Úgy tűnik, az idei év Oppenheimere a Nürnberg lesz. Legalábbis az én ismeretségi körömben (amelyben a történelmi érdeklődésűek persze erősen felülreprezentáltak) kétféle ember van: aki már megnézte, és aki tervezi megnézni. A film világszerte is kifejezetten erősen teljesít a kasszáknál. A második világháború nyolc évtizeddel a vége után is képes vászon elé ültetni az embereket – igaz, a kissé megfáradt klasszikus harctéri mozi műfaja helyett már inkább az emberiség jövőjét formáló döntések kulisszái mögé szeretnek bekukkantani a nézők. A náci főbűnösök (vagy akiket annak kiáltottak ki – erről majd később) pere kétségkívül ilyen.
Az alkotók nem igazán tudták eldönteni, hogy tárgyalótermi drámát, politikai thrillert vagy egy hátborzongató lélektani utazást akarnak filmre vinni. Így végül mindháromba belekapunk, mindháromból jut izgalmas és érdekfeszítő (sőt, olykor a tabudöntögetést is kockáztató) jutalomfalat, de a nagy intellektuális lakoma elmarad.
A legerősebb jelenetek vitathatatlanul a Göring szerepében brillírozó Russel Crowe és a börtönpszichiátert, Douglas Kelley-t kissé haloványabban, de alapvetően meggyőzően alakító Rami Malek párbeszédei. Ám a lelkem mélyén lakozó elvetélt történész számára mégsem ez adja a film legérdekesebb részét. Hanem az, amit a per céljáról, jellegéről és az ebből fakadó ellentmondásokról elmond. Méghozzá meglepően őszintén.
Vigyázat, spoiler következik!
A történet egy pontján Kelley-t arra kérik, hogy az orvosi titoktartást megszegve információkkal szolgáljon az ügyészeknek arról, milyen védekezéssel készülnek a vádlottak. A pszichiáter döbbenten szembesül azzal, hogy a siker érdekében milyen könnyen sutba vágják az oly sokat hangoztatott „tisztességes eljárás” szabályait. Jackson ügyész pedig világosan meg is mondja, mi a per valódi célja:
Ezt ilyen nyersen talán még soha nem mondták ki a filmvásznon, pláne hollywoodi szuperprodukcióban. A Nürnberg nem rossz film, de ez az a néhány perc, amiért valóban érdemes volt elkészíteni. Rámutat ugyanis egy nyolc évtizede szemérmesen szőnyeg alá söpört ellentmondásra, amely nem mellesleg kiváló táptalaja volt az egész háború utáni számon kérést megkérdőjelező narratíváknak.
E sokféle elmélet legfontosabb közös állítása, hogy az elszámoltatás valójában a jogszerűség köntösébe bújtatott közönséges bosszú volt. Első ránézésre akár még igazuk is lehetne. Bizonyos vádlottak esetében nyugodtan beszélhetünk koncepciós eljárásról, hiszen az ítéletek az első pillanattól egyértelműek voltak. (Hogy is távozhatott volna élve a Birodalom névlegesen második embere, Göring, a hidegvérű tömeggyilkos Kaltenbrunner SD-főnök, vagy épp Lengyelország tébolyult hóhéra, Hans Frank?) Mások ügyében hosszas vita után – legalábbis egymással összehasonlítva – ordítóan aránytalan ítéletek (drákóian szigorúak és érthetetlenül enyhék is) születtek.
A per bírálói között vannak, akik lakonikusan előhúzzák a „történelmet a győztesek írják” kezdetű közhelyet, mások a németek által nem egyszer megalázóan megvert szövetséges hadvezetések pitiáner törlesztését, a virtigli szélsőjobbosok „zsidó purimot” emlegetnek. Mindannyian súlyosan tévednek. Ám nem azért, mert a nürnbergi per igazságos és jogszerű volt. Hanem azért, mert a fő célja nem a bosszú volt – de igazából még csak az arányos megtorlás sem. Ezt a pert egészen más célból rendezték meg.
Hogy egy ilyen monstre eljárás megtartása miért szükséges, azt a szövetségesek vezetői közül alighanem Sztálin értette a legjobban. Churchill a maga bulldog-stílusában Jaltában egy náci halállista összeállítását javasolta. Aki erre felkerül, azt mindenféle jogi eljárás nélkül azonnal agyonlőtték volna. Hasonló elképzelésekkel az amerikai politikai elit néhány tagja is előállt, ám Washington megosztott volt ebben a kérdésben. A dilemmát végül Moszkva döntötte el. „Képtelen gondolat, hogy bírósági eljárás nélkül hajtsanak végre kivégzéseket; ebben az esetben azt mondaná a világ, hogy félünk a gonosztevők bíróság elé állításától” – tett pontot Sztálin egy Churchill-lel folytatott indulatos vita végére.
Sajátos módon tehát a véres kezű szovjet diktátor volt a jogi úton zajló megtorlás legszilárdabb híve. Ez azonban aligha jogállami elkötelezettségére vezethető vissza. Sokkal inkább arra, hogy minden szövetségesénél jobban tisztában volt a propaganda erejével. Saját tapasztalatból tudta, milyen mélyen el lehet ültetni az ordas eszméket milliók lelkébe, de azzal is, hogy hatékony kommunikációval a tömegek véleménye gyorsan meg is fordítható. Az oroszok persze azzal is tisztában voltak, hogy a nácizmus borzalmas bűneinek bemutatása egyben remek paravánul is szolgálhat az otthon és a megszállt területeken zajló szovjet rémuralomnak.
Bármilyen bizarrul is hangzik nyolcvan évvel a történtek után, mai tudásunk birtokában, de bizony
A náci vezetők saját népük és a világ nagy részének szemében gátlástalan háborús uszítóknak tűntek, akik a végén csúnyán ráfaragtak mohóságukra, és ezzel romlásba döntötték sajt hazájukat. Ez megvetendő és szánalmas alakoknak mutatta őket. Hatalompolitikai lúzereknek – de nem szörnyetegeknek. A haláltáborokban vagy a megszállt területeken elkövetett borzalmakról ugyanis az emberek nagy többségének fogalma sem volt – vagy legfeljebb balsejtelmei lehettek, amelyeket igyekezett elhessegetni.
Ezek olyan, a történelem minden korábbi rémtettét számszerűleg felül-, morálisan alulmúló, a legtöbbször futószalagon, nem pillanatnyi felindulásból elkövetett bűnök voltak, amelyeket nem volt elég egyszerűen ismertetni. A többség valószínűleg a győztesek tódításainak tudta volna be az egészet, vagy legalábbis a nagy részét. Egy-egy túlkapást el tudtak képzelni a háború szörnyű, de elkerülhetetlen velejárójaként – már csak azért is, mert ilyen sokat az első vagy a második világégés frontkatonáiként maguk is láttak. De hogy egy egész államgépezet tekintse prioritásnak, sőt, egyik legfontosabb történelmi küldetésének milliók lemészárlását – ezt az információt a legtöbben képtelenek lettek volna befogadni.
Ehhez az kellett, hogy ennek az államnak magas rangú, egykor köztiszteletnek, sőt rajongásnak örvendő vezetői, a filmhíradóban és a rádióban ezerszer látott, hallott emberek ismerjék be, hogy ezek a borzalmak megtörténtek.
Ennek a célnak eleve csak részben lehetett eleget tenni, hiszen a Birodalom legszűkebb elitjének, illetve a legelvetemültebb népirtóknak a nagy része (Hitler, Goebbels, Himmler és sokan mások) a halálba menekült, míg mások eltűntek (például Bormann, Eichmann vagy Mengele). A „háborús főbűnösök pere” így valójában azoknak a bíróság elé állítását jelenthette, akiket elértek. Számos vádlottat valójában sokkal nagyobb hatalmú (és valószínűleg jóval súlyosabb felelőséget viselő) felettese helyett kértek számon. (A legjellemzőbb példa a náci rádiós propaganda egyik vezetője, Hans Fritzsche volt, akiről lényegében vádlói is elismerték, hogy Goebbels „pótlékaként” szolgált csupán.)
Az eljárás során nyilván igyekeztek konkrétan rábizonyítani a vádlottakra a nekik felrótt bűnöket, és ez a legtöbb esetben sikerült is. (Már csak azért is, mert a legsúlyosabb rémtettek elkövetői ellen éppen áldozataik tömege szolgáltatott vérfagyasztó argumentumot.) Ám a fő cél az volt, hogy elkövetőként, vagy a rendszer mit sem sejtő, felhasznált, de bűnbánó ikonikus alakjaiként vállalják a felelősséget, megtagadják a náci rezsimet, a nemzetiszocializmust, és mindenekelőtt a Führert. A per egész menete, dramaturgiája ebbe az irányba mutatott, de a két börtönpszichiáter, Kelley és Gilbert emlékirataiból is az derül ki, hogy az egyik legfontosabb feladatuknak tartották, hogy ezt elérjék a vádlottaknál.
És ennek oltárán, ha kellett, nemcsak a patyolattiszta eljárást, de az igazságosságot és az arányosságot is feláldozták. Az ítéletek ugyanis számos esetben (amikor ez a minimális észszerűség és erkölcsiség mentén egyáltalán lehetséges volt) híven tükrözték, hogyan viselkedett egy-egy vádlott az eljárás során. Fritz Sauckelt, a munkaerő-gazdálkodás birodalmi főmeghatalmazottját, a milliós nagyságrendben alkalmazott kényszermunka egyik fő szervezőjét halálra ítélték. Albert Speer fegyverkezési minisztert, aki éveken át gátlástalanul használta ezt a rabszolgarendszert, megúszta 20 év börtönnel. Az előbbi végig lojálisnak mutatkozott a náci ideológiához és a Führerhez, az utóbbi viszont határozottan elítélte és őrültnek nevezte Hitlert.
Julius Streicher, a náci vezetés nagy része által is primitív hecclapnak tartott Der Stürmer főszerkesztője vaskos antiszemita kirohanásokat intézett az eljárás során, többek közt azt állítva, hogy „felismerte” a bírák zsidó származását. Halálra ítélték.
Hans Fritche, a Propagandaminisztérium sajtófőnöke, a rezsim rádiósztárja mélyen megrendült, amikor szembesült a holokauszttal és más borzalmakkal. „Minden idők legborzalmasabb vádjai ezek. Csupán egyvalami lesz még borzalmasabb: az a vád, amelyet a német nép fog emelni azok ellen, akik visszaéltek idealizmusával” – nyilatkozta a per során. Felmentették. Holott az éteren keresztül nyilvánvalóan sokkal több embert ért el, mint a periférikus szennylapot szerkesztő Streicher – és 1945 áprilisa előtt az uszító lélekmérgezésben legfeljebb csak a stílus tekintetében képviselt mást, mint a Der Stürmer.
Valószínűleg egyikük sem tudott a népirtásról (bár Streicher Frankföld Gauleitereként minden bizonnyal komoly bűnökért volt felelős, ám hasonló pozícióban levő kollégáit többnyire nem végezték ki.) Mégis, egyiküket milliók gyilkosaival azonosan ítélték el, másikuk pedig szabadlábon távozott. (Fritche megbánásának őszinteségét egyébiránt minimum árnyalja, hogy a későbbiekben több könyvet is publikált neonáci kiadóknál.)
Éppen azért, hogy megértsük, ennek a jogilag számos sebből vérző, néha kiáltóan igazságtalan pernek a lefolytatása miért volt mégis elengedhetetlenül fontos.
A nürnbergi tárgyalóterem nem az igazságtétel helyszíne volt – de nem is a bosszúé. Hanem a tanúságtételé és a szembesítésé. Erre pedig nagyon nagy szüksége volt akkor Németországnak és az egész világnak. Ahogyan szükség lett volna a kommunista diktatúrák bukása után is. Ennek elmaradása nem behegesztette, hanem sokszor elmérgesítette a történelmi sebeket. Ami a posztkommunista országokban az elmúlt három és fél évtizedben ezen a téren zajlott, az talán mindennél élesebb fényt vet arra, hogy mennyire helyes volt, ami nyolcvan esztendeje Nürnbergben történt.
A film előzetese:
Borítókép: A Nürnberg című film jelenete, Rami Malek és Russell Crowe / fotó: Scott Garfield / Sony Pictures
Bejelentkezés