Kapolcs harmincöt éve megy, de még mindig van valami, ami összeköti a völgybe érkező ezerféle embert. És, ha szerencsénk van, ez így is marad. Helyszíni szemle.
Kapolcs olyan, mintha mindig is lett volna, egyúttal örökké tartana. Ha nem lettél volna még, képzelj el egy megafalunapot, ahol minden százéves ház udvara egy újabb világ(nézet), az indiánromantikától pár centire települtek néptáncosok, a tűzoltószertárban a meteorológusok és reformátusok a természet-, illetve teremtésvédelemről beszélnek, mellettük ott a roma udvar, véradás, cirkuszosok, színházi előadás, improvizációsok, filmvetítés, civil szervezetek, kismütyürárusok, nagybiszbaszárusok. Tényleg bármi: antikvárium, lemezbörze, képvásár, kézművesszappan, mocskos fideszes vászontáska. Repülőjegyet mondjuk nem lehet venni, azt csak a Szigeten, és reméljük, ez így is marad.
Közben száll a levegőben a parfüm, az izzadságszag, a kürtőskalács, a lángos, a gyros, a kávé illata, és minden egyéb kigőzölgésének ötvözete. Miegyéb alatt például és elsősorban a húgyszagot értem.
Ha bele akarnék kötni a dzsemboriba, talán itt a leggyengébb pontja. Kevés az angolvécé! Van egy-két helyen fizetős (300 Ft), de azért inkább nincs, marad a gusztustalan kék-fehér pokol, ahol annak is fellobban a tisztaságmániája, aki addig nem is hallott a dologról. A csodálatosan hangulatos falvakra rátelepedő fesztivált alig bírja ki az infrastruktúra. Van, ahol például ötkor bezárják a boltot, ami érthetetlen a kereskedelem és a profit szempontjából, de érthető a boltosok nyugalma felől. Kinek hiányoznak a sört követelő hordák.
Nemcsak fiatalok vannak Kapolcson, hanem sokszor komplett családok, akár három generáció is összeverődik. És nem kizárólag életkor szerint vegyes a felhozatal: a társadalmi státusz is változatos. Van, aki saras mezítlábbal közlekedik, van, aki kabrióval szeli ketté a lassan hömpölygő tömeget, van, aki meg lóval vágtat keresztül rajta, a ló mellett rongyoló, ugató kis mudijával. A szalmakalapos elit randevúzik itt a hippiskedő fiatalokkal. Vagy a hippiskedő fiatal elit a szalmakalapos öregekkel.
Az általam látott koncertek általános tanulsága, hogy kevés az igazán eredeti előadó. Legtöbbször nem annak örülünk, hogy a zenekarok valamilyenek, hanem hogy olyanok, mint valami más. Ez a másolás aztán sülhet el jól, profin, és az általunk látott esetekben mindig ez volt a helyzet. De azért sokszor kíváncsiság maradt bennem. Vajon milyen zenét csinálnának maguktól?
A Stone Sober például egy olyan banda, ahol a White Stripes és King Gizzard & The Lizard Wizard találkozik a boncasztalon. Jó hangosak voltak, szépek, szimpatikusak, ügyesek. Görögtek a riffek, ropogtak a fillek. Hol a gitáros énekelt, hol a dobos lány, egyikük jobban, mint a másik, és ez mindig változott, nyilván ők sem tudják eldönteni, de az igazán jó akkor volt, amikor együtt énekeltek. Hogy mi a jóistenről, azt nem tudom, mert angolul szóltak a dalok, és vagy a hangosítás, vagy a kiejtés, vagy a kettő együtt tette megfejthetetlenné.
Kicsit az van, hogy hiába jók a riffek, hiába feszes a dob, ha nem tudunk azonosulni a mondanivalóval. Persze, lehet, hogy mindez külföldön nem érdekes, mert ott mindenki ért angolul, és az is lehet, hogy a mai fiatalokat mindez nem érdekli, mert a mai fiatalok anyanyelve Amerika. De az azért feltűnt, hogy az igazán sikeres hazai produkciók mindig az anyanyelven szólalnak meg. Ha az anyanyelv az angol, akkor úgy, és az rendben is van. Ben Ellisnél és cimborájánál ez volt a helyzet, ők angolok, és mivel nem lengetnek Hezbollah-zászlót, fel is léphettek Magyarországon. Aranyos kölykök ők, szépen énekeltek, akusztikus gitároztak, tökéletes nem-Ed Sheeran, de végül is Ed Sheeran-dalokat.
Az Analog Balatont nem tudom mihez hasonlítani. Zenéjük rengeteg embert vonzott, de nem tudom nem megjegyezni, hogy találóbb volna inkább Digitális Monotonnak nevezni őket. Teljesen vállalható dalokat írnak, legalábbis a trackek alapja mind egy-egy vállalható dal, de öt perc után azért meg lehet unni ezt a diszkós lábdobot, meg a harminc éves vagyok, sokat szívok, fáj az élet-tematikát, amivel semmi gond nincs, csak jól esne egy kis változatosság – mondjuk csinálhatnának egy yachtrockos balladát arról, hogy milyen túrázni a Bükkben. Persze a nagyjából kétezer fiatalnak meg pont az jött be, amit csinálnak, minek is változtatnának bármin.
Az Áron András and The Black Circle Orchestra saját dalokat hozott a Petőfi-színpadra. Tökéletes produkciót nyújtottak (ők is). De ez a zenekar is stílustanulmány, bármennyire is mestermunka. Aminek sajnos része, hogy angolul énekelnek, így aztán kevés esélyt adnak arra, hogy igazán átélhetőek legyenek a dalaik. Ezt még egy kicsit rontja, hogy Áron Andris éneklése nehezen érthető, sokszor suttog, motyog. Plusz, ami a közönséggel történő interakciót illeti, két dolgot váltogattak: 1. Csináljatok egy kis „ricsajt”, 2. Jól vagytok? Én a magam részéről a hogylétemet firtató tizedik kérdésnél már ott tartottam, hogy nem válaszoltam. Ami bunkóság, de azért mindennek van határa. Nem foglalkoztak vele, faggattak továbbra is. Nem azt mondom, hogy Lóci Játszik zenekart idéző módon meg kellett volna táncoltatni a közönséget, vagy elsütni a guggoljatok le, majd a dropnál (ha jól gondolom, ez a szó mit jelent) egyszerre ugorjatok fel-geget. De a koncert kb. öt számmal tovább tartott, mint ahogy jólesett volna, és közben végig azt vizionáltam a saját szórakoztatásomra, hogy a zenészek 100 Folk Celsius-jelmezben játszanak (a kockás ing és a baseballsapka kissé jelmezszerűen hatott egyébként). Ezzel együtt tényleg jók voltak. Ízesen, szépen, szívvel zenéltek. Csak Áron Andrishoz képest Ozzy Osbourne tényleg egy Benny Hill volt. Nem ragozom tovább, magyar dalokat akarok hallani tőlük, és átkötésnek néhány anyósviccet.
Jut eszembe, a zseniális Koszmosz 936 koncertjén megemlékeztek Ozzy-ról. „Elég nagyot ment a csávó.” Valóban. Részben ők is angolul énekeltek, de néha meg magyarul. Gyönyörűen. Kis túlzással körülbelül összesen voltak annyi idősek, mint e sorok írója, pedig voltak vagy kilencen, ha jól számoltam. Brutális tehetségek mind. Színpadi jókedvük magával ragadó volt. Még az egyik barátjukat is felhívták a színpadra, hogy elmondjon (amúgy egész jól) egy Hofi-viccet. Tessék! Így kell ezt!
Az Áron András & The Black Circle Orchestra esetében annyira hiányoltam a szórakoztató show-elemeket és vicceket, hogy egyértelmű volt, ott a helyem Geszti Péter koncertjén. Geszti igazi show-t hozott, fényekkel, énekeslányokkal és tökéletesen begyakorolt koreográfiával. Ahogy a táncelemekben sem volt spontaneitás, úgy valószínűleg Geszti is előre megírt nagyjából minden poént. Ezek színvonala változó volt a „savanyú a szóló!” gesztizmusától az obligát MÁV- és Mészáros Lőrinc-zrikáláson át a Hrabal-idézetig („Közép-Európában nem érdemes kijózanodni”), de a végeredmény őt igazolta. Precíz, szőröstökű profihoz méltó szórakoztatási hadműveletének eredménye lelkesen csápoló tömeg és jó hangulat lett. Ezzel együtt remélem, nem vagyok rajta a fotókon, amint azt éneklem, hogy „I’m an alien, I’m a legal asian, I’m a hungarian in Europe”. Nem vagyok rá különösebben büszke.
A Qualitonst hallgatva mindig a liftzene szó jut eszembe, de egyáltalán nem pejoratív értelemben. Különleges varázsliftekben szólnak ilyen zenék. Habár egy ideje nincs náluk frontember, tulajdonképp így is tökéletes az ötös. Hallgatva őket felmerül bennem, hogy általában miért nem lehet ennyire jól hallani Hock Ernő basszusgitárját, ha itt igen. Bűn nem jól hangosítani őt. Itt most szerencsére jól hallhatóvá tették a játékát – amikor néhány számban az öthúrosát vette kézbe, akkor sajnos túlságosan is jól hallhatóvá. Mindent elnyomott a szubbasszus. Jóból is sok a sok.
Mivel Kapolcson az egyik legjobb vécézési lehetőség a Magyar Jazz Szövetség udvarában van, elkerülhetetlen, hogy a kapolcsi fesztiválozó lassan ebben a műfajban is kikupálódjon. Nem mintha terhes vagy haszontalan lenne mindez. Az ottani koncertek közül most a Horváth Tojás Gábor-trió (zongora, nagybőgő, dob) ugrik be, akik bérgyilkosos számítógépes játék-ihletésű kompozíciókat is hoztak. Vagy a Halper–Hendrix World elnevezésű, ahol népi hangszerekkel (cimbalom, furulya) is előadott Hendrix-dalokat hallhattunk. Persze, furcsa a konszolidált rockzene, ahol a Hendrix-féle gitárégetés helyett néha vadul felemelik a térdről a gitárt, de bizonyos kor fölött egyre kevésbé tűnik annak. Nem mindenkinek van akkora szerencséje, hogy rocksztárként hal meg 27 évesen.
Szóval mi a közös az Esterházy Pétert olvasó srácban, akit a jazzudvarban láttam, Novák Laciban (vagyis Tihanyi-Tóth Csabában) a Barátok köztből, Karácsony Gergelyben, Navracsics Tiborban, a volt szoci budai polgármesterben, akiket mind sikerült kiszúrni a tömegben, eltérő helyen és időben, valamint a Hitler gazdasághoz értő zsenijéről áradozó néptáncos srácokban, akik eszmefuttatását volt szerencsém egy darabig hallgatni, amíg a táncháznál elváltak útjaink, és a többi ezerféle fesztiválozóban, akik nem férnek bele ebbe a cikkbe, de remélem, valahogy mégis itt vannak, meg bennem? Talán csak annyi, hogy egy ideig egy helyen, egy jó helyen voltunk, és próbáltuk jól érezni magunkat. És végül is csak sikerült.
Nincs két ugyanolyan Kapolcs. Akár hosszú évekig is lehet úgy járni ide, hogy valamikor rájössz, ebben az udvarban még sosem jártál, pedig érdemes lett volna, vagy találkozol valakivel, aki az összesen ott volt, de elkerültétek egymást, mert pont nem ugyanazokra a koncertekre, programokra vetődtetek be. Ez azonban nem szomorú, csak egy jó ok, hogy jövőre is leereszkedj a völgybe.
Borítóképünk Fekete Tibor Kristóf fotója
Bejelentkezés