the legendary ’48-ers) Lincoln unionista seregében, köztük hét kimagasló jelentőségű magyar-amerikai tiszt, akik három év alatt a dandártábornok rendfokozatig jutottak. A magyar-amerikai katonai vezetők legendás hősiességük, lojalitásuk és katonai teljesítményük elismeréseképpen a háború után magas rangú diplomáciai feladatokat kaptak Lincolntól, illetve utódjától, Andrew Johnsontól. Így lett 1865-től Asbóth Sándor tábornokból az USA argentínai-uruguayi nagykövete, a szegedi Stahel-Számwald Gyulából az Egyesült Államok japán-kínai főkonzulja, Czakpai Lajos Józsefből, Kossuth egykori katonaorvosából az USA bécsi, illetve bukaresti konzulja, a gyulai Pomutz György tábornokból pedig az Államok szentpétervári főkonzulja, aki többek között letárgyalta Alaszka amerikai megvételét is 1867-ben.
Ugyancsak Lincoln seregében szolgált önkéntes tiszthelyettesként a tizenéves, lelkes ifjú magyar bevándorló, a makói Pulitzer József, akiből aztán két évtized múlva Amerika leghatalmasabb, milliárdos sajtómágnása lett, egyben pedig az első magyar származású amerikai Kongresszusi képviselő. Pulitzer közbenjárása nélkül ma nem fogadná az Újvilágba érkezőket a Szabadság-szobor New York kikötőjében, ugyanis ő fizette a szobortalapzat árát, de nem létezne a hagyatékából alapított rangos sajtódíj, a Columbia Egyetem Pulitzer-díja sem.
Napjainkban a legmagasabb rendfokozatú, magyar származású amerikai katonai vezető nem más, mint a híres erdélyi magyar író, Wass Albert fia, Wass Huba nyugalmazott dandártábornok, katonai stratéga, többszörösen kitüntetett vietnámi veterán, az első öbölháború föld-levegő-harc (Air-Land Battle Doctrine) katonai támadó doktrínájának elméleti kidolgozója.
Az amerikai haderő egyben az amerikai történelem foglalatát is jelenti: megjeleníti az Egyesült Államok politikájának lényegét és annak nemzetközi küldetését is – melyet nyilvánvalóan változatos értelmezési narratívák alakítanak. Ugyanakkor tulajdonképpen ez az egyetlen hiteles, nagy amerikai állami szervezet, amely immár évszázadok óta változatlan presztízsnek és elismertségnek örvend az amerikai társadalomban és a világban egyaránt. Közhelyszerűen hangzik, de az amerikai haderő összeköti a kontinensméretű Újvilág lakóit Alaszkától New Yorkig, valamint biztosítja számukra a biztonságot, az otthoni fejlődés és gyarapodás lehetőségét. Ahogy Reagan elnök mondta 1982-ben, „a békét az erő biztosítja”. A néhai elnök egyben emlékeztetett mindenkit arra a szomorú tényre is, hogy „a szabadság elvesztése a megfelelő, erőteljes fellépés és ellenállás képessége nélkül csupán egy nemzedéknyire van tőlünk”. Ezzel is utalt Amerika mindenkori feltörekvő kihívóira és ellenségeire.
Ami pedig ezt a bizonyos az erőt és az Egyesült Államok érdekeit illeti, az amerikai haderő egységei a mai napigis gyakran lépnek fel külföldön e hazai érdekek érvényesítéséért, vagy akár a status quo fenntartása, netán „szörnyek felkutatása és azok elpusztítása” céljából.
A szerző Amerika-kutató
fotó: AFP
Bejelentkezés