Így karácsony táján – vagyis lassan szeptembertől márciusig – elgondolkodik az ember: a giccs vajon mi? Nyilván sokan sokfélét mondtak már erről. Kundera szerint például a giccs „tagadja vagy kizárja az élet negatív aspektusait, és kielégíti azt a szükségletünket, hogy a megszépítő hazugság tükrébe tekintsünk, és meghatott elégedettséggel rá is ismerjünk magunkra.” A giccs tehát, hogy nem venni tudomást az egészről. Giccs az, hogy megfeledkezel a teljes kép összes aspektusáról.
Karácsonykor szép ruhába bújni, feldíszíteni a fát angyalkákkal és színes gömbökkel, meg aranyfüsttel, girlanddal, fagyönggyel, meg a többivel, elmenni a templomba, és nem venni tudomást a templom előtti hajléktalanról. És megemlíteni egy cikkben a hajléktalant karácsonykor, de más napokon le se szarni, messzire elkerülni, undorodni tőle. Ez is giccs. És giccs az óriási játékvasút a bevásárlóközpont közepén, meg forralt bort szürcsölve sétálni a karácsonyi vásárban, miközben harsog a Mennyből az angyal. És giccs az óriásplakát a házfalon a gyönyörűen kisminkelt, ragyogó mosolyú, fiatal lánnyal, és giccs bekuckózva nézni a Reszkessetek betörőket a családdal, kuncogva az ezerszer látott csetlés-botláson.
A mai újságok legtöbbje is giccset árul. Kiemelnek nekik tetsző részeket, nem vesznek tudomást a többiről, hogy az olvasók meghatott elégedettséggel ráismerjenek saját, a világról formált gondolataikra, arra az ismerős valamire, amiben hinni szeretnének. Előnyös vagy előnytelen fotókat készítenek. Kiragadnak mondatokat, felnagyítanak, jelentőssé tesznek fragmentumokat. Attól függően, melyik oldalon állnak, nem vesznek tudomást erről vagy erről a részletről. Giccs az, ha egy Tölgyessy-interjút lehoz a sajtó, és giccs az, ha ugyanez a sajtó nem hoz le egy másik Tölgyessy-interjút. Attól függően válogat, hogy neki tetsző véleményt formál-e meg az idős konduktor.
Giccs a vakbuzgó hazaszeretet és a külföld önfeledt, kritikátlan majmolása. Giccs a sznobéria. Teljesen mindegy, hogy az öltözködésről, gasztronómiai meg turisztikai választásokról van szó, vagy akár gitármárkákról, minden sznobéria: giccs. Giccs a kisállattartás és giccs a fék nélküli véleményömlengés és jópofaság az interneten és való életben.
A toxikus macsóság és a toxikus feminizmus is giccs. A safe space-ek és a nácik: giccs.
Giccs Mága. Giccs Majka. Giccs ByeAlex és Tóth Gabi. Giccs a Tankcsapda. Giccs Azahriah. Giccs a Beatles. Giccs a Rolling Stones.
Giccs a NER és giccs az ellenzékiség. Giccs Orbán és giccs Hadházy. Giccs Trump és giccs Putyin.
Mert talán azt gondolnánk elsőre, hogy a giccs csak a szépet és a jót látja (vagyis a giccs „a szar abszolút tagadása”, ahogy a már idézett Kundera írta A lét elviselhetetlen könnyűségében), de létezik negatív giccs is. Kedvencem jelenleg a Die Alone című dal a Nihilistiumtól, ami a DSBM szubzsánerbe tartozik. Ugye a black metal eleve szubzsáner, szóval ez DSBM, vagyis a depressive, suicidal black metal egy szubszubzsáner, ami csak azért meglepő, mert amikor ez az egész elindult Varg Vikernesékkel, azt gondolta az ember, hogy a black metal eleve depresszív és öngyilkosos műfaj. Habár miközben ezt írom, jövök rá, hogy Varg Vikernes mai napig él és virul, hiszen nem saját magát ölte meg, hanem zenésztársát...
Giccs például a karácsonygyűlölet is (ami sokszor pusztán sztaniolba csomagolt kereszténygyűlölet). Az émelyítő bejglizabálásról írni (és csak erről), vagy a politikai nézeteltérések vacsoraasztalnál történő kulminálódásának emlegetése is giccs, ha valaki a karácsony legfontosabb attribútumaként ezt tálalja. Pláne karácsonykor számít annak. Mert nem vesz tudomást az egészről, mert csak részleteket lát. Rázoomol dolgokra, és nagyon közelről bármi undorító, még édesanyánk mosolya is. Ha leszűkíti a valóságot, kiemel neki tetsző dolgokat és nem látja meg azt, ami nem illik bele a narratívájába, akkor torzít, hazudik. A karácsony kiüresedése, kommercializálódása mellett nem tudni mit kezdeni az ember szakralitás utáni vágyával és ünnep iránti szükségletével: giccs.
Ezen a ponton viszont nem nehéz észrevenni, hogy giccs vagy annak a veszélye nélkül, hogy valaki megvádolna minket a giccsességgel, tulajdonképpen lehetetlen létezni. Vagy legalábbis nem érdemes. A legszebb versek például nem a giccset messziről elkerülő szövegek. Mert az ilyenek hidegek, érdektelenek, embertelenek. Például a legszebb versek (de persze ez igaz lehet a többi művészeti alkotásra is) mindig a giccshatáron táncolnak. Játszanak vele, részben ez a bűvészmutatványuk lényege. Hogy olyan közel merészkednek a giccshez, hogy már-már azt hinnénk, nincs visszaút, de nem, a költő eszénél van, visszahúzza a lovak kantárját, jár a taps. Merthogy azért nem minden giccs.
De mivel majdnem minden az, nem lehetünk túl szigorúak. A giccs ugyan a túlzásba vitt szenvedély, a hangos nevetés és hangos sírás egy sérelem, múltbéli tragédia miatt, a „valami” azért mégiscsak többet ér „semminél”, a kussnál, a dermedt érzéketlenségnél. Van, amikor a giccsel nem szabad törődni (azzal, hogy valaki szerint túlzás, geil, amit csinálunk), hogy ne fékezzen meg minket a cselekvésben, vagy épp a nem cselekvésben. Ilyenkor bátran nevetségessé teszed magad, nem félsz elmondani a véleményed, mersz kiállni valami mellett. Ugyan lehet, hogy nem beszélsz a világ teljességéről, nem veszed figyelembe az összes aspektust, de muszáj állást foglalnod és ezáltal a giccs mocsarába lépni. De az is bátorságra vallhat, hogy ha egy másik szituációban éppenséggel csendben maradsz, nem mozdulsz és nem csinálsz semmit. Bármilyen émelyítően giccses a bátorság is.
Mert giccs az is, hogy „ki akarsz kapcsolni”, kipihenni az évet (hányós ikon), meg akarsz nyugodni, el akarsz tűnni a csillogásban. Érthető, persze, ha néha megengeded magadnak a kirakatüvegek bámulását. Nem lehet úgy élni, hogy folyton azzal foglalkozol, mi a giccses, sekélyes, könnyen fogyasztható. Van valami megejtő abban, hogy az ember időről időre enged a giccs vonzásának. Hogy picit elhiszi, hogy jó a világ. Tölt magának egy pohár bort és Dés Lászlót hallgat. Vagy egyenesen karácsonyi tematikájú dzsesszt. Giccs az, hogy legalább a lehetőségét megadod, hogy egyszer jó lesz a világ. Giccs az, hogy azt hisszük, a fény győzhet a sötétség felett, és nem csak idő kérdése, hogy ez sajnos fordítva lesz így. Végül is minden üveggömb és csúcsdísz és fénykígyó, csillagszórózás és koccintás, bájvigyor és apuvicc, meg nagymama töltött káposztája, és a drónkarácsonyfa a Duna felett is erről a giccsről szól. És bevallom, nekem ez a giccs mégiscsak jobban tetszik, mint az a másik, ami ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Még akkor is, ha nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak arra tett kísérlet, hogy kicselezzük alapvető metafizikai szorongásunkat.
Borítókép: Barát a bajban, Cassius Marcellus Coolidge 1903-as festménye / forrás: Wikipedia
Bejelentkezés