Jean-Paul Sartre 1948-ban / fotó: STF / AFP

Egy kiskocsmában ülünk. Én gin-tonikot iszom, ő Unicumot, én tizenhat, ő ötvenhárom, ő beszél, én hallgatok.

Ellógom a dupla angolt, az Ifjúsági Házba megyek. Sajtos francia pirítóst eszem, sok kecsappal a tetején, most ennek van divatja. Senki nem tudja, hogy ezt csinálom. Sem azt, hogy ennyit eszem, sem azt, hogy leginkább azért vagyok itt, mert tudom, hogy a színháziak itt szoktak próbálni. Színészstúdióba járok, és néha statisztálok is egy-két darabban a színházban. Az ember tragédiájában rabszolga vagyok az egyiptomi színben, vagy egyszerűen csak nép a prágaiban. A falanszterben is ott vagyok, de már nem emlékszem, mit csinálok, csak hogy mindenképpen színész akarok lenni. Szerepet kapok Szép Ernő Liliomjában, én vagyok a kislány, és azt is neki játszom, ő csap rá a kezemre, ő hiányzik, őt látom mindenhol, neki mondok minden mondatot a színpadon. Felesége van és gyereke, de nem érdekel. Követném mindenhová. Abban reménykedem, hátha megszöktet, mert az azt jelentené, hogy szeret, de semmi ilyesmit nem csinál.

Csak beszél, én meg hallgatom. Iszom a szavait és a gin-tonikokat, amiket mindig ő fizet. A zsebpénzemből nem futja többre, elmegy a francia pirítósokra. Miközben beszél, arra gondolok, hogy valószínűleg az apám is éppen valamelyik kocsmában van. Ő is az apám lehetne, de szerencsére nem az. Az nagyon beteg lenne, mert egyrészt csókolózni akarok vele, másrészt folyton öngyilkos akar lenni. Néha úgy kiüti magát, hogy kórházba kerül. Úgy hallottam, több pszichiátert is öngyilkosságba kergetett már. Nekem egyébként ez is tetszik, mert vadnak és veszélyesnek tűnik. Ilyen egy művész, és ez tutira valami mély dolog lehet. Ilyen akarok lenni én is. Öntörvényű és vad. Örvényleni akarok és zuhanni.

Minden este ugyanarról beszél. Hogy minden determinált, hogy olvassak Sartre-ot, merthogy az egzisztencializmus, és hogy ne legyek naiv, szálljak le a fellegekből, fiatal vagyok még, inkább buliznom kellene, szerelmesnek lenni, és nem azzal vesztegetni az időmet, hogy egy ilyen vén f&sszal beszélgetek. Erre nem mondok semmit.

Hát nem látja, hogy most éppen k&rvára szerelmes vagyok, hogy csak egy szavába kerülne, és a világ végére is, és hogy csakis érte akarok színész lenni? Elmegy egy újabb körért, de nekem csak vizet hoz. Rosszul esik, nem vagyok a lánya, majd azt én eldöntöm, hogy mikor mit iszom, és hogy mikor elég. Azt mondja, menjek haza, hagyjam őt békén, de nem megyek, ezt most végigcsinálom. Ha most nem történik valami, nem bírom tovább. Még az is lehet, hogy megmutatom neki, képes vagyok bántani magam.

A szemét nézem, barna és fényes. Szénfekete, gomolygó füst veszi körül. Sérelmekből és hitetlenségből szőtt sűrű felleg, amit a legfényesebb napsütés sem tud eloszlatni. Járása megtört, és kicsit mintha púpos lenne. Bácsivá emésztette az értelem. Akkor a legszebb, ha nem iszik, de ilyen ritkán fordul elő.

Lefelé néz és forgatja a szemét, mintha nem látna rendesen. A tekintete már tompa, a szavak összecsúsznak, a mondatok semmit sem jelentenek. Valaminek történnie kell, különben elveszítem. Este tizenegy óra, reggel iskolába kell mennem. Semmi közöm az életemhez, csak ezeket a kocsmai beszélgetéseket érzem valóságosnak.

És akkor anyám lép be a kocsmába egy konyhakéssel a kezében, és megfenyegeti, hogy ha nem hagy békén, megöli. Mozdulni sem tudok, csak nézem az asztallapot. Nem hallom mit üvöltöznek, és nem is érdekel. Tudom, hogy vége. Nem fog megszöktetni, nem hazudhatok tovább otthon, és nem járhatok a színészstúdióba sem. Eldöntöm, hogy ha ezt most túlélem, azért is és akkor is színész leszek. Éppen pedofil disznónak nevezi. Haragszom anyámra, nem érti, hogy miben vagyok, és fogalma sincs, mit érzek. Minek beszélt akkor annyit a nagy szerelemről, az igaziról, ha nem engedi érezni? Anyám üvölt, ő pedig bólogat, de azért még lehúzza a maradék Unicumot.

Még ott, a kocsmában anyám szemével látom az egészet. Ahogy ülünk ott ketten, ahogy filozofálunk, ahogy a poharunkat szorítjuk, ahogy iszik és iszom, ahogy a többi ember ránk néz.

Hallom, ahogy a felesége azt ordítja anyámnak, hogy árusítod a lányodat. Nem emlékszem, hogy ő mikor jött be a kocsmába, nem tudom, hogy került oda. Gyűlölök mindenkit a szégyenemért, de úgy tűnik, ez senkit sem érdekel, még az anyámat sem.

Nem emlékszem, hogy jutunk haza, de arra igen, hogy éjjel kiszököm a konyhába, és hogy kés után kutatok a fiókban. Fel akarom vágni az ereimet. Nem tudom, anyám hogy hallja meg, vagy honnan tudja, mire készülök, de kiveszi a kezemből a kést, és tudom, hogy igazából most van vége. Mondja is, és tudom is, hogy vége van. Ezután folyton csak azt érzem, hogy vége, semmi mást.

A színészmesterség vizsgán neki énekelem azt a Piaf-számot, ami Edith repülőszerencsétlenségben meghalt szerelméről szól. Mindent beleadok, de a színész kettőt csak én nem kapom meg. Tizenhat éves vagyok, és azt érzem, hogy a szerelmet megszenvedtem már, a nagy dolgokon túl vagyok, és hogy őt sohasem fogom elfelejteni, de alig két évre rá mégis újra szerelmes leszek.

Sokáig nem is gondolok rá, eszembe sem jut, de tudom, hogy lakásszínházat csinál, verseket ír és zongorázik, mert feldobja a Facebook. Csodálkozom, hogy még nem halt meg, hogy még mindig nem sikerült megölnie magát.

Aztán olvasom a hírt, hogy nem él már. Nem lep meg, nem fáj.

Azóta tudom, hogy csak akkor fogom tudni pontosan, mit éreztem valaki iránt, amikor már meghalt.

 

 

Borítókép: Jean-Paul Sartre 1948-ban / fotó: STF / AFP