spotify Hallgasd meg!

Voltak azok, akik nézhették a Twin Peakst, és voltak azok, akik nem. A bátyám nem nézhette, pláne én, pedig mikor el-elkaptunk néhány kockát, imádtuk. Amerikai volt (tehát minőségi, gondoltuk akkor), többértelmű, jó humorú, de baljós, misztikus. David Lynch neve, aki a sorozatot Mark Frost mellett társszerzőként jegyezte, összefonódott ezekkel a fogalmakkal.

Nem nézhettük a Twin Peakst, viszont, ha tehettük, mégis néztük. Persze nem értettünk belőle sok mindent, nagyjából semmit, és ezt akkor annak tudtuk be, hogy nem láttuk az összes részt (meg hogy kicsik vagyunk). Aztán évekkel később arra kellett rájönnünk, hogy habár valamennyivel jobban érthető, ha az ember az egészet elejétől a végéig megnézi, ráadásul felnőtt, sajnos az összes epizód abszolválásával sem lesz éppen kristálytiszta a kép. Finoman szólva sem.

Nem nézhettük a Twin Peakst a kilencvenes évek elején, és hogy miért nem nézhettük, tulajdonképpen azután értettem meg, hogy egyszer vendégség volt nálunk, szüleim a földszinti nappaliban társalogtak, én pedig leckeírás helyett az emeleten lévő szobájukban, a franciaágy mellett található kis fekete-fehér Videoton készüléket bekapcsolva – minden tiltás és ígéret ellenére – bámulni nem kezdtem. Azt a részt, amikor Cooper ügynök hazamegy a hotelszobájába, ahol az ágyán egyszer csak valami fülledt jazzre táncoló öreg törpe jelenik meg, hogy aztán váratlanul az ágy mögül előmásszon a rettenet maga, a vicsorgó Bob, a gyilkos. Azóta félek, ha egy franciaággyal maradok egyedül egy szobában.

Nem nézhettük a Twin Peakst, mi, gyerekek, de az utolsó részt valahogy mégis együtt néztük, az egész család. Apa, anya, a testvérem meg én. Ugyan nem változott az a nevelési elv, hogy rosszat tesz a fejlődő lelkünknek ez a misztikus pszichothriller, viszont akkorra a Twin Peaks akkora kulturális jelenség lett (hogy mást ne mondjak, a helyi gimis, menő zenekar neve Twin Pigs volt), hogy a szüleink sem hagyhatták, hogy másnap hülyén menjünk az iskolába. A problémás részeknél majd eltakarják a szemünket. Jól emlékszem az érzésre: tényleg ez a vége? Hogy van Annie? – kérdezte mindenki, és közben nézett ki a fejéből bután, mint Homer Simpson.

Aztán az egyetemen persze volt Lynch-filmklub. Divat volt Lynch, kultikus rendezőnek számított. Én akkoriban a Radírfejet dekadens, sznob blöffnek gondoltam, talán csak az irritált, hogy más érti, én meg nem, nem tudom. Mindenesetre akkor nem értettem. Az Elefántembert viszont értettem, a filmklubos plakátja talán még mindig megvan. Sírtam a végén. Na, gondoltam, ez így egészen más! Tud ő normális, vagyis klasszikus mozit is rendezni, nem csak ilyen avantgárd izét! Rájöttem, hogy Picasso is zseniális figuratív rajzokból jutott el ahhoz, hogy Picasso legyen, Lynch sem az eszköztelenség vagy a mesterségbeli tudás hiánya miatt, hanem nagyon is kontrolláltan, jó okkal engedi szabadjára a vásznon az őrületet, a démonokat.

Aztán az évek során sorra néztem a filmjeit – még az experimentális darabokat is faltam, például ezt: David Lynch – Six Men Getting Sick (1967). És ahogy egyre inkább megismertem az úgynevezett ouvre-t, az rajzolódott ki előttem, hogy Lynch filmjeinek ugyan kétségtelenül része a sötétség, a gonoszság ábrázolása, a világ őrületének megjelenítése, a káosz kiismerhetetlensége, a sokszor nyomasztó világunk, és benne az emberi létezés abszurditása, de csak a felületes néző gondolhatja, hogy az ábrázolt brutális, beteg vagy szürreálisan erőszakos jelenségek, a testet öltött rémálmok pőre bemutatása volnának az egyedüli lényeg, a végcél.

David Lynch naivnak tűnő módon kérdez rá például a Kék bársonyban Kyle MacLachlannel: miért vannak ilyen Frankek? Miért van ennyi baj a világon? A kérdéseket egy kétségbeesett fiatal srác teszi fel a filmben, egy kisvárosi utcán parkoló kocsiban a mellette ülő csajnak. Hogy aztán Laura Dern válaszul előadjon egy monológot az álmáról, egy sötét világról, amiből hiányoznak vörösbegyek, a szerelmet jelképei. Aztán ezernyi vörösbegyet engednek szabadon, és magukkal hozzák a szerelem fényét, mondja a lány meghatódva, lelkesen, Angelo Badalamenti himnikus zenéjével kísérve. „Úgy tűnt, hogy a szerelem az egyetlen, ami változtathat, és változtatott is. Ez azt jelenti, baj lesz, amíg nincsenek vörösbegyek.” Klassz lány vagy, mondja erre a srác. Te is, feleli a lány, majd elnevetik magukat és hozzáteszik: mármint srác. David Lynch briliánsan egyensúlyoz. A kamasz szerelmesek bármit, bármilyen giccset kimondhatnak.

Hosszan lehetne elemezni a munkásságát, biztosan sokat vitatkoznak még például azon, hogy a Twin Peaks 2017-es harmadik évada mi az ördög akart lenni, ahogy az Inland Empire sem adta meg magát könnyen, sok megfejtése születik a Kafkához fogható vízióinak, vagy épp annak, ahogy a Straight Story – Az igaz történetben tökéletesen elfelejtette a vad dolgait (épp ezzel hökkentve meg a tőle furcsaságot váró közönségét).

Amikor David Lynch pár napja 78 évesen tüdőtágulatban meghalt, ismertsége töretlennek volt mondható. Frissessége, szellemi potenciálja a fiatalabb generációknak is imponáló (elméjét 1974 óta a transzcendentális meditációval tartotta karban, aminek nagy propagátora volt). Most a róla szóló megemlékezésekkel van tele az internet. Látom, szerencsére finoman szólva sem vagyok egyedül, akinek az életét végigkísérték az ő furcsa észjárású, sokszor félelmetes, sokszor szívet melengető, sokszor tudatmódosító hatású, megrendítő alkotásai.

Az utóbbi években, közel egy évtizeden keresztül naponta jelentkezett időjárás-jelentéssel – a maga módján. Ahogy egyik időjárásjelentésében fogalmazott: „Egy nap a szomorúságnak vége lesz. De ahogy látom, nem ez a nap lesz az.”