közélet
Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós. Emberi volt, sosem volt tökéletes. Vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.
Kedves Magyar Facebook-cenzorom!
Találkozzunk! Beszéljük meg, négyszemközt! Mondd el, mit nem szeretsz, én is elmondom, mit miért írok, hátha megértjük a másikat. Itt lenne az ideje, nem?
Mi köze van Magyar Péternek és Donald Trumpnak a költészethez?
Vannak politikusok, akik felhívják rá a figyelmünket, hogy amit mondanak, nem számít, szemben azzal, amit tesznek, és vannak olyanok, akik mindig azt mondják, amit gondolnak. Semmi gyertyafényes spagettizés, hanem egyből gatya le.
A dombóvári időközi választás semmiben nem igazolta vissza az országos felméréseket és a közösségi médiából kitetsző hangulatot. Kérdés, hogy egy időközi választásnak mennyiben kell visszaigazolnia vagy cáfolnia az országos trendeket.
Próbáltam leszokni a véleményműfajról, ám úgy tűnik, sikertelenül. Így hát visszatérek a publicisztikába. De szerencsére megengedhetem magamnak ezt a luxust: jómódú ember vagyok, akit egyszerre fizet Soros György és Rogán Antal. Legalábbis sokan vannak, akik ezt gondolják rólam. Hogy miért van ez így? Megkísérlem elmagyarázni.
Fogaknak csikorgása, gerincek roppanása – arról, ami vár ránk, és amit tehetünk
Mi, akik a nyilvánosságban írunk és beszélünk, nem mondunk le az észérvekről, és azt reméljük, hogy azok, akik olvasnak és hallgatnak minket, nem mondanak le az észérvekre való igényről.