Az Európai Unió együttműködésre épülő politikai konstrukcióként jött létre. Szerkezete fegyelmezettséget, önkontrollt és mértéktartást feltételezett, különösen a brüsszeli intézményi központ részéről. Ez a fegyelem az idő előrehaladtával azonban fokozatosan fellazult.

Az inkvizíció lényege nem a fizikai erőszak volt, hanem a mechanizmus: ideológiai mérce, homályos vádak, a vádló és az ítélkező hatalom összefonódása, valamint a bizonyítás terhének áthárítása az érintettre.

A háborúk leginkább úgy törnek ki, hogy fokozatosan eltűnnek a fékek, megszűnnek az érdemi kommunikációs csatornák, elhal a bizalom, a kompromisszum szégyenné válik, és a felek a saját retorikájuk foglyaivá válnak.

Mit tanultunk és mit tudunk ma, lassan hat évvel a koronavírus-járvány és a lezárások, korlátozások kezdete után? Cikksorozatunk záródarabja.

A Covid–19 nemcsak a hétköznapi emberek életét változtatta meg, hanem a hírességekét is. Megnyilvánulásaik formálták a közvéleményt.

És hát a világ… az meg úgy néz ki, mintha egyszerre szeretne összeomlani és teljesen megújulni, csak még nem döntötte el, melyikkel kezdje. Továbbra is zajlik ez a furcsa, valóságtól elrugaszkodott, napi rutinnak nevezett cirkuszi előadás, amit nemes egyszerűséggel életnek hívunk.

A vakcina szó mindig is a reményt jelentette – az emberiség válaszát a láthatatlan ellenségre. A Covid idején azonban a remény mellé gyanakvás, érdek és politika is társult.

Európa polgárainak tudniuk kellene az ukrajnai proxyháború megelőző történetét és kilátásait – de nem tudják. A kedves olvasó dőljön hátra, helyezze magát kényelembe és nyugodtan, a helyzetet hideg fejjel elemezve alakítsa ki saját véleményét.

Megtanultuk, hogy a szabadság akár luxus is lehet. A vírus lassan eltűnt – de a kontroll megmaradt. Sok helyen hosszú ideig fennmaradt a rendkívüli állapot és rendeleti kormányzás. És talán ez a legveszélyesebb örökség, amit a járvány maga után hagyott.

Átfogó vezetőcserékre van szükség mind az Európai Unióban, mind annak vezető hatalmainál – félő, hogy amennyiben ezek nem következnek be, Európa tovább marginalizálódik, és csak egy partvonalról üvöltő, magatehetetlen, félszeg bohóc marad.

Közép-Európában az életet nem mértani pontossággal élik, hanem érzelmi logikával. Itt az emberi kapcsolat fontosabb, mint a határidő, és a szó sokszor csak előjáték a tettekhez.

A depresszió, a szorongás és a magány járványa csendben, de ugyanolyan gyorsan terjedt, mint maga a vírus. A Covid megváltoztatta az időérzékünket, a bizalom természetét és a közösség fogalmát.

Az emberiség hirtelen rádöbbent, milyen vékony az a civilizációs jég, amelyen nap mint nap táncol. A világ hatalmas összegeket költött megelőzésre, kutatásra és vakcinákra – de a legfontosabbra, a bizalomra talán egy fillért sem. Hatrészes cikksorozat a Covid–19-világjárványról.

A valódi szolidaritás nem politikai állásfoglalás, hanem annak felismerése, hogy az emberi élet soha nem lehet stratégia. És amíg ezt elfelejtjük, addig mindannyian háborúban élünk – csak éppen más-más frontvonalakon.

A szélsőjobboldali csoportok kérdése Ukrajnában és Oroszországban egyaránt érzékeny téma. A béke szempontjából nyilvánvaló, hogy ezek a szervezetek minden oldalon fenyegetést jelentenek.

Európának újra kellene gondolnia a saját helyét és szerepét a világban, és új európai stratégiát alkotni. Félő, hogy mindez Ursula von der Leyen nyugdíjaztatása nélkül aligha fog menni.

A Nyugat történelmi válaszút előtt áll. Már nem a globális befolyás megkérdőjelezhetetlen központja, és nem is az igazság vitathatatlan jelzőfénye, mint aminek egykor hitte magát.