Ha Szerbia, akkor nekünk, magyaroknak kötelező ellátogatni a Vajdaságba, legalább Szabadkára és Újvidékre. Persze kihagyhatatlan Belgrád is, az ínyenceknek meg ott van például Niš. Aki pedig Bosznia-Hercegovinában jár, legalább Szarajevóba és Mostarba látogasson el.
– This is Serbia, we pay dinar – mondta egy katona szigorúságával egy fiatal pultos nő az Absolut nevű klubban Újvidéken, vajdasági barangolásaim kiindulópontján. Nem könnyítette meg a dolgomat az sem, hogy a helyi buszok menetrendjét csak cirill betűkkel írták ki.
Mindannyian szeretjük a csevapot
Újvidék Szerbia második legnagyobb városa, kulturális olvasztótégely, ahogy a nyelvterületek határain és kereskedelmi útvonalak mentén fekvő városok általában. Az egyik legizgalmasabb város, akár a Közép-Európa, akár a Balkán részének tekintjük, és az egyik legfájdalmasabb trianoni veszteségünk. Nem is csak az itt élő magyarság, hanem éppen sokszínűsége és élénksége miatt. Sosem volt ízig-vérig magyar, ma meg sokkal inkább szerb, ugyanakkor minden, ami egy várost várossá tesz, a Monarchia idején épült. Bár van magyar nyelvű egyeteme, könyvtára és színháza, egy pillanatig sem éreztem, hogy egy magyar városban járok. Még Bada Dada is Novi Sad néven hivatkozik szülővárosára a Tudósok zenekar Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám című klasszikusában.
„Felkérték Mária Terézia őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze saját nyelvén. Így lett belőle a németek számára Neusatz, a szerbeknek Novi Sad, a magyaroknak Újvidék” – írja Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényében. Megemlékezik az egykori Dornstädter kávéházról is, ahol rövid időn belül Ferenc József császár, I. Péter szerb király, Horthy Miklós kormányzó és Tito marsall portréi váltották egymást a falon.
Szállásadóm, a hatvan körüli Željko az érkezésem előtt megírta, hogy nemrég volt egy balesete, és ha látok az utcán egy magas, sántikáló férfit, az ő lesz. Lifttel mentünk fel a Vuk Karadžić szerb nyelvészről elnevezett utcában található ház harmadik emeletére, megmutatott és elmagyarázott mindent, amire szükségem volt. Az apartman pár percnyire található a történelmi belvárostól, közel vannak a sétáló- és bevásárló utcák, nincs messze a Duna sem, a túloldalon Péterváraddal, Újvidék „budai oldalával”, a másik irányban pedig szintén sétatávolságra esik a buszpályaudvar és a vasútállomás. Az a vasútállomás, aminek tetőszerkezete nem sokkal azt követően omlott össze, hogy ott jártam. Ez a tragédia indította el a tüntetéshullámot, ami a mai napig tart.
Újvidéken már az első napomba próbáltam a lehető legtöbb élményt belesűríteni. Először is ettem egy szokatlanul csípős csevapot egy piac melletti büfében, majd egy közeli presszóban ittam egy kávét. Később benéztem egy kiállítás-megnyitóra, ahol borral kínáltak, majd ittam egy sört és egy rakiját egy füstös csehóban, ahol mulatóst hallgattak a törzsvendégek, aztán ellátogattam még két klubba, a TD-be és a Frida Kalhóba, ahol élőzene szólt, és persze néhány sörrel könnyítettem meg a zenei élmény befogadását. Az eredmény: hasmenés reggelig.
Apropó, csevap: Danyi Zoltán regényében, A dögeltakarítóban három férfi azon vitatkozik, hogy a csevapot a szerbek, a horvátok vagy a bosnyákok tekinthetik-e nemzeti ételüknek. Megoldás nincs, a vajdasági magyar főszereplő viszont nyugtalanító felfedezést tesz saját identitásával kapcsolatban: „a csevapot minden férfi szereti a Balkánon, gondolta, és be kellett vallania, hogy neki is ez a kedvence, és hogy a csevapnak soha, semmilyen körülmények között nem tud ellenállni, bizonyos tekintetben tehát ő is balkáni férfi, gondolta – és ez most olyan volt, mint amikor sót hintenek egy régi sebre, mert ezzel újra felszakadt benne a kérdés, hogy ki is ő valójában”.
Mivel valahogy rendbe jöttem, a következő napokban volt lehetőségem felfedezni Újvidék pezsgő éjszakai életét. Home office-nak a Sketch bárt használtam az állomás közelében, ittam egy-egy sört az Omladinski Centarban és a Cirkusban, több koncertre is visszatértem a TD-be és a Frida Kalhóba, hallgattam élőzenét az Absoultban, a Mamurni ljudiban és a Tata Bradában, és óvatosan, de benéztem néhány szerb mulatóba is.
*
Kosztolányi Dezső és Csáth Géza szülővárosában, a bácskai szecessziós építészet gyöngyszemeinek otthonában, a legmagyarabb délvidéki nagyvárosban mindössze két és fél órát töltöttem. Rekordsebességgel találtam meg a tökéletes kocsmát, a Bife Majót. Érdekes dekoráció, jó zenék, olcsó italok, egy korsó Jelen sör és egy feles Gorki List, aztán rohantam, mert meg akartam nézni a városházát, a könyvtárat és a zsinagógát. Közben találtam egy újabb szimpatikus kocsmát, a Pivnica kod Grosát, ahol magyarul is beszélt a pultos lány, újabb korsó apatini sör, újabb pelinkovac, majd a gyors városnézés után a Caffe Grunf akadt az utamba, ahova megint csak muszáj volt betérni egy utolsó sör-keserű körre. Tökéletes időgazdálkodás, épp elértem az Újvidék felé tartó buszt, egyetlen baj volt csak: nem működött a fedélzeti vécé.
Ha nem lenne az a rohadt útlevél-ellenőrzés a határon – egyszer például fél napot kellett a Horgos és Röszke közötti senkiföldjén töltenem –, az embernek fel sem tűnne, hogy egy másik országban jár. Bácska a magyar Alföld szerves része, ugyanazok a szántóföldek, ugyanaz a kék ég, ugyanolyan tejszínhabfelhők, elszórtan kisebb-nagyobb városok és falvak, több-kevesebb magyar lakóval. Szabadka és Újvidék között, a buszból láttam Szenttamást, azt a kisvárost, ahol Gion Nándor és Végel László született, ugyanabban az évben, 1941-ben, ráadásul ugyanazon a napon, február 1-jén.
Volt egy könyvbemutatóm Adán, a városi könyvtárban. Az épület homlokzatán az 1950-es évszám, az ötágú csillag és a búzakalász mellett szerbül és magyarul is olvasható a „Szövetkezeti Otthon” felirat. Ebben a kisvárosban születetett Rákosi Mátyás, sokgyerekes kereskedőcsaládba, amit akkor még Rosenfeldnek hívtak. Részt vettem egy irodalmi beszélgetésen Óbecsén is, szintén egy könyvtárban. Valamivel nagyobb város szép főtérrel, a Tisza partján egy halászcsárdával, ahol a szerb pincérlány magyaros halászlét szolgált fel.
A Vajdaság másik régióját, a Bánátot a románok és a szerbek között osztották fel az első világháború győztes nagyhatalmai, így a bánáti „főváros”, Temesvár is Romániához került. Mindig is kevesebb magyar élt itt, mint Bácskában, és a nagyobb városok képét leginkább a németek formálták. Eltöltöttem pár órát a Bánát szerbiai részének központjában, Zrenjaninban, vagyis Nagybecskereken: tetszetős belváros, néhány ütött-kopott városrész, sok falfirka, fájdalmasan kevés magyar szó.
*
Kockásabroszos restit találtam a belgrádi buszpályaudvaron, az ideges főpincér kiabált a fiatalabb kollégáival, velem pedig türelmetlenül közölte, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, mintha el akarna küldeni, de volt nálam néhány száz dinár, így kénytelen volt kiszolgálni. Belgrád nagyjából olyan, mint ez a resti: nem fogad széles mosollyal és tárt karokkal, mégis otthonos. Vad, fésületlen, de épp ezért izgalmas, és könnyű megtalálni a barátságosabb oldalát is. Halványan ugyan, de kamaszkoromból emlékszem a város 1999-es bombázására, aminek ma is ezernyi nyoma látható. De a romok is hasznosíthatók, otthont adhatnak üzleteknek, szórakozóhelyeknek, közösségi tereknek, fel lehet dobni őket falfirkákkal, és máris kevésbé nyomasztó az összkép. A régi épületek, a romok, az üres telkek és az elhagyott aluljárók mellett pedig ott vannak már a felhőkarcolók is.
Háromszor jártam Belgrádban, legutóbb éppen akkor, amikor az utcára vonulva ezrek tiltakoztak a Jadar-völgybe tervezett lítiumbánya megnyitása ellen, nem sokkal az említett újvidéki tragédia és a nagy tüntetéshullám előtt. Éppen lesétáltam a pékségbe zsemlét venni, amikor szembejött velem a tömeg – helyi fiatalok magyarázták el nekem, hogy mi történik. A tüntetők között persze voltak, akik inkább Vučić bukását kívánták, a tudósításokban meg azt olvastam, hogy az elnök szerint külföldről irányítják a tüntetőket. Szóval magyar szemmel semmi szokatlan. Meglepett viszont a város legforgalmasabb sétálóutcája, a Knez Mihailova és a Köztársaság tér közelében, egy épület homlokzatán látható jókora felirat, mely szerint „The only genocide in the Balkans was against the serbs”, ahogy a „Ratko Mladic world hero” falfirka is egy másik belvárosi ház falán.
A Kalemegdan park és a fellegvár – az egykori nándorfehérvári vár – kötelező látnivaló Belgrádban. A helyiek és a turisták egészséges mértékben vegyülnek itt egymással: szuvenírárusok és vásárlóik, középkori kosztümbe öltözött nők, sakkozó öregek, padokon üldögélők és a panorámával fényképezkedők. Nem messze innen, a Száva és a Duna összefolyása fölé magasodva áll a Pobednik, azaz a Győztes szobra, egy meztelen férfialak, egyik kezében egy kardot, a másikban egy galambot tart. A szobor a szerbeknek az Oszmán Birodalomtól való függetlenedését és az Osztrák–Magyar Monarchia feletti győzelmét szimbolizálja.
Belgrádban, mint bármelyik kelet-európai nagyvárosban, megvannak a nyugati életre vágyó fiatal értelmiségiek kávézói és kocsmái, ahova békésen járhatnak megváltani a világot. Ilyen hely a Fazenda, a Paradajz Radio, a Kafe Šupa vagy a Leposava is. Vagy a KC Grad, ahol belebotlottam már ruhavásárba és kiállításba is. A Cetinjska pedig egy romkocsmaudvar, ahol lebontásra ítélt épületekben jobbnál jobb klubok kaptak helyet, olyanok, mint a Dvorištance, a Berlin Monroe, a Ljubimac, a Zaokret, a Jedno Mesto vagy a Bluz i Pivo. Utóbbiban mindig van élőzene is. Meglepett viszont, hogy ezek a helyek éjfélre mind bezárnak, pedig egy balkáni bohém negyedtől nem ezt várná az ember.
A Cetinjska szomszédságában viszont ott van a macskaköves sétálóutca, a Skadarska, ahol rezesbandák bazseválnak a tradicionális éttermek teraszán vacsorázó vendégeknek. De Belgrád éjszakai élete még ennél is színesebb, akadnak például szórakozóhelyek, ahol hajnalig dübörög a turbófolk, bár ezek egyáltalán nem vonzottak. Beültem viszont az nyolcvanas évek egyik újhullámos zenekaráról, az Azráról elnevezett kocsmába, később a Pričica, majd a Prohibicja nevű csehókba. A kalandot keresve még Újbelgrádba is átvillamosoztam, hogy a húszemeletes paneltömbök között mászkáljak, és rátaláljak a Nana nevű, autentikus lakótelepi sörözőre, ahol jól megférnek egymás mellett a laptoppal dolgozó fiatalok és a kártyázó, nótázó öregek.
*
Ha az ember szeretné tökéletesen elveszve érezni magát, nem kell mást tennie, mint ellátogatni egy balkáni buszpályaudvarra, netán felszállni egy buszra. Niš buszpályaudvarán kifejezetten trükkös vécéhasználati szabállyal is találkoztam: ötven dinárba került, csak készpénzzel lehetett fizetni, és hiába fogadta el az automata a százast is, vissza már nem adott belőle. Egy pisilés kettő áráért. Attól meg egyenesen beszartam, amikor az egyik buszsofőr rám üvöltött, felszálláskor ugyanis rá se nézett a jegyemre, majd miután feltűnt neki, hogy többen vagyunk a buszon, mint ahány jegyet lekezelt, szétrobbant az agya.
Niš, Szerbia harmadik legnagyobb települése tökéletes egynapos város. A buszpályaudvarról indulva rögtön a piacon találtam magam, pár perc múlva a vár bejáratnál, onnan meg a Nišava folyó egyik hídján át el is jutottam a sétálóutcáig. A hídon, először egy nő botlott meg és esett egy nagyot, mire többen is odaléptünk hozzá segíteni, aztán egy férfi taknyolt el ugyanott. Akkor vettem észre, hogy az egyik térkő elmozdult, és ez képezte az akadályt. A szállásom egy kis tetőtéri lakás volt, a tulajdonos házaspár nem beszélt angolul, a magasan lévő ablakokat csak egy cipőkanállal lehetett kinyitni és becsukni, a fürdőszobából meg gyomorforgató csatornaszag áradt, de egy éjszakára elment.
A város egyik nevezetessége a Ćele-kula, vagyis a Koponyatorony. 1809-ben épült, miután a szerbek fellázadtak az Oszmán Birodalom ellen. A törökök a legyilkolt szerb felkelők koponyáit egy toronyba falazták be. A torony köré a szerbek később egy kápolnát építettek, és múzeummá alakították a helyet, ahol ma is látható a koponyák egy része. Minden koponya olyan, mintha vigyorogna, ettől a sok vigyortól pedig igazán morbiddá válik az amúgy tragikus eseményre emlékeztető építmény.
Benéztem még egy ortodox templomba, ahol éppen istentiszteletet tartottak, láttam egy mecset romjait, amit csúnyán elhanyagoltak, és sétáltam egyet a várkertben. És persze próbáltam feltérképezni a város vendéglátóhelyeit. Délután ittam egy török kávét a barátságos Industrija kávézóban, majd a Berta sörkertbe ültem be, ahol egy gitáros-énekes biztosította az aláfestő zenét a sörözéshez. A kedvencem mégis a Koncept22 lett, egy családias kiskocsma, ahol a bárpultnál ülő egyik törzsvendéggel beszélgettem: kiderült, hogy angol születésű, csak éppen szerb nőt vett feleségül, és Nišben ragadt.
Mindannyian szlávok vagyunk
Régóta terjed egy mém a közösségi oldalakon arról, hogy Bosznia-Hercegovina szeretne úszni egy kicsit a tengerben, de Horvátország az útjába áll, és egyetlen kilométert sem enged át neki. Ebben körülbelül annyi az igazság, mint azokban a mémekben, melyek szerint Kelet-Európában mindenki szláv, még a magyarok és a románok is. Az alkotó ugyanis nem nagyított rá a térképre, mert a nagyrészt szárazföldi országnak igenis van kijárata a tengerhez. A rövid, húsz kilométeres partszakasz egyetlen városa a kikötővel és stranddal is rendelkező Neum, ami nagyjából félúton van Split és Dubrovnik között, és aki az egyik horvát városból a másikba utazott, annak egyetlen alkalommal is kétszer kellett átesnie a határellenőrzésen – egészen 2022 júliusáig, amikor a horvátok átadták a bosznia-hercegovinai partszakaszt megkerülő Pelješac hidat.
Első alkalommal én is csak „véletlenül” jártam Neumban, és sem útlevél, sem konvertibilis márka nem volt nálam – merthogy ez az ország hivatalos fizetőeszköze. A busz megállt a határon, az utasokat leszállították, ellenőrizték az útleveleket – elfogadva a személyiket is –, aztán tartottunk egy félórás szünetet Neumban, egy tengerre néző teraszos vendéglőben. Hogy megünnepeljem az országgal való első találkozásomat, kértem magamnak egy pohár sört, amiért akkor még fizethettem kunával, mintha Horvátországban volnék. Neum simán elmenne horvát városnak, lakóinak túlnyomó többsége horvát, és szállodáival, apartmanjaival, medencés tetőteraszaival és napernyőkkel tarkított strandjaival különben is úgy néz ki, mint bármelyik prosperáló horvát üdülőváros. A rövid pihenő után visszaszálltunk a buszra, hogy néhány perc elteltével, a másik határátkelőnél újra le kelljen szállnunk egy újabb ellenőrzésre. Nekem is fura volt ez a procedúra, a nyugati turisták számára meg egyenesen felfoghatatlan.
*
2023-ban már önszántamból készültem Bosznia-Hercegovinába, egészen pontosan Szarajevóba és Mostarba. Szerbia felől érkeztem busszal, a határ után csak egyszer, egy koszos kis országúti presszóban álltunk meg. Kávét kértem, meg egy üveg cocktát, a volt jugoszláv tagállamok kedvelt üdítőjét, ami távolról a kólára emlékeztet, közelebbről meg inkább a csehszlovák csodára, a kofolára. Mondhatni, a szegény ember kofolája: ugyanúgy gyümölcsökből és gyógynövényekből készül, ugyanúgy kevesebb cukorral, viszont nincs benne kofferin sem. A végállomás Istočno Sarajevo, vagyis Kelet-Szarajevó lepukkant pályaudvara volt, ami rettentő messze van a belvárostól, de mint kiderült, egy megállóval előbb is leszállhattam volna, hogy kényelmesen begyalogoljak a központba. Így viszont taxival kellett mennem, a költségeket egy amerikai lánnyal feleztük meg.
Bosznia-Hercegovina két entitása, a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság közötti viszonyt nem a harmónia jellemzi. Utóbbi elnöke, Milorad Dodik mostanában gyakran szerepelt a hírekben, mivel egyrészt jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, másrészt börtönbüntetésre ítélték, és épp a napokban vált hivatalossá, hogy megfosztják elnöki mandátumától. Bár az ország – és hivatalosan mindkét entitás – fővárosa Szarajevó, a bosznia-hercegovinai szerbek központja, de facto fővárosa Banja Luka. Próbáld meg ezt elmagyarázni egy amerikainak. Vagy azt, hogy Kelet-Szarajevó buszpályaudvara nyugatra van Szarajevó központi pályaudvarától.
A Stari Gradba, vagyis az Óvárosba érve egy egészen más világba csöppentem: nagyon különbözik mindentől, amit addig a volt jugoszláv tagállamokból láttam. Égbe nyúló minaretek, csadorba öltözött nők, párás levegő. Szarajevó, Európa Jeruzsáleme a Dinári-hegységben, a Miljacka folyó két partján fekszik. Ahogy az országot, úgy a fővárost is vegyesen lakják a muszlim bosnyákok, az ortodox keresztény szerbek és katolikus horvátok, meg persze a három nemzet nem vallásos gyermekei. Különleges atmoszférájához hozzájárul, hogy akár még egy rövid, pár perces séta során is útba ejthető egy-egy Monarchia-kori palota, katolikus és ortodox templom, zsinagóga és jó néhány mecset.
Az óváros leghíresebb, legfelkapottabb része, a Baščaršija olyan, mint egy hatalmas bazár, ami nem véletlen: a városrész török eredetű neve szó szerinti fordításban is központi piacot jelent. Ebben a városrészben sikerült apartmant foglalnom. Egy utcával odébb már büfék, éttermek, kávézók egész sora kezdődött. A Ćevabdžinica Hodžić nevű étkezdébe jártam csevapot és pljeskavitát enni, de közel volt a galambok terének is nevezett Sebilj téren álló Sebilj kút, a város egyik emblematikus építménye is. Benéztem Gázi Huszrev bég híres mecsetének udvarába, ahol ízelítőt kaphatok a muszlimok vallási szokásaiból: az emberek lábat mosnak a mecset mellett álló kútnál, a nők és a férfiak külön imádkoznak. A szállásadóm, Sabina a férjével a szomszédos lakásban lakott, és egyik reggel egy nagy tál hercegovinai paradicsomot hozott nekem, másnap délután meg segített kiteregetni a ruháimat.
Valami nehezen leírható elégedettséget, sőt meghatottságot éreztem Szarajevóban. Jó volt ott lenni. Pedig alig több mint száz éve ebben a városban történt a merénylet, ami az első világháborút elindította, harminc éve pedig ugyanezeken az utcákon zajlottak a délszláv háború véres eseményei. Megnéztem a szarajevói merényletről és a bosnyák népirtásról szóló kiállításokat. A Ferenc Ferdinándot szállító gépkocsi vagy Gavrilo Princip fegyvere inkább csak egyszerű kiállítási tárgyak egy régebbi korból, a délszláv háború viszont a közeli múlt: a bosnyákok megbélyegzése, elkülönítése, gettókba, koncentrációs táborokba zárása és kivégzése már az én gyerekkoromban történt.
A tizennégy éves Sead Bakrić 1993. április 12-én, a srebrenicai mészárlás során vakult meg. 1994. január 22-én hat gyereket gyilkolt meg a boszniai szerb hadsereg, Nermin Rizvanović tizenhárom, Indira Brković tizenkettő, Danijel Jurenić tizenegy, Admir Subašić és Mirza Dedović nyolc-, Jasmina Brković pedig ötéves volt. 1994. november 18-án édesanyja szeme láttára lőtték agyon a hétéves Nermin Duvovićot itt, Szarajevó belvárosában. A megsebesített vagy megölt gyerekekről fotók is láthatók. Vérző fejek, élettelen testek. Ezek a gyerekek a kortársaim voltak, nagyjából velem egyidősek. A személyes tárgyak is a kilencvenes évek hangulatát idézik. Iskolatáskák, melegítőfelsők, videókazetták az egyik oldalon, bakancsok, gépfegyverek, Milošević, Karadžić és Mladić a másikon.
*
Szarajevó az izgalmas találkozások helyszíne is. A Čajdžinica Džirlo, a város felkapott, de nagyon pici kávézó-teázója egy lejtős, macskaköves kis utcában található. Bosnyák kávét kértem, ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a török kávé. A tulajdonos házaspár minden új vendégnek hosszan magyarázta a kávé- és teafogyasztással kapcsolatos tudnivalókat. A bosnyák/török kávé titka, hogy nem szabad cukrot tenni bele és felkeverni, és legalább egy percig hagyni kell, hogy a zacc leülepedjen a kanna alján, csak azután lehet kiönteni a csészébe. Járt mellé egy pohár üdítő is, ami citromból és gyömbérből készült. A kávé ízében nem volt semmi különleges, a hely viszont nyugalmat árasztott. Pörögni csak a nyugati ember akar a kávétól, a keletiek számára inkább rítus, szertartás, meditáció a kávézás. Bár senki nem kérte, levettem a cipőmet – kényelmesebb volt mezítláb ülni az alacsony asztalka mellett.
A teraszon egy Isztambulban élő török pár, Berk és Sofia teázott a közelemben, akik éppen beszédbe elegyedtek a mellettük üldögélő, új-zélandi születésű, Ausztráliában élő Kate-tel. Én is bekapcsolódtam, az egész olyan természetesen adta magát. És szépen kirajzolódott, hogy ki miért van itt. Berk és Sofia elmondták, hogy még nincs gyerekük, ezért, ha csak tehetik, utazgatnak, Kate pedig megőrült a Covid-időszak bezártságától, majd felmondott a cégnél, ahol addig dolgozott, és elhatározta, hogy minden pénzét világjárásra költi. Úgy tűnik, mindenkinek hiányzik valami a hétköznapjaiból, senki sem találja a helyét, senki sem elégedett a helyzetével, és akkor is valami többre vágyik, ha egyébként jólétben él.
Nem sokkal később, a Celtic Pubban egy Amina nevű helyi lánnyal beszélgettem, aki szintén jellegzetesen 21. századi történetet mesélt el: bevallotta, közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz, de még mindig egyetemre jár, ahol zeneelméletet tanul, miközben tudja, hogy nem fog belőle megélni. Miután hazament, átsétáltam a Viking kocsmába egy utolsó sörre. Itt sem maradtam egyedül, egy vidám négyfős társaság tagjai hívtak át az asztalukhoz, és elém tettek egy feles rakiját. Színészek és zenészek voltak, a két lány inkább egymással beszélgetett, a srácok, Ismar és Marko viszont megmutatták, hogy harminc évvel a délszláv háború után egy bosnyák és egy szerb is lehetnek a legjobb barátok.
*
A szarajevói központi buszpályaudvar bejáratánál egy piktogram jelezte, hogy nem szabad fegyverrel belépni. Nem tudom elképzelni, hogy létezik ember, aki a bejárathoz érve kap a fejéhez, hogy bassza meg, otthon kellett volna hagyni azt a kurva pisztolyt. A busz Mostar felé egy jókora szakaszon a Neretva folyó mellett haladt, ami Konjic és Jablanica között, egy völgybe érve tóvá szélesedik. Ez a Jablaničko jezero, egy mesterséges tó. Felhős volt az ég, a nap csak néha bújt elő. A buszon előttem két fiatal lány ült, az egyik blúzt és szoknyát visel, a másik burkát.
A mostari pályaudvaron koldusgyerekek szaladgáltak, az egyik mezítlábas kisfiú az én utamat is próbálta elállni. Önkéntelenül is jobban vigyáztam a zsebeimre, nehogy elcsórják a telefonomat vagy a pénztárcámat. A belvárosig még jó húsz percet kellett gyalogolni, közben a Tito marsall nevét viselő úton beültem egy kocsma árnyékos, szőlővel körbefuttatott kertjébe. Kockás abroszos asztalok, idős férfiak.
A belvárosban megálltam egy halsütő előtt, a tulajdonos rögtön beinvitált. Általában irtózom a rámenős vendéglősöktől, de most hagytam magam. A fickó egyszerre volt kedves és tolakodó: hozott nekem egy ventilátort, mert látta, hogy ömlik rólam a víz, elkérte a telefonomat, hogy elbüszkélkedhessen az étterme pozitív értékeléseivel, megmutatta, hogyan kell eltávolítani a hal gerincét, és evés közben is megkérdezte, ízlik-e a sült pisztráng. Tényleg az egyik legfinomabb volt, amit valaha ettem, így azt is könnyebben viseltem el, hogy a guggolós vécé vegyszerszaga majdnem szétmarta az orromat és a szememet.
Innen már csak pár percre volt a macskaköves bazársor, aztán elém tárult a délszláv háborúban lerombolt, majd nemzetközi támogatással az eredeti formájában újjáépített Stari most, vagyis az Öreg híd, amit gyerekkorom óta látni akartam. A híd mindkét oldalán teraszos kávézók, sörözők, éttermek, a hídon alig lehetett mozdulni a tömegtől. Egy fiatal férfi felmászott a híd korlátjára, és a folyónak háttal állva gyűjtötte be a turisták márkáit és euróit. Nem először csinálta, ez látszott a mozdulataiból, de olyan magasan volt a híd és olyan mélyen víz, hogy öngyilkossági kísérletnek tűnt a mutatvány.
Mivel nem gyűlt össze elég pénz, egyelőre nem ugrott, én meg addig is felkapaszkodtam a közeli mecsetek egyikének tornyába, ahonnan a hídra és a völgyre is szép kilátás nyílt. A Balkán tele van hasonló természeti szépségekkel és építészeti remekekkel, a mostari híd és környezete mégis utánozhatatlan. Ez a csoda ihlette meg az 1903-ban itt időző Csontváryt is. Közben láttam, hogy a kavicsos partról néhányan a vízbe merészkednek. Azt olvastam, a folyó hőmérséklete huszonhárom fokos, de a mecset egyik jegyszedője magabiztosan állította, hogy legfeljebb tizenhat lehet, míg a másik a szavába vágva jelentette ki, hogy nem több nyolcnál.
Abban viszont egyetértettek, hogy ebben a hőségben életveszélyes megfürödni benne, így hamar elvettem az ötletet, amúgy sem volt nálam fürdőnadrág. Az őrült még mindig a híd peremén, kívülről a korlátba kapaszkodva állt, komor arccal, mintha inába szállt volna a bátorsága, de lehet, hogy ez is játék része. Nekem viszont, mivel az Óváros – Stari Grad – nevét viselő kocsma egy plakáton hirdette, hogy náluk csak két euróba kerül egy korsó csapolt sör, meg is van a következő programom. A kocsmában szinte csak magyar szót hallottam, a csapos lány is magyarul köszönt, igaz, néhány lengyel szóval keverve.
Akármilyen furcsa, Bosznia-Hercegovina két legnagyobb városa Szarajevó és Mostar között naponta csak három vonat közlekedik. Idefelé a busz tűnt a jobb megoldásnak, visszafelé pedig a vonat. Állítólag ez Európa egyik legszebb vasútvonala. Éppen a naplemente idejére, este nyolc órára, az utolsó járatra vettem jegyet. Gyanús volt viszont, hogy amikor a pályaudvarra értem, alig láttam embereket. A közeli büfé teraszán iszogattak néhányan, de a váróteremben csak egyetlen fickó üldögélt és szívta a cigit. Ennél is furcsább volt, hogy egyetlen jegypénztár sincs nyitva, és lezárták a peronok felé vezető lépcsőket is.
Fél óra az indulásig, furcsa émelygés a gyomorban. Próbáltam szóba elegyedni a várótermi fickóval, aki viszont egy szót sem beszélt angolul, csak egy hatos számot mutatott a telefonján. Talán arra gondolt, hogy hat perc múlva nyitják ki a kapukat? Nem, erre semmi esélyt nem láttam. Ő nyugodtan cigizett, rajtunk kívül meg sehol egy utas, sehol egy vasúti alkalmazott, sehol egy árva lélek. Ekkor esett le, hogy mire gondolt: holnap reggel hatkor megy a következő járat. Az este nyolcas pedig, amire az én jegyem szólt, el sem indul, talán nem is létezik.
Ezek szerint Mostarban kell éjszakáznom, miközben százhúsz kilométerre innen, Szarajevóban vár rám a szállásom. Mit a faszt csinálok itt reggelig? Mostar kisváros, nincsenek éjjel-nappali kávézói. Felpattantam, átrohantam a restibe, kétségbeesetten kerestem valakit, akivel pár szót válthatok angolul. Az asztaloknál öreg fószerek ültek, az egyiküktől tudtam meg, hogy a járatot, amire jegyet vettem, csak hétvégenként indítják el. Mintha szétnyílt volna alattam a föld. Káromkodva indultam el a buszpályaudvar felé, a hátam mögül, a resti felől nevetést hallottam. A sátán kacaja ez, erre tudtam csak gondolni, meg arra, hogy talán még egy buszt elcsíphetek.
A buszpályaudvaron még éppen nyitva volt egy jegyiroda, elmeséltem a pénztárosnőnek, mi történt. Azt javasolta, reklamáljak a vasúttársaságnál, de én tudtam, hogy sosem kapom vissza azt a tizennégy márkámat. Buszjegyet viszont még vehettem, huszonöt márka. Pár perccel nyolc után érkezett az utolsó busz, ami Szarajevóban is megállt. Nem kellett tehát az utcán éjszakáznom, mégsem tudtam megnyugodni. Az üres állomásépület rémképe kísértett végig az úton, közben a fülemben csengett a resti teraszán ülő törzsvendégek sátáni kacaja.
És az élet Szarajevóba visszatérve sem lett egyszerűbb: egy kopasz taxis tizenöt márkáért akart bevinni a városba, pedig reggel a kollégájának csak hetet kellett fizetnem, amikor kivitt a pályaudvarra. Próbáltam alkudni, és legalább azt elértem, hogy bekapcsolja a taxiórát. Közben elmesélte, hogy amikor a bátyja Budapesten járt, átverte egy taxis. Ez lesz a bosszú, gondoltam, de nem így lett: a taxióra nyolc márkánál állt meg.
A Zlatna Ribica – magyarul Aranyhal – felől halk jazz szól, beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki az utcára. A dekoráció a Monarchia korát idézte, még a vécébe is jutott az ereklyékből. A boldog békeidőkben járva lassan én is visszanyertem a nyugalmamat. Aztán hirtelen ugrottunk egyet, egészen a kilencvenes évekig: a pincérlány úgy nézett ki, mint Uma Thurman a Ponyvaregényben. Kértem egy üveggel a házi készítésű sörből, mellé pedig egy pelinkovacot.
– We are neighbours – kiáltott fel Uma Thurman boldogan, amikor meghallotta, hogy Magyarországról jöttem.
Pár évtizeddel ezelőtt még igaza lett volna, de azért próbálom helyre tenni a dolgot: Bosznia-Hercegovina és Magyarország ma már nem közvetlen szomszédok.
– Doesn’t matter – legyint nagyvonalúan Uma Thurman. – We are all Slavs.
<>
A Balkáni képeslapok első része itt, második része itt, harmadik része itt, a negyedik pedig itt olvasható. A sorozat nemsokára folytatódik montenegrói és macedóniai élményekkel.
Bejelentkezés