Kopaszra borotvált fej, piros melegítő, sportcipő. Lehuppan az egyetlen üres asztalhoz, hozzák neki a sört. Egyetlen korty, és el is tünteti a felét. Én a sarokban ülök laptoppal, és mire két perccel később felnézek, a kopasz előtt már ott van az újabb korsó sör. Az sem sokáig. Tipikus életkép egy prágai sörözőben. Lecsapolják, megkapod, megiszod, és hozzák is a következőt.
Budapestről viszonylag könnyű eljutni Brnóba és Prágába, a legkényelmesebben talán a RegioJet járataival. A cseh vasúttársaságnál az internet is működik, mármint tényleg, egyszer egy hétórás út alatt lenyomtam egy nagyjából teljes értékű munkanapot, még a másodosztályú helyjegy mellé is járt egy kávé és egy ásványvíz, de baráti áron más is rendelhető a büféből. A jövő megállíthatatlanságát jelzi, hogy ezt már csak az applikáción keresztül lehet megtenni, bár egyelőre még nem robotok, hanem hús-vér emberek szolgálnak fel. De utazhatunk más vasúttársasággal, vagy akár busszal is, a szintén jól felszerelt járműveket futtató FlixBus ezen a vonalon is szorgalmasan fuvarozza az utasait.
Szerény tapasztalataim alapján az országon belül sem bonyolult tömegközlekedni. Az egykori Csehszlovák Államvasutak cseh utódcége, a České dráhy oldaláról könnyedén vehet jegyet az ember, és úgy láttam, pontosak a vonatok. A prágai tömegközlekedés is egészen kiváló, sűrűn járnak a metrók, buszok, villamosok, a vonaljegy vagy a 24 órás bérlet beszerzése pedig gyerekjáték. Brnóban viszont meggyűlt a bajom a jegyvásárlással: bizonyos automaták csak készpénzt, abból is csak aprót fogadnak el, sőt találkoztam olyannal, ami még azt sem, és a bankkártyával működő fedélzeti készülékből sem sikerült jegyet venni – mint megtudtam, nem elég a felszállásnál érinteni, a leszállásnál meg kell ismételni a procedúrát, a tranzakció csak ekkor jön létre.
*
Mivel Prága korábban Csehszlovákia fővárosa volt, rengeteg felvidéki magyar fiatal jött ide tanulni és dolgozni, és ez még ma is jellemző. Pár éve jártam egy előadáson a prágai Ady Endre Diákkör szervezésében, utána pedig beszélgettem az egyik magyar diákkal, aki panaszkodott a prágai lakhatási válságról. Kínai és más külföldi befektetők, cégek vásárolnak fel üres lakásokat, tőlük lehet bérelni, egyre borsosabb áron. Hiába olcsó egy buszjegy vagy egy korsó sör, Prágában összességében drága az élet. Az előadó a város magyar kapcsolatait mutatta be, kezdve onnan, hogy az itt élő vagy ide látogató magyarok előszeretettel keresztelik át Dunára a Moldvát (ami egyébként a cseheknek Vltava, a németeknek Moldau), és a folyó két partját is „budai” és „pesti” oldalként emlegetik. A középpontban olyan történelmi személyiségek álltak, mint Szent István, II. Rákóczi Ferenc, Liszt Ferenc, Görgey Artúr és Esterházy János, akiknek valamilyen módon volt közük Prágához.
A legmegrázóbb Jeszenszky János története. Egy felvidéki magyar nemesi család sarjaként Boroszlóban – vagyis Wrocławban – született 1566-ban. Több tudományos kötet szerzője volt, kinevezték a Károly Egyetem rektorává, és az aktuális Habsburg uralkodó, egyben német-római császár udvari orvosaként szolgált. Végzett nyilvános boncolásokat, és kísérletezett lefejezett hullák fejének visszavarrásával is, hátha így sikerül újjáéleszteni őket. Nem sikerült. A korszakban mindenesetre pezsgett Prága szellemi élete. A harmincéves háború idején a császáriak felségárulás vádjával elfogták, és 1621 nyarán több társával együtt Prága főterén nyilvánosan kivégezték. Eredetileg kitépték volna a nyelvét, de végül a jóval humánusabb módszert választva csak kivágták, és hogy lássa, kikkel van dolga, nem négyelték fel élve. Lefejezése után koponyája még egy évtizeden át látható volt egy toronyra tűzve, azok kedvéért, akik lemaradtak a műsorról, vagy akiknek nem lenne világos az üzenet. A hóhér amúgy régi ismerőse volt, korábban a boncolásai során segítette őt.
A négyszáz éves Habsburg uralom miatt a cseheknek – hasonlóan a szlovénekhez – legalább annyi közük van a germán, mint a szláv világhoz, vagy tágabb értelemben a kelet-európai, posztkommunista mocsárhoz. Pedig a Vencel téren járva eszembe jut, hogy mennyire kilátástalan lehetett itt az élet a prágai tavasz leverése után, húsz évvel a bársonyos forradalom előtt, 1969-ben, amikor Jan Palach az elnyomás elleni tiltakozását kifejezve felgyújtotta magát. Szóval a csehek is ugyanazokra a romokra építkeztek, mint mi. Mára viszont a térség egyik mintaországaként szokás hivatkozni Csehországra, Prágára meg Budapest rendezettebb, fejlettebb, nyugatosabb változataként. Bár épp megint Andrej Babiš alakít kormányt, és az európai fősodortól eltérően már az ukránok támogatása sem annyira egyértelmű a csehek körében, mint például a lengyel szomszédoknál, de azért még most is feltűnnek ukrán zászlók egy-egy épület homlokzatán.
Prága a legnépszerűbb európai városok egyike, a látogatók számát tekintve az első tízben emlegetik. Nyaranta nehéz mozdulni a tömegtől, de egész évben megszállás alatt tartják a turisták. Fullasztóan sokan vannak, százak és ezrek óriási masszává összeállva hömpölyögnek végig a középkori utcák macskakövein (ezeket amúgy olyan simára csiszolták, hogy elég szemerkélnie az esőnek, hogy jégpályává változzanak, és akkorát eshet az ember, hogy az a Holdról is látszik – velem ez történt legutóbb). Egy kora tavaszi reggelen vagy egy késő őszi estén is tömegek verődnek össze az Óváros téren, várják a Városháza híres óraműve, az Orloj hangjátékát, fotózzák a gótikus Týn-templomot, vonulnak a Hradzsin, a Szent Vitus-székesegyház és az Aranyművesek utcája felé, aztán meg vissza, és ez megy végtelenítve. A Prasná brána, a Lőportorony előtt festett arcú, sétapálcás pantomimesek évődnek a járókelőkkel, a kikötőnél matrózruhás négerek toboroznak utasokat a sétahajózáshoz, a Károly hídon egy flitteres ruhába öltözött ázsiai nő lufival a kezében fotóztatja magát.
Ez a vidámpark akkor is elviszi a fókuszt a város csodáiról, ha az ember csak ezekre akar figyelni, és próbál nem a tömeg részeként viselkedni. A nagy, összefüggő, autómentes sétálóövezet kialakítása az egyik legjobb dolog, ami egy várossal történhet, de az olyan helyeken, ahol lépten-nyomon szuveníresekbe és a pénzváltókba botlasz, ahol minden sarkon a „special”, az „original”, a „local”, a „traditional” meg a „handmade” feliratokat olvasod, és ahova több brit faszi jön berúgni, mint ahány szerelmesen andalgó vagy a világot megfejtő helyi egyetemistát látsz, ott nehéz igazán felszabadultnak lenni. Hacsak nem az ész nélküli pénzköltés a cél, mert arra minden hasonló turista-Disneyland tökéletes. És Prágában tényleg rengeteg a látnivaló, a vár és az óváros emblematikus építményei mellett ott van például a háztetőről lógó Freud-szobor, Einstein egykori háza, a Klementinum, a Táncoló ház, a Kampa-sziget vagy a vyšehradi Szent Péter és Pál-bazilika.
Jó hír, hogy a város még a tömegturizmus uralkodása ellenére is őrzi a régi báját. Ott van például az Aranytigrishez címzett söröző – U Zlatého Tygra –, a kocsma, ami a törzsvendégek mellett leginkább azoknak érdekes, akik tudják, hogy ez volt Bohumil Hrabal második otthona. A söröző 1816-ban nyílt meg, maga az épület még régebbi, és hiába esik a turistaátvonulások útjába, az utca felől nem könnyű észrevenni. Van egy fotó a boltozatos belső térben, amin Hrabal látható Václav Havel és Bill Clinton társaságában. Az Aranytigris látszólag semmi különlegeset nem nyújt, mégis nehezen utánozható az atmoszférája. Egyszerű asztalok és padok, egyszerű sörcsap és egyszerű csaposok, utóbbiak kövér, kerek arcú, középkorú férfiak, akik bámulatos gyorsasággal csapolják és teszik le a vendég elé a pilseni világost. Egy korsó 68 korona, alig több 1000 forintnál, ez még mindig nem olyan vészes. Üres asztal ritkán akad, de idegenek mellé is leültetik az embert, vagy ihat akár állva is.
Prága híres vendéglői közé tartozik az 1499-ben alapított Pivovar u Fleků is, több kisebb-nagyobb teremmel, nyáron nagy sörkerttel. A pincérek hagyományos cseh ételeket szolgálnak fel, házi söröket csapolnak, tálcányi Becherovkával járnak körbe, de része az élménycsomagnak a zene is: esténként muzsikusok jelennek meg tangóharmonikával meg tubával, és nem ritka, hogy a vendégek is dalra fakadnak. Áll a sor az utcán, távozik egy társaság, beengednek egy másikat, van az egésznek egy nagyüzemi jellege, de a hely felkapottságát tekintve ez nem is csoda. És még itt is csak 79 korona egy korsó házi sör, nagyjából 1250 forint, ami szintén elmarad a londoni vagy bécsi áraktól, sőt még a belpesti szórakozóhelyekétől is. De Prágának természetesen vannak rejtettebb zugai és a fentieknél olcsóbb vendéglátóhelyei.
Žižkovban, Prága egykori vörös negyedében például felfedeztem magamnak egy remek kocsmát, az U Vystřelenýho Oka nevezetűt. A kis teraszon és a két teremben legalább ötvenen lehettünk, és ennyi vendégre csak egyetlen pultos jutott, egy fiatal nő, aki, ha más kocsmakultúrában szocializálódik, talán összeomlik a feladat súlya alatt, ehhez képest fel-alá rohangált, villámgyorsan begyűjtötte az üres korsókat, azonnal hozta helyettük a frissen csapolt söröket, és még arra is jutott ideje, hogy időnként hátraszaladjon a sufniba elszívni egy cigit. De Žižkovban mindenféle kocsma megtalálható, olyanok, mint a helyi melósok és nyugdíjasok törzshelye, az Áčko, a laza, fiatalos U Habásků, vagy a punkos-metálos Bohužel bár. Nem kevésbé izgalmas Vinohrady negyed, benne pedig a Riegrovy Sady park, ahol tavasztól őszig egy nagyszerű sörkert üzemel.
A Moldva túloldalára sem csak a kötelező látnivalók miatt érdemes átsétálni vagy átvillamosozni. Holesovicében menő klubokat, kávézókat lehet találni, a Malá Strana városrészben pedig több hagyományos söröző bújik meg, sőt egyszer egy borozót is találtam, az U Klíčů nevűt, ahol azért sört is csapoltak – korsó helyett pohárba, ami errefelé meglehetősen tájidegen. Smíchov negyed a Staropramen sörgyárról és nem kevésbé bohém éjszakai életéről ismert. Egy teljesen átlagos smíchovi sörözőben, a Pivnice U Mejlyben egyik este egy környékbeli csavargó először kokainnal kínált, majd a festményeit szeretette volna megmutatni nekem. A művész úr nem sokkal később, a Nudle nevű kocsmában is megjelent, a szomszédos társaság le is ültette az asztalához, megnézték a képeit, és bár ők sem vettek semmit, percek múlva együtt énekeltek vele.
*
A cseh városokban már akkor is működtek sörfőzdék, amikor Csehország a mai formájában még nem létezett. A két nagy történelmi régióban, Bohémiában és Morvaországban a középkor óta üzemelő sörfőzdék a legrégebbiek között voltak Európában. A sör a hétköznapi élet részévé vált – ha ne adj’ isten alkoholtilalmat vezetnének be, az ország összeomlana. Az egész bolygón itt néz ki a leggusztusosabban egy korsó frissen csapolt, hideg, aranyló sör, aminek szerves része a hab, sőt hab nélkül elképzelhetetlen. A csaposok, akiknek talán már az óvodában is söröskorsó volt a jelük, nem körülményeskednek, de nem is jópofiznak a vendégekkel, sőt némelyikük kimondottan mogorva. Semmi fakszni, helyette gyakorlott mozdulatok. A sörcsapok is mások, mint nálunk, és a csapolás módjára, sőt még a korsók mosására és hűtésére is figyelnek. Nem torlódik fel sor a pultnál, nem kell szomjasan ülni az asztalnál. A vendégek is gyorsan rendelnek és gyorsan isznak. A sörfőzésnek, a sörcsapolásnak, de még a sörivásnak kultúrája van, sőt művészete, és a csehek ezt kivételesen magas színvonalon űzik. Csak a vécék igénytelensége hozza a közép-európai átlagot.
A hagyományos kisvendéglőkben olyan fejedelmi ételeket fogyaszthat az ember, mint a moravský vrabec, vagyis a morva veréb, ami valójában disznóhús párolt káposztával és knédlivel. Több típusú cseh kocsmában kaphatók sörkorcsolyák is, olyanok, mint a nakládaný hermelín, ami nem más, mint olajban pácolt camembert sajt hagymával és chilipaprikával. Az utopenec már kevésbé bizalomgerjesztő: már a neve sem igazán csábító, mivel vízi hullát jelent, de maga az étel – egy virslire emlékeztető húsipari termék, a špekáček, amit ecetes lében, hagymával és uborkával pácolnak – is elég bizarr. A név onnan ered, hogy a fogadós, aki először szolgálta fel ezt a... khm… ínyencséget, később vízbe fulladt. Csak egyszer ettem ilyet, és ha már nekikezdtem, becsülettel elfogyasztottam – azzal a bizonyossággal, hogy ez többé nem fog előfordulni.
A cseh sörkultúra nélkül elképzelhetetlen Hašek vagy Hrabal életműve is. Jaroslav Hašek majdnem-értelmiségi apja alkoholmérgezésben halt meg, és ő maga is szívesen látogatta a kocsmákat. A Törvény Keretein Belül Működő Mérsékelten Haladó Párt néven viccpártot alapított (ez nálunk is nagy divat mostanában), annak bevételeit viszont sörözésre költötte. Rengeteg szatirikus, rendszerellenes írása jelent meg a legkülönbözőbb világnézetű lapokban, bebarangolta Közép- és Kelet-Európát, az első világháború idején pedig belépett a Csehszlovák Légióba, a Vörös Hadseregbe és a Bolsevik Pártba is. Fő művének főszereplője, az egyszerre naiv és bölcs, minden helyzetben megalkuvó, a tekintélyelvűségnek mégis ellenálló Švejk figurája nála is népszerűbb, nem kevés sörözőt neveztek el róla Közép-Európában, csak Prágában van belőle vagy tíz, de még Balassagyarmatra és Tatabányára is jutott belőle. Szintén nagy kultusza van nálunk Hrabalnak, aki gyerekkora egy jelentős részét Nymburkban töltötte, ahol nevelőapja sörgyári könyvelő volt, híres regényalakját, Pepin bácsit pedig a velük élő nagybátyjáról mintázta, és egész életében a kisemberek, a kocsmai figurák történetét gyűjtötte.
Franz Kafka, az ismeretlen eredetű félelem és a nehezen megmagyarázható bűntudat írója ugyanúgy Prágában született, mint Hašek, sőt ugyanabban az évben, 1883-ban, viszont zsidó volt és német nyelven írt, utóbbi miatt pedig nem szokás a cseh írók közé sorolni. Prágában mégis rengeteg minden szól róla: Kafka szülőháza, Kafka kedvenc kávézói, Kafka sírja, Kafka Múzeum, Kafka Könyvesbolt, Kafka-szobor, tíz méter magas, egyenként mozgatható acélpanelekből álló, állandóan körbeforgó Kafka-fej. Bár más karakter volt, félénkebb, szorongóbb, az is közös volt benne és Hašekben, hogy mindkettejüknek ugyanazzal a Monarchiával szemben volt kritikájuk – Hašek a hadsereg tekintélyelvűségét és a háború értelmetlenségét írta meg, míg Kafkánál a bürokrácia, a hivatalok és hatóságok személytelen, életidegen működése, meg úgy általában a hétköznapi valóság maga volt a rémálom, sőt a pokol. Mindketten fiatalon, negyvenéves koruk körül haltak meg.
*
Prágából kiindulva akár vonattal is remek csillagtúrákat lehet tenni. Plzeň – németül Pilsen – például csak szűk másfél órányira van Prágától. Amellett, hogy a cseh nyelvű könyvnyomtatás bölcsője, a Škoda-gyár otthona és Karel Gott szülővárosa, a legtöbbeknek a sörgyár ugrik be róla. A mai gyár elődje 1842-ben jött létre, miután egy Pilsenben dolgozó bajor sörfőzőmester, Josef Groll keze alól kikerült az első hordónyi aranyszínű világos sör.
Amikor a Plzeňský Prazdroj – elterjedtebb, német nevén Pilsner Urquell, vagyis Pilseni Ősforrás – és a Gambrinus márkákat forgalmazó gyár sörözőjének pultjánál álltam sorba, egy nagydarab, kissé bamba tekintetű srác szólított meg. Kiderült, hogy a sörgyárban dolgozik, és elárulta, hogy nem igazán szereti a munkáját, de azért kihasználja a lehetőséget, hogy ebédidőben megihasson pár korsó sört. Említettem neki, hogy már Magyarországon is egyre több boltban és kocsmában kaphatók cseh sörök, amin elcsodálkozott, mert azt a következtetést vonta le belőle, hogy a magyar sörök borzasztóak lehetnek. Végül elárulta, hogy az ő kedvence a Kozel. Nem kérdeztem meg, hogy pontosan milyen munkakörben dolgozik, de sejtem, hogy nem a marketingosztályon. Amúgy Pilsen belvárosa is megér egy sétát, a főtér a tüchtig német városkákat idézi, a kocsmákban meg csillogó szemű fiatalok vegyülnek az öreg alkoholistákkal.
Nincs sokkal messzebb Prágától České Budějovice – régi német nevén Budweis – sem. Felfoghatatlanul régen, már az 1200-as években is főztek itt sört. Bár a Budweiser névre keresztelt sör először Amerikában lett népszerű, annak nem sok köze volt a városhoz: 1876-ban két német születésű amerikai, Eberhard Anheuser és Adolphus Busch kezdett el cseh típusú sört forgalmazni ezen a néven az Egyesült Államokban, a cseh városban viszont csak később, 1895-ben létesítették a Budějovický Budvar sörgyárat, amely aztán szintén Budweiser néven palackozott sört. Az amerikai cég tehát hamarabb csapott le a névre, míg a csehek még annál is régebben, jóval a ma is működő gyár megalapítása előtt foglalkoztak sörfőzéssel. Budějovice amúgy tökéletes egy villámlátogatáshoz – pár óra elég, hogy az ember szétnézzen.
Amikor a városban jártam, először a Humanoidok nevet viselő szoborcsoport jött szembe velem: Michal Trpák műve öltönyös, aktatáskás, elborult arcú, siető embereket, vagyis emberszerű lényeket, hivatalnokokat ábrázol. Kicsit odébb Adalbert Lanna szobra áll, aki hajósként, fogadósként, só- és fakereskedőként, építőipari mágnásként, malom- és bányatulajdonosként, és persze sörgyárosként jelentősen hozzájárult a Habsburg-korabeli cseh gazdaság fejlődéséhez. Folyómedrek szabályozása, hidak, vasútvonalak és állomások építése fűződik a nevéhez, és a magánélete sem volt átlagos: első felesége korai halála utána annak húgával házasodott össze. A takaros főtéren díszes homlokzatú, árkádos polgárházak állnak, meg a városkép meghatározó eleme, a Cerná vež, vagyis a Fekete torony. Beültem a Három paraszthoz címzett vendéglőbe – U Tří sedláků – egy fokhagymalevesre, és persze ittam egy korsó sört, de Budweiser helyett itt is Pilsnert kaptam. A vasútállomással szemközti Pivnice Palubában viszont már Budweisert csapoltak, az egyik asztalnál meg kizárólag kopasz férfiak ültek, mindegyikük fekete pólóban és terepszínű nadrágban – a cseh vidéken nyersebbek, karcosabbak a kocsmai élmények, mint a fővárosban. Megittam a sörömet, és továbbálltam.
Český Krumlov a sörivóknak és a vadvízi evezősöknek is kedvelt célpontja. Ide is vonattal jutottam el, Budějovice felől, dombokon, völgyeken, fenyveseken át, a vasútállomástól jó nagyot sétálva a régi várfal és a szeszélyesen kanyargó Moldva ölelésében megbújó zegzugos középkori utcákig. Pár évig itt lakott Egon Schiele a szeretőjével, amíg a város polgárai ki nem tiltották erkölcstelennek vélt életmódja miatt. A várárokban évszázadok óta medvék élnek, aminél már csak az lenne romantikusabb, ha háromfejű sárkányok őriznék a kaput. Kering egy történet arról, hogy egy itt szolgáló katonához látogatóba érkezett két barátja, akik pár korsó sör után elég bátornak érezték magukat, hogy bemásszanak az árokba. A medvék széttépték őket, a katona pedig bűntudatot érezve öngyilkos lett. Akár igaz is lehet, a medvéket mindenesetre ma is láthatja bárki, a várból pedig mesés kilátás nyílik az óvárosi háztetőkre.
Borús, hűvös, szeles időt fogtam ki, néhány vigyorgó japán és zsörtölődő magyar turistán kívül csak helyieket láttam, belőlük sem sokat, üresek voltak a boltok és az éttermek, már amelyik épp nyitva volt. Amennyire fullasztó egy turistákkal telezsúfolt város, annyira lehangolóak a kihalt utcák, viszont a vasúti restiben olyan finom hermelínt ettem, mint még soha, és pillanatok alatt legurult mellé két korsó Bernard is.
*
Egészen más kategória Brünn, vagyis Brno (érdekes, hogy a német helyett többen inkább a mássalhangzó-torlódással terhelt cseh nevét szoktuk használni). A történelmi Morvaország központja volt, és nemcsak a második legnagyobb cseh város, hanem második számú közigazgatási, gazdasági, kulturális és oktatási központ is. És Milan Kundera szülővárosa, meg a már emlegetett Hrabalé. Olyan léptékű város, ami Magyarországról hiányzik: négyszázezer fős, vagyis nem egy metropolisz, mégis nagyobb bármelyik magyar megyeszékhelynél, és bár a főbb nevezetességei akár egyetlen nap alatt is bejárhatók, egy hosszabb időzés alatt sem válik unalmassá – sűrűn rendeznek koncerteket, színházi előadásokat, felolvasásokat. A látogatók általában a Špilberk várat, a Szent Péter és Pál-katedrálist, a Szent Jakab-templomot és a régi Városházát nézik meg, de Brno a cseh sörturizmus egyik fellegvára is, a StaroBrno sörgyárral és sok kis sörfőzdével, és úgy általában a kocsmák széles választékával.
Ahogy Prágában, úgy Brnóban is védett státuszt élvez az óváros, az autókat ugyanúgy kitiltották, a műemlékeket ugyanolyan gondosan kezelik, a különbség inkább nagyságrendi: Brno körúton belüli része kisebb és jobban körülhatárolható, meg egy kicsit kevésbé turistás és kevésbé bazári. Abban is van hasonlóság, hogy szerencsére itt is akad néhány olyan vendéglátóhely, amit inkább a helyiek látogatnak, és ahova ritkábban teszi be a lábát egy-egy magamfajta idegen. A legnagyobb kontrasztot a nagyon elegáns, nagyon exkluzív Bar, který neexistuje (Bár, ami nem létezik) és a szállásom alatt üzemelő talponálló, az U Bernardýna között tapasztaltam. Előbbiben a szokatlanul kedves pincérek kísérnek oda az asztalhoz – vagy ha egyedül jöttél, a bárpulthoz –, és a sörök mellett ezerféle röviditalt és koktélt kínálnak, utóbbiban ezzel szemben áll a dohányfüst, és zenegépről mennek az örökzöld csehszlovák slágerek, viszont csak 40 koronát, nagyjából 630 forintot kérnek egy korsó sörért, ami igazán baráti ár.
A körúton belüli kocsmák közül kimondottan szimpatikus a Zelená Kočka Pivárium (Zöld Macska söröző) meg az U Třech Čertů (Három Ördög), a Rotor nevű klubban pedig másodszor már ismerősként köszöntöttek a csaposok – furcsa volt viszont, hogy péntek éjszaka egy órával a zárás előtt kiürült a hely. Azzal sem nagyon tudtam mit kezdeni, hogy tizenegy óra után a legtöbb sörözőben hideg ételt sem szolgálnak fel. Úgy hallottam, Brno éjszakai életét is meggyötörtre a karanténidőszak, és a korai záróra melletti lobbi sem segít. A körúton kívül kerestem meg a Mýdlo nevű földalatti kocsmát, amit egy ismerősöm ajánlott, magamtól szinte biztos, hogy nem találok rá. Egy régi szappangyár helyén nyílt meg, egy pincében, ahol meleg van, füst és félhomály, és minden négyzetméterből jó kedély árad. Szemben ugyanilyen feltűnésmentesen üzemel a Traubka blues bar, egy valódi romkocsma, ahol a sötétben a fű illata keveredik a dohányszaggal – azt hiszem, itt basztak le először, amiért lankadó figyelemmel éppen nem csehül, hanem angolul kértem ki a sörömet. Pedig jól begyakoroltam a legfontosabb mondatot: „Dobrý den, jedno pivo, prosím.”
Bejelentkezés