2025 májusának egyik, ha nem legfontosabb, legtöbbet tárgyalt közéleti híre Gyurcsány Ferenc meglehetősen furcsára sikeredett, rapid visszavonul(tat)ása volt (amelynek sajátos körülményein én is elmerengtem). Ám az utóbbi egy hónapban a magyar belpolitikából visszavonult egy másik veterán szereplő is. Orbán Viktor.

Persze közel sem úgy, mint a DK volt vezetője. A miniszterelnök nem mondott le semmilyen tisztségéről, a sajtóban és a közösségi oldalakon is aktív. Ám a hazai történésekről hosszú hetek óta alig nyilvánul meg. Legalábbis arról, ami a valóságban történik.

Az ország helyzetére valódi hatással levő ügyről utoljára május 15-én ejtett szót Facebook-oldalán, amikor a BYD kínai autógyár hazánkba költözését jelentette be. Ettől eltekintve a kormányfőnek májusban csak olyan kérdésekről volt mondanivalója, melyek vagy külpolitikai ügyek, vagy a pártpolitikai küzdelem részét képezik – az ország kormányzásáról alig tudhatunk meg valamit az ország első emberétől.

A miniszterelnök részletesen, szöveges, képes, olykor videós formában is beszámolt az Európai Politikai Közösség tiranai és a Türk Tanács budapesti csúcstalálkozójáról, vagy épp a nemzetközi elvbarátainak dzsemborijáról, a CPAC-ről. Posztok és nyilatkozatok sorában ismerhettük meg véleményét Ukrajna uniós csatlakozásainak veszélyeiről, Brüsszel „háborús politikájáról”, a Tisza Párt „kémbotrányáról”, és az „idegen zsoldban álló” ellenzéki médiáról, vagy épp a fővárosban kialakult helyzetről, a hónap közepén pedig elszánt billentyűharcosai körében meghirdette az online platformok visszahódítását.

Az utóbbiak a lapokban és a portálokon a „belpolitika” rovatban kapnak helyet. Valójában azonban ennek a spektrumnak csak egy részét – éspedig a mindennapjaink szempontjából jóval kevésbé fontos részét – fedik le: a pártpolitikát. Ezekből a megnyilvánulásokból arról kaphatunk képet, mit gondol Orbán Viktor az ellenfeleiről (és azokról, akiket annak tart). Ám még ezt is csak úgy, hogy szinte minden alkalommal külső tényezőkhöz, vagy egyenesen sötét idegen erőkhöz köti őket.

Ezt a féloldalasságot ő is érezheti. Talán nem véletlenül érezte szükségét annak, hogy május végi, a Kossuth Rádiónak adott interjújában hangsúlyozza: „Ezek mind olyan ügyek, amelyek látszólag mintha a nemzetközi térben zajlanának, de miután Magyarország tagja az Európai Uniónak, ezek mind súlyos belpolitikai kérdések.” Ebben a kormányfőnek vitathatatlanul igaza is van. E téren megfogalmazott üzenetei széles skálán mozognak a teljesen racionális kérdésfelvetésektől a trükkös csúsztatásokon át a paranoid kommunikációs bullshitgyártásig. Ám legalább ennyire fontos az is, amiről nem beszél.

Valóságelterelés

Mert hát azért Ukrajna EU-csatlakozásán, a magyar média vélt és valós külföldi finanszírozásán, vagy épp a Tisza Pártba beépült valódi vagy odahaluzott kémeken túl akad még néhány „súlyos belpolitikai kérdés”. Példának okáért az, hogy az ország másfél évtizede nem tapasztalt gazdasági válsággal küzd, harmadik éve szédeleg a nulla százalékos növekedés határsávjában, egyre gyakrabban – mint legutóbb is – beájulva a rettegett recessziós vonal alá. Az épphogy talpon levő szolgáltatóiparon kívül minden fontos nemzetgazdasági ágazat teljesítménye zuhan. Az élelmiszerinflációt még mindig nem sikerült 5 százalék alá nyomni, és még ebben is jelentős szerepe van annak az árrésstopnak, amely a végtelenségig aligha lesz fenntartható, és melynek hosszú távú árát még sejteni is alig lehet. Mindeközben egyre az állami és önkormányzati szolgáltatórendszer is egyre látványosabban roppan össze az évtizedek óta hurcolt finanszírozási és strukturális problémák súlya alatt.

S minderről a miniszterelnöknek alig van mondanivalója. Orbán Viktor nem a politikából tűnt el – hanem a valóságból. A gazdasági tűzoltást nem csak szakmailag, de kommunikációsan is Nagy Mártonra bízzák, aki keménykezű igazságtevőből rövid idő alatt még a kormánypárti tábor egy részének szemében is komikus kuruzslóvá vált, akin már nem csak az ellenzék, de hírhedett (és kommunikációs szempontból tanítani valóan használt) farkasmosolyától kísérve Lázár János is köszörüli a nyelvét. Aki építésügyi és közlekedési miniszterként a rábízott két súlyos válságban levő ágazat gatyába rázása helyett a miniszterelnöki ukáz szerint tömeglélektani szemetesládaként és bokszzsákként járja az országot. Hogy legalább tőle kérdezhessék meg és kérhessék számon az emberek, amit a kormánytól egyébként nem hallanak: mi folyik ebben az országban, és mit akarnak tenni, hogy jobb legyen?

Első blikkre könnyű legyinteni az egészre: nincs itt semmi újdonság, hiszen a Fidesz az elmúlt másfél évtizedben számtalanszor mutogatott külföldre a különféle problémák felelőseit keresve, és hazai ellenfeleit is rendre azzal vádolta meg, hogy idegen érdekeket szolgálnak. Csakhogy emellett nagyon ügyeltek arra is, hogy az omnipotens, dinamikus, zavarba hozhatatlan, mindenre gyors és hatékony megoldást találó kormányzás gyakorlatát fenntartsák – vagy ennek hiányában legalább a látszatát. Mostanában azonban mintha az utóbbi is elpárolgott volna a kormányzati kommunikációból.

Egy-egy közrádiós interjúban – ha egyáltalán szóba kerül – alig néhány percben intézik el azokat a jelenségeket, amelyek a magyar emberek valóságérzékelésének nagyját, és leginkább irritáló részét jelentik. „Fantasztikus évről”, „repülőrajtról” már nem hallunk. Ami persze nem is baj, hiszen ezeket a Trumpot idéző, MLM-es gyűlések és pilótajátékok marketingszövegeire hajazó bombasztikus hurráoptimizmusokat mára csak keserű legyintéssel vagy maró gúnnyal emlegetjük.

A gond az, hogy ezeknek a verbális tűzijátékoknak a helyét nem a problémák racionális számba vétele és a megoldási lehetőségek keresése (vagy legalább ezeknek az imitálása) vette át, hanem a masszív valóságtagadás, vagy ami talán még rosszabb: valóságelterelés. Harsány ordibálás arról, ami vagy nincs, vagy lényegtelen. És makacs, néma csend mindenről, ami valóban meghatározza 8,5-9 millió ember mindennapjait, jelenét, jövőjét, reményeit és félelmeit.

Lángoló vurstli

Az utóbbira persze van mondás most is. A közéleti vurstli vásznára sokadszorra is felvetítik a fideszes politikai és ideológiai bestiárium összes szörnyét: Brüsszelt, Sorost, guruló dollárokért bomlasztó ügynököket. S új démon akad Ukrajna, illetve az általuk behálózott ellenzék képében.

Régi, bevált vásári mutatvány ez – de most mintha nem működne igazán. A közönség idegesen fészkelődik, máshova figyelnek, a tárcájukban turkálnak. Az eddig megszokott rémült sápítozás helyett innen is onnan is kuncogás hallatszik, egyre több arcra a rémület és harag helyett közöny és gúny ül ki. Most nem rettegnek attól, amit a vásznon látnak – mert a valóság már félelmetesebb. Ha az egész vurstli ég, nehéz meggyőzni az embereket a sárkány legyőzésének ígéretével. Azt várják, hogy valaki eloltsa a tüzet.

A 2012–2022 közötti kegyelmi időszakban, a viszonylagos prosperitás éveiben remekül lehetett paráztatni az embereket azzal, hogy a milliók által megélt lassú, de biztos gyarapodás távoli erők áskálódása miatt veszélybe került, s ettől csak a Fidesz óvhat meg. A kormány akkor annak a megvédéséhez kért felhatalmazást – és egyre több hatalmat –, amelyről a többség úgy vélte, legalább részben nekik köszönhető. Hogy ezek a fenyegetések mennyire voltak valósak (részben igen, részben nem, de ez most már mindegy), azon sokan el sem gondolkodtak. Nem akartak kockáztatni, s inkább úgy döntöttek, félnek a távoli veszedelemtől, nehogy közelebb jöjjön.

Most viszont olyan szörnyek nyomasztják őket, amelyek ott ülnek a nappalijukban. Nem Brüsszel, hanem az infláció olvasztja el a fizetésüket, nem Soros, hanem a gazdasági válság ragadja el az ügyfeleket, és nem ukrán ügynököktől, hanem a megélhetésük elvesztésétől rettegnek.

Erre várnak megoldást, ettől remélnek védelmet. Ha a kormánytól nem kapnak, hát bárkitől.

És ahogyan hosszú éveken át mindent elhittek, amit a kormány vetített nekik, úgy ülnek most sokan ugyanabban a vurstliban egy színpaddal arrébb, s bámulják elragadtatva a vásznon, hogyan győzi le az ifjú gáncs nélküli lovag a gonosszá vált öreg varázslót. Aki itthon van, nem messze földön, tehát hihetőbb főgonosz. És a diadal után ugyanúgy ránk ragyog majd a nap, mint amikor az öreg varázsló védett meg az idegen bestiáktól.

A mesékhez szoktatott közönség megunhatja ugyan az aktuális hőst és az aktuális szörnyeket, de újakat követel, újakat teremt magának. Ezt jobb időkben lakonikus nyugalommal is megállapíthatnánk, felsőbbséges, de megértő mosollyal eltekintve a hiszékeny tömeg feje felett. Csak hát most rosszabb idők vannak.

És e rosszabb időkben úgy állunk, hogy van egy kormányunk, amely lassan már a látszatát is feladja, hogy tud megoldást a napról napra súlyosabb gondokra, az ellenzéknek meg minden jel szerint még törekednie sem kell erre, hogy esélyesen pályázhasson a helyükre. Így viszont irgalmatlan nehéz lesz kimászni ebből a gödörből.

Ennek az országnak mindenekelőtt nem a jelenlegi, és nem is egy új kormányra van szüksége. Hanem végre kormányzásra. És ezt, akár marad a mostani rezsim, akár újra cseréljük, egyedül mi kényszeríthetjük ki tőlük. Az elitünk elszokott attól, hogy igazi válaszokat adjon, mi pedig elszoktunk attól, hogy igazi kérdéseket tegyünk fel. Ők nem fognak újra megtanulni válaszokat keresni. Nekünk kell újra megtanulni kérdezni.

Persze ülhetünk tovább a vászon előtt, rettegő borzongással vagy vak hittel. Csak akkor hamarosan leég körülöttünk az egész vurstli.