Fogaknak csikorgása, gerincek roppanása – arról, ami vár ránk, és amit tehetünk

Időről időre körbefut a magyar interneten egy felvétel, amelyen egy fiatal politikus, aki kellemetlen kérdéseket kap, arról beszél, hogy őt „tőrbe csalták”, majd leteremti a sajtót, hogy miért csak az „szúrja a szemüket”, ami az ő pártjában szerintük megkérdőjelezhető, miért hallgatnak mások hasonló ügyeiről. Végül leszögezi az ügy kapcsán, hogy „bizonyos dolgokat nem viselek el”.

Ez nem egy titokban készült felvétel, és nem az elmúlt hetekben jelent meg a kormánypárti médiában az ellenzék legerősebb pártjának elnökéről. A videót a Fekete Doboz készítette, a helyszín Farkasházy Tivadar balatonszárszói kertje, az időpont 1993, a főszereplő pedig Orbán Viktor.

Az affér komoly felháborodást keltett a liberális értelmiség köreiben, akiknek a véleményét az ominózus kínos kérdéseket is megfogalmazó György Péter foglalta össze talán a legtömörebben: „Viktor kialakította magának azt a szerepet, hogy ő bírálhatatlan, de ez egy rettenetes szamárság, mert aki bírálhatatlan, az előbb-utóbb megőrül.”

Orbán Viktornak akkor javarészt igaza volt, György Péternek javarészt igaza lett.

Máig nem tudjuk, hogy valóban előre megtervezetten kérdezték-e fel a Fidesz elnökét Szárszón, ám azt az óta már sokan (például maga Farkasházy is) beismerték: az egész jelenet sokkal közelebb állt a megszégyenítő szándékú számon kéréshez, mint az őszinte érdeklődéshez. Orbánnak tehát alapvetően igaza volt 1993-ban.

Ahogyan György Péternek igaza lett az ezt követő évtizedekben. A miniszterelnök természetesen nem „őrült meg” (legfeljebb a grazi elmegyógyintézeti kezelését tényként hirdető rohamellenzéki nyilvánosság párhuzamos valóságában). Ám az idő múlásával az ellenvéleményt, a kritikát, sőt egyre inkább már a visszakérdezést is egyre nehezebben viselte, nem egyszer egyenesen az árulás jeleként értelmezte és értelmezi ma is. Orbán Viktor természetesen rengeteget változott az elmúlt harminc esztendőben, ám e tekintetben – egyre kérlelhetetlenebbül – következetesen ugyanazt az attitűdöt képviselte.

Ellentétben a liberális értelmiség jelentős részével, amely az elmúlt háromnegyed évben egy kísértetiesen hasonló habitusú új politikai üstökös lelkes (vagy kevésbé lelkes, de Orbánnal szemben támogatandó, az eredmény szempontjából ez sajnos egyre megy) követőjévé vált. Magyar Péter lényegében közéleti feltűnésének kezdetétől fogva, az első, számára kellemetlen hírek, vélemények megjelenése óta gyanúsítgatja és minősítgeti a különböző orgánumokat, újságírókat, véleményformálókat.

Ez persze támogatói közül is sokan tartják visszatetszőnek, ám saját és mások ellenérzéseit is leintik azzal, hogy a jelenlegi rendszer leváltása olyan prioritás, amely felülírja a jó ízlés kritériumait. „Nem a tökéletes, hanem a lehetséges alternatívát kell keresni a NER-rel szemben!” – halljuk egyre többször. Kevés veszélyesebb féligazság söpört végig a magyar közéleten az elmúlt évtizedekben, mint ez.

Nem azért, mert „a tökéletes” alternatíva létezhetne, vagy akár csak keresnünk kellene. Ez a politikában (is) eleve értelmezhetetlen fogalom. A fenti a megközelítés azért reménytelenül elhibázott, mert a személyt állítja fókuszba a jelenség helyett, s a jelenséget is a szubjektív ízlés szemüvegén át vizsgálja, nem annak objektív következményei mentén.

Nem az a kérdés, hogy Magyar Péter jó, vagy akár csak vállalható ellenjelöltje Orbán Viktornak, hanem az, hogy az általa alkalmazott módszerek, illetve a módszerek mögött álló attitűd elfogadható-e? És ha elfogadhatóvá tesszük, akkor abból mi következik?

Körbevesznek jóbarátok és rosszak

Tökéletesen mindegy, hogy Magyar miért viselkedik a nyilvánosságban és a nyilvánossággal úgy, ahogy. A lényeges az, hogy ennek milyen következményei vannak. Ennek megsejtéséhez pedig elegendő átfutni bármelyik vele kapcsolatos hír kommentmezőjét. A kormánypárti szimpatizánsok természetesen javarészt a Fidesz és a hozzá közeli média vádjait mantrázzák, ez aligha lep meg bárkit az elmúlt másfél évtized után. A Tisza Párt támogatóinak klaviatúrájából felfakadó mocskolódások célpontja azonban már messze nem csak a hatalom, hanem bárki, aki vezetőjükkel szemben a legcsekélyebb kritikát megfogalmazza, vagy akár csak leközli a számára előnytelen híreket.

A nem Fidesz-közeli média 2010 óta először néz szembe azzal, hogy nem csak a kormánypárti, de az ellenzéki tömegek szemében is pillanatok alatt válhatnak „Tóni” jól fizetett csahosaivá, beépült ügynökké, vagy egyszerűen csak mocskos hazaárulóvá.

Az ilyen közéleti dührohamoknak általában egy jól körülhatárolt célpontja van, amelyet a tömegek idegeit rángató politikusok kijelölhetnek vallási, származási, szexuális vagy politikai alapon. A leggyakoribb ellenségkép egyszerűen „azok, ott a másik oldalon”.

Istenem, de sokan vagytok rosszak

Ám a szemünk előtt kibontakozó boszorkányüldözésnek nincs ilyen targetációja. Az démonizáltak csoportja nincs körülrajzolva, a határvonal amőba-szerűen változik, napról napra, s bárki az elkárhozottak körén belül találhatja magát, aki egyszer is a nem megfelelő véleményt képviselte, vagy akár csak közölte a nem megfelelő híreket. Az ellenség legegyszerűbb meghatározása ebben a koordinátarendszerben: „azok ott, amott, és bárhol, akik nem mi vagyunk”.

Az elköteleződés nem egy lehetőség, hanem evidencia. Valaki vagy a „jók” mellé áll, vagy ha erre nem hajlandó, akkor is egyértelműnek veszik, hogy elköteleződött – a „rosszak” mellett. A kettő között fokozatok, skálák, pláne harmadik, vagy negyedik út nincs. Aki magáról azt állítja, hogy ezen jár, az nyilvánvalóan hazudik, hogy leplezze: valójában a „rosszak” téglája, ügynöke, legjobb esetben is megtévesztett hasznos hülyéje. Tehát végül is a képlet faék-egyszerűre tisztul: mindenki, aki nem „jó”, az „rossz”.

Ez a logika a „rosszak” által ostromlott szellemi erődbe zárja a híveket, akik minden más igazodási pontjuktól megfosztva (hiszen a „rosszak” a teljes nyilvánosságban mindenhol jelen vannak) egyedül a „jók” vezetőjétől várhatnak nemcsak útmutatást, de információt is. Amit a vezető mond, az az igazság, amit a vezető közöl, az a valóság, minden más igaztalan és hazugság.

Ismerős módszertan? Nem véletlen. Ez Trump, Bolsanaro, Milei és Duterte Cipolla-mágiája – no, és jelentős részben Orbáné. Azoké, akiktől a progresszív értelmiség orrnyeregre tolt szemüveggel és felemelt mutatóujjal szokta óvni a „befolyásolható egyszerű embereket”. És amelybe tekintélyes részük most önként belesimul.

Sokszor azok is, akik undorodva szemlélik ezt a jelenséget, és még a „kisebbik rosszat” sem látják az új vezérben. De nem akarnak felkerülni az egyik, már évtizedek óta erre trenírozott politikai szekta mellett a másik, most születő inkvizíció máglyájára is. Az egyik irányból rájuk zúduló átokzsoltárok kántálását már megszokták, egy idő után már büszkék is voltak rá. De ahhoz már nincs erejük, hogy most ugyanezt hallgassák a másik oldalról – amelyről nagy részük eddig azt hitte, hogy az övé.

Ami jó két évtizede a nyilvánosság egyik felének (a másik által oly sokszor gúnyosan szemükre vetett) sajátossága volt, az most válik az egész magyar közbeszéd általános ökölszabályává.

Fogaknak csikorgása

És mielőtt bárki fejemre olvasná másfél évtizednyi médiakritikámat: Isten ments’, hogy bírálhatatlanná védjem a sajtót. Épp elégszer hánytorgattam fel – és alighanem fogom is még – a magyar média különböző szereplőinek kiszámítható elfogultságait, belterjes témaszegénységét, siralmas fókusztévesztéseit és politikacsinálási kényszerbetegségét. De erre egészen biztosan nem az a megoldás, hogy a sajtó által foglyul ejtett politika egy ördögien gyors mozdulattal kibújik a szorítófogásból és pisztolyt szorít a sajtó fejéhez.

Márpedig most ez történik. Javíthatatlanul önfejűnek megismert vagány(kodó) megmondóemberek, saját megingathatatlan függetlenségükre kevélyen büszke szerkesztőségek tanulják meg a korábban tűhegyesre élezett mondatok óvatos lekerekítését, a hírek patikamérlegen kimért szelektálását. Csak nehogy ők is felkerüljenek Tóni rettegett fizetési listájára – amelyet nem a Karmelitában vezetnek, és amelynek javadalmazása zsíros csúszópénzek helyett mocskolódó kommentekben és lemondott előfizetésekben érkezik.

Egyre több cikkből hallatszik ki a fogaknak csikorgatása és a gerinceknek roppanása. Ez a recsegés-ropogás a magyar nyilvánosság szabadságának rekviemje. Mert a hatalom befolyásolási kísérleteinek, fenyegetőzéseinek ellen lehet állni – még ha néha pokoli nehéz is – ha ennek a küzdelemnek hátországot biztosít az olvasó. Ám, amikor a hatalommal szemben álló közönség is saját vezérének szavait és dicséretét követeli csupán, akkor a szabad sajtó végképp magára marad.

Akkor az újságírók és véleményformálók új generációja tanulja meg az öncenzúra mindennapos gyakorlatát. És nagyon téved, aki azt hiszi, hogy ez csak a médiamunkások nyomorúsága. Mert a kushadásra idomított nyilvánosság csupán ezt a kushadást tudja átadni mintaként. Ha a sajtó megfertőződik a megalkuvással, akkor ezernyi csatornán keresztül terjeszti a kórt. Előbb-utóbb megalkuvóvá teszi az egész társadalmat. Igen, téged is, kedves olvasó.

Ez a posztmodern kor igazán veszélyes járványa még akkor is, ha emiatt nem verik az „éberség” és „felelősségteljesség” harci dobjait. És csak mi állíthatjuk meg, ha egyáltalán. Azzal, hogy mi, akik a nyilvánosságban írunk és beszélünk, nem mondunk le az észérvekről, akik pedig olvasnak és hallgatnak minket nem mondanak le az észérvekre való igényről. Nincsenek illúzióim, nem leszünk sokan. De legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk.