„Edukáció, edukáció, edukáció. A legkönnyebb a gyerekeket tanítani, akár egészségtudatos... Nem »akár«!... egészségtudatos életre, környezettudatos életre, pénzügyileg tudatos életre. Tudatos polgárrá nevelni. Az életre nevelni a gyerekeket! Vannak jó példák, és vannak ilyen választható tantárgyak, tankönyvek, ami például, az van… természetvédelem… és a környezettudatosságra tanít minket. Van ugyanilyen pénzügyi tudatosságnál is, de ez pár tízezer, százezer gyerek választható. Szerintem ezt kötelező elemmé be kell építeni az oktatásban. Legalább annyira fontos, mint Petőfi Sándor gyönyörű versei egy éven keresztül. Én imádom az irodalmat, de fontos, hogy a gyerekeink azért az életre is nevelődjenek ezekben az iskolákban.”
Hallgatom Magyar Péter válaszát egy telexes élő interjúban. Elgondolkodtató. Túl azon, hogy nem a legösszeszedettebb retorikai teljesítmény, finoman szólva távol van a nyomdakész megfogalmazástól, néhol nem is vagyok benne biztos, hogy jól értem, és azon is túl, hogy a háromszor megismételt edukáció mennyire modoros, szóval mindezeken felülemelkedve: egyfelől, ugye, aranyszabály, hogy a „de” kötőszó mínusz eggyel szorozza az előtte elhangzottakat. Tehát ha valakinek azt mondom, hogy „jó a frizurád, de”, akkor valójában nem gondolom, hogy jó a frizurája.
Ám, ha ezen jóhiszeműen túllendül az ember, akkor
Petőfi Sándornak gyönyörű versei vannak, de azokat felesleges egy éven keresztül tanulni. Mert mihez kezd a gyerek egy verssel? Mi haszna van belőle? Meg tudja enni? Fel tudja venni? Mihez kezd egy felnőtt a gyerekkorban tanult verssel? Ha mondjuk megtanulta memoriterként, az mire jó? Nem elég, hogy elolvastam, még meg is kell tanulni? Pláne, ilyen régi verseket? Minek?
Eszünkbe juthat a közhellyé koptatott idézet Churchilltől („De akkor miért harcolunk?” – kérdezte, amikor a II. világháború alatt a miniszterei a kultúrára fordított támogatás csökkentése mellett kardoskodtak), ami dacára annak, hogy mekkora közhely, valahogy mégsem tudatosult eléggé – a régi könyvek, főleg az irodalom létjogosultsága állandóan megkérdőjeleződik.
Egyfelől a gyerekek kérdőjelezik meg. Mondjuk ők agyvérzést kapnak mindentől, ami tanulás. És gyűlölik a házi feladatot, és a sok feleslegesnek tűnő dolgot, amit meg kell tanulniuk. Eleve, ha valamit „kell”, és nem pedig „lehet”, az már botrány. Ficánkolnak csikói tűzben, ahogy a költő mondaná, állandó sirámuk, hogy a tanárok minimum hülyék, sőt lúzerek, akik azt hiszik, csak az ő tárgyuk létezik. A nem kortárs szövegek tanulmányozását aztán megkérdőjelezik még egyes szülők is (nem mind, de felteszem, jó sokan), akik jól emlékeznek arra, milyen sanyarú sorsuk volt nekik is, hiszen csomó felesleges dolgot kellett az iskolában megtanulniuk, tényleg semmi haszna az egésznek, ráadásul nekik is milyen sok hülye tanáruk volt.
Ez a hozzáállás persze nem csak a régi szövegek tanulmányozásának összefüggésében merül fel. „Mi múlik azon, hogy tudsz-e deriválni, vagy nem?” – kérdezte Hajdú Pétertől a napokban Rákóczi Feri. (Holott a tanulás nem csak arról szól, hogy később jól jövő tippeket, ismereteket, gyakorlati tudást szerezzünk. A problémamegoldóképesség, a fogalmazás, a szókincs, a tanulási képesség mind fejlődik, csiszolódik, bővül – még azáltal is, hogy esetleg unalmas, száraz, haszontalannak tűnő dolgokat értelmezünk.)
Aztán a tanárok számára is nyilvánvalóan nyűg tanítani a régi verseket. Ők sem biztos, hogy tudják, mi az, hogy kipányvázni Ady Endre Lelkek a pányván című versében. De minek is tudni, hiszen megmondja a mesterséges intelligencia, az éjáj. Hát nem mondja meg. Most rákérdeztem a versre, és az első találat ez volt: „A »Kipányváztam a lelkem« című verse Ady Endre szalonnája, amely a lélek kipányaival és a magyar élményekre utal. A verse során a szalonna a lélek kipányaival, amikor a pánya vágynak, és a magyar élményekre, amelyeket a pánya táplálják. A szalonna a pánya vágásával kapcsolatos, hogy a lélek nem tudja, miért kipánya, és hogy mi a pánya élménye. A verse a magyar élmények és a pánya kifejezésére is utal, amely a magyar életmódra és a pánya élményeire vonatkozik. További részletekért látogass el a költő weboldalára vagy a versek online megtekintésére.”
És végül megkérdőjelezik az irodalom 99 százalékának tanítását a feministák és a progresszívek. Habár sok mindenben egyet lehet velük érteni, abban például pont nincs igazuk, hogy a régi szövegeken számonkérik a mai kulturális konszenzusokat meg a divatos témákat. Például azért pöccintenék ki a közoktatásból Jókai Mór remekművét, az Aranyembert, mert állítólag nehezen olvasható (és ezért kedvét szegi a diákoknak), de főleg, mert a nőalakok ábrázolása rémes benne, és a gyerekek innen építik fel a nemi szerepeket. (Mintha a nemi szerepeket egyetlen könyvből építené fel az ember, és mintha nem volna képes absztrahálni az olvasó.)
Szóval a régi szövegek, még ha jók is, meg tisztelni valók, akkor is maximum úgy, mint a százéves nagyi a családi eseményeken. Ott van, szeretjük, de haladjunk. És amúgy csak a baj van velük, legjobb, ha rájuk csukjuk az ajtót.
Nos, szerintem egy kicsit máshogy van ez. Valóban fontos a környezettudatosság meg az egészségtudatosság, sőt a KRESZ ismerete is, ahogy barkácsolni is nagyon fontos, meg az adózással is csodálatos tisztában lenni, és fontos megtanulni bankolni, fontos a pénzügyi tudatosság. Például – hogy mást ne mondjak – jobb lett volna, ha időben tájékozódom a diákhitel kockázatairól, vagy komolyabban veszem ezeket a kockázatokat. Ugyanakkor valószínűleg más fogalmaink vannak az életről, és arról, hogy mi az igazán fontos belőle, mi az értelme, mert amit mondjuk Petőfitől (meg úgy általában a szépirodalomtól) megtanultam az életről, össze nem hasonlítható az előbb emlegetett tudással.
Ha meghal valakije, nagyobb bajban van, ha nem ismeri a Kosztolányi Halotti beszédét. Vagy ha távol a hazájától kénytelen élni, vigaszt találhat egy másik Halotti beszédben, amit Márai írt. Vagy amikor egy régi szerelme városában, utcájában jár, mennyivel jobban jár, ha Juhász Gyula vagy Vajda János lírája támogatja, ha meg csak felnéz a csillagos égre, mennyivel szerencsésebb, ha ott van vele Dsida Jenő sötétségverse.
Mihez kezdenénk Petőfi nélkül? Mit csinálnánk az Anyám tyúkja vagy a Füstbe ment terv nélkül? És egy ellenzéki vezető mihez kezdene, ha nem lenne a Föltámadott a tenger vagy a Dicsőséges nagyurak? Ez a srác – pofátlanul fiatalon – túl sok jó verset írt ahhoz, és túlságosan jelentős lett általuk, hogy mondjuk a János vitéz helyett inkább csak arról tanuljanak a gyerekek, melyik kukába érdemes dobni a kólás dobozt. Fontos az is, persze. De.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a szervezet kampányindító rendezvényén a budapesti Europa Event Centerben 2026. február 21-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés