Terápia a művészet? – Joachim Trier Érzelmi érték című filmjéről

Joachim Trier Érzelmi érték című filmje végigvezet bennünket egy transzgenerációs traumatörténeten, mindezt egy legendás filmrendező és lányai kapcsolódási kísérletén keresztül, melynek nem lehet más a nyelve, mint a film. Az Érzelmi érték megkapta a 78. Cannes-i Filmfesztivál nagydíját, és minden adottsága megvan hozzá, hogy további díjakat is bezsebeljen, nem beszélve a kimagaslóan erős színészi alakításokról.

A film expozíciójában megismerjük a generációról generációra öröklődő hatalmas családi házat, amely a transzgenerációs traumákat is őrzi és továbbadja. Nora Borg (Renate Reinsve) iskolai beadandójában megpróbálja elképzelni, mit érezhet a ház, amikor gyerekek szaladgálnak benne, érez-e fájdalmat, amikor egy tárgy a padlóhoz csapódik, mit lát az ablakain keresztül, szereti-e a veszekedéseket, az ajtócsapódást, a csendeket. Nora lelke a házban ragadt, ami vele együtt süllyed évről-évre egyre mélyebbre. Ezt egy falon végigfutó repedés bizonyítja. Nora húga, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) itt él a családjával, Nora viszont elköltözik, talán mert szabadulni akar a ház terhétől, de mégis mintha ő viselné leginkább ezeket a súlyokat.

A következő képsorokban a felnőtt Norát látjuk, amint pánikrohamot kap a színfalak mögött, menekül, nem akar színpadra lépni, de végül mégis elkapják, helyreállítják a jelmezét, a mikroportját, és szinte belökik a közönség elé, hogy végre elkezdődhessen a Csehov-premier. Óriási sikere van, ő viszont rezignáltan fogadja a gratulációkat. Végtelenül magányos, szomorú és kilátástalan az élete. Nem tud otthont teremteni magának, és a párkapcsolatában is a végletekig kiszolgáltatott, hiszen egy házas férfi kegyelemkenyerén él. Csak a testvére érti valamennyire, ő az egyetlen, aki felfigyel a közelgő örvény jeleire, és látja, hogy Nora egyre inkább csúszik bele a depresszió mocsarába. Ő az egyetlen, aki tud az öngyilkossági kísérletéről is. A film egy pontján Nora fekszik az ágyban Agnes kisfiával, amikor a fiú szerelmet vall neki, és elmondja, hogy szeretné feleségül venni. Nora meghatódik, legyűri a könnyeit, de mi meglátjuk törékeny lelkét, mély elkeseredettségét és magányát.

A történet akkor válik igazán feszültté, amikor megérkezik a két lány apja, a rendezőóriás Gustav Borg (Stellan Skarsgård), aki azért tér vissza, hogy részt vegyen felesége temetésén, és nem mellesleg megszerezze a házat új filmjének forgatásához. A film tehát eleve egy fájdalmas családi tragédiából indít, hogy aztán felfejthesse a múlt még fájdalmasabb eseményeit. Gustav egy forgatókönyvvel érkezik, amit állítólag Norának írt. Büszkén nyújtja Nora felé egy kávézóban, és határozottan állítja, hogy ő az egyetlen, aki eljátszhatja a főszerepet. Nora visszautasítja, el sem olvassa a forgatókönyvet. Gustav rövid ideig tartó döbbenet után nem tartja magát a kijelentéséhez, és egy népszerű színésznőnek, Rachel Kempnek (Elle Fanning) ígéri oda a szerepet, aki szinte felkínálkozik neki egy retrospektív vetítés után. Megvezethető, naiv és kicsit buta, de rajong a nagyformátumú filmrendező munkáiért, és egyébként tehetséges színésznő – csak éppen nem Nora. Annyira ledobja magáról a szerep, hogy önszántából úgy dönt, mégsem akarja eljátszani.

Gustav és Rachel viszonya szépen bomlik ki abban a jelenetben, amikor néhány stábtaggal ülnek egy asztal körül, és Rachel éppen egy jelenetet próbál. A szöveget nagy átéléssel mondja, sír, elpirul és szipog, a stábtagok meghatódnak, de Gustav csak nézi eltűnődve, semmilyen érzelem nem mutatkozik az arcán, csak annyit olvasni le róla, hogy tehetségesnek tartja ugyan a színésznőt, és látja, hogy a maga módján el tudná játszani a szerepet, de ez a hitelesnek tűnő hamisság és üresség távol áll tőle. És mintha itt jelenne meg az is, amiről szintén beszélni szeretne a film, hogy mennyire megváltozott a filmkészítés (az ő filmjét is egy streaming szolgáltató pénzeli), és mennyire más az ízlése és a hitelességről alkotott fogalma az alkotóknak. Gustav ezt nem mondja ki, a színésznőt nem alázza meg. Továbbra is mindketten próbálják fenntartani a látszatot, hogy működhet a dolog, hogy jó lesz, és hogy egy nagyhatású művészfilm fog megszületni.

Még a családi házba, a tervezett forgatási helyszínre is ellátogatnak. Agnes fogadja őket, akiről kiderül, hogy Gustav megrázó világháborús filmjének főszereplője volt gyerekkorában. Agnes történész lett, és néha segít az apjának, ha kutatni kell. Éppen az apai nagyanyja történetének néz utána a levéltárban, és megtudja róla, hogy a második világháborúban az ellenállási mozgalom tagjaként elfogták és megkínozták. Ez az információ is a transzgenerációs trauma szálát erősíti, hiszen Gustav filmje édesanyja megmagyarázhatatlan öngyilkosságát dolgozza fel. Itt értjük meg, hogy az apa is ugyanúgy a ház foglya, mint Nora, pedig mindketten kevés időt töltenek ott. A rendezőóriás hirtelen gyámoltalan gyerekké válik a szemünkben, és megértjük, hogy amíg ő nem kezd valamit az édesanyja öngyilkosságával, a többiek sem fognak megszabadulni a tehertől. Ha belegondolunk, Gustav ajánlata a lányának, hogy játssza el öngyilkos nagyanyját, hátborzongató annak tudatában, hogy neki is volt már öngyilkossági kísérlete.

Itt jön be a sokat tárgyalt kérdés, hogy a művészet mennyire terápia. Sok művész kifejezetten harcol a megállapítás ellen, bár sokszor kitudódik, hogy számos műalkotás esetében valóban valamiféle feldolgozási folyamatról volt szó. A legtöbbször tartunk a „transzgenerációs trauma” és „a traumafeldolgozás” kifejezésektől, pedig inkább örülnünk kellene, hogy vannak már szavaink bizonyos mentális eseményekre és folyamatokra. Ezt a filmet sem lehetne másképp bemutatni, hiszen tisztán transzgenerációs traumák öröklődéséről van szó, mint ahogy a Csehov-drámákban is. Nem véletlen, hogy Nora is egy Csehov-darab premierje előtt torpan meg.

Végül mégis Nora játssza el a Gustav által írt film főszerepét. Agnes azzal keresi fel a testvérét – éppen az utolsó pillanatban, hiszen Nora már a depresszió legsúlyosabb tüneteit mutatja, visszamondja az előadásait betegségre hivatkozva, és csak fekszik a földön –, hogy elolvasta a forgatókönyvet, és úgy érzi, ez tényleg Noráról szól. És mit ad isten, éppen azt a részt olvastatja fel vele, amit korábban Rachel, a népszerű színésznő magától is meghatódva játszott el Gustav előtt. Norában egészen más regisztereket mozgat meg a szöveg, és látszik, hogy tényleg a magáénak érzi, mintha az apja ezzel lopná be magát a szívébe. Az látszik az arcán, hogy hihetetlen, az apja mennyire érti lelkének apró rezdüléseit is. Kérdés, hogy a filmrendező apa részéről mennyire valós ez a gondoskodás, és mennyire a véletlen műve – utóbbi mellett szól, hogy csak az anyja motivációit és a saját érzéseit próbálta felfejteni, és talán csak beletrafált Nora érzéseibe.

A film során szörnyetegként látjuk Gustavot, aki kizárólag a filmjeivel, a karrierjével foglalkozik, és cserben hagyja a családját, de cserben hagyja az operatőrét is, amikor látja, hogy már bottal jár és nem tudná úgy kezelni a kamerát, ahogyan ő szeretné. Tulajdonképpen a fiatal színésznőt is cserben hagyja, amikor felajánlja neki a szerepet, hiszen végig tudja, hogy bár Rachel tehetséges, ez egyszerűen nem az ő szerepe.

Aztán mégis minden jóra fordul, nem hollywoodiasan ugyan, de az operatőr mégis a lerokkant, öreg alkotótárs lesz, Nora pedig megbocsát apjának, sőt, az öngyilkos nagymama szerepének eljátszásával tulajdonképpen megmenekül a saját öngyilkosságától. Végeredményben az is világossá válik, hogy apa és lánya kizárólag a művészet nyelvén tud kommunikálni egymással, ami lehet hátborzongató és megnyugtató is egyben. Mintha a rendező, Joachim Trier a művészet, ezen belül a filmművészet esszenciájáról beszélne ebben a filmjében, ami szavakkal nem leírható – hiszen ő is csak filmnyelven tudta megfogalmazni. Talán valami olyasmiről lehet szó, hogy a kettő együtt tud nagy alkotásokat szülni: a terápia és a fikció együttműködik abban, hogy maradandó alkotások szülessenek, amelyek mindenkire hatással vannak, hiszen a kollektív tudattalanban minden tapasztalat fellelhető és újraélhető. Erre alapoztak a görög tragédiák vagy éppen Csehov, és ezek szerint Joachim Trier is.

A film előzetese:

A színészi alakítások kapcsán csak annyit fűznék hozzá – amellett, hogy mindenki fantasztikus –, hogy több kritikában is olvastam giccsbe menő, számomra ízléstelen méltatásokat Renate Reinsve-ről, mintha kötelező lenne őt az egekig magasztalni. Ez a tendencia figyelhető meg a magyarországi színészekkel és rendezőkkel kapcsolatban is: miután valakiről egyszer már leírták, hogy csodálatos, később már csak dicsérni lehet, különben mindenki felhördül, megbotránkozik, megsértődik. Reinsve mindenesetre valóban szépen játszott, de az én szememben a legmeglepőbb és legigazibb alakítást Inga Ibsdotter Lilleaas nyújtotta. Mintha az ő személyisége, tekintete tartaná össze a történetet, rajta futna át minden, mintegy a mellékszereplők fontosságának felmagasztalásaként. Legalábbis én így éreztem.

Joachim Trier egy korábbi nagy sikerű filmjének címéről – A világ legrosszabb embere – jutott eszembe, hogy az Érzelmi értékben Gustav, az ünnepelt filmrendező tűnik a világ legrosszabb emberének. Évszázadok óta gondolkodunk rajta, hogy a nagy művészeknek mindenképp rossz embereknek kell-e lenniük, el kell-e adniuk a lelküket az ördögnek, alá kell-e rendelniük minden mást az alkotás érdekében. Az Érzelmi érték nem ad erre egyértelmű választ, mert bár megnyugtatóan pozitív a végkicsengése, nem szabadulhatunk a gondolattól, hogy Gustavnak mégiscsak a filmje a legfontosabb, és csak véletlenül, öntudatlanul szabadítja ki a transzgenerációs traumák fogságából a családját. Vagy mégsem?

Borítókép: Az Érzelmi érték jelenete, Stellan Skarsgård és Renate Reinsve / fotó: Christian Belgaux / Neon