Nagyon vártam már a napot, hogy élőben is átélhessem, ahogy DJ Krush elvarázsol. Díszbe is öltöztettem a szívemet, meditáltam egy keveset, mert azért négyórányi kíméletlen elektronikus zene le tudja építeni az idegrendszert – van, akinél a személyiséget is –, aztán elindultam a lányommal az Akváriumba a beavató szeánszra. Igen, szeánszt írok, mert habár az egész partinak nem is, de annak a pillanatnak, amikor az állítólag exjakuza a „pályára” lépett, olyan metafizikus töltete lett, hogy a fal és a dj-pult adta a másikat. Nem vagyok up-to-date a kortárs elektronikus zenében, de már évekkel ezelőtt felfedeztem magamnak a japán csávót, dzsesszes, hiphopos ütemeivel, érdekes hangulatú megoldásaival, meg persze a japán rappelés sem volt kutya, ami néha fel-felbukkant a szettekben, számokban. Aztán érezhetően kozmikus, spirituális szintek felé mozdult el a zenéje, amit először nehezen fogadtam, de végül meggyőzött. Gondoltam én, hogy különleges lesz az este, viszont azt, hogy életem legnagyobb koncertélményét fogom megtapasztalni, arra pont nem számítottam. De ne szaladjunk ennyire előre.
Eszterrel megérkeztünk a fővárosba, még a vonat is csak négy percet késett, velünk voltak az istenek. Koncert előtt lebútoroztunk a Murányi utcában Rékánál, a lányom legjobb barátnőjénél, fogadott lányomnál. Kaptunk óvatos fröccsöket, aztán irány az Akvárium. VIP-jegyet vettem, amiről először nem tudtam, mit jelent, de amikor szelíden odavezetett egy rendező lány egy másik bejárathoz, és két karkötőt is kaptunk, akkor derült ki, hogy páholyból nézzük majd a transzcendens bulit. Ősproliként két percre oligarchának éreztem magam, de egy Jeff Bridges-fejű unszimpatikus fiatalember a „Budapest egy kibaszott falu” feliratú pólójával lerángatott a rögvalóságba. Bár én inkább „Az egész bolygó zsákutca” felirattal támadtam volna, azért ez sem volt olyan rossz. Itt jutott eszembe, mikor az áldott emlékű Kabai Lóri barátommal „Minden költő majom” és „Minden második költő majom” pólókban mentünk JAK-táborba, húzgálni bizonyos bajszokat.
Nagyjából Cadik műsorának a felére érkeztünk meg, a komoly kreatív drum and bass, triphop rezgette az asztalra tett vicémet, és már a népek is kezdtek gyülekezni lent a küzdőtéren. Elég régen nem voltam elektronikus zenei bulin, anno az EBM-bulikon meneteltem a tömegben, és szívtam magamba a stroboszkóp fényeit, majd sokéves ugrás után pár goabulit lehetett a számlámra írni, ennyi. Ahogy egyre meredekebb lépcsőkön mentünk egyre mélyebbre a zenével, elkezdtem figyelni, milyen formák jöttek el: csak egy rasztahajú, hatvanas, Adidas melegítős arcot láttam, akiről azt lehet gondolni, hogy már húsz-huszonöt éve ilyen bulikra jár. És bocsánat, még egy hosszú hajú Laurie Andersont is meg tudnék említeni, őt ilyen underground művésznek néztem, biztos Berlinben lakik, de sokat jár haza, mert hiányzik neki a magyar létszorongás, vagy ilyesmi. Cadiknál még csak ismerkedtünk a hellyel meg a hangulattal, a következő előadóknál már kicsit durvábban roptuk az asztal körül, még a napszemüvegemet is felvettem, Eszter szerint úgy néztünk ki, mintha ő valami celeb lenne, én meg a testőre, aki harminc éve még snájdig gyerek volt, de mostanra már kikerekedett a sok steaktől, és ki tudja még, mitől.
Ebbe az aurába kúszott bele szépen J: Kenzo és SP MC, akiket, bevallom őszintén, nem ismertem eddig. Tudatlanságom bizonyítéka, hogy szegény SP-ről először azt hittem, hogy valamelyik technikust küldték ki a színpadra átvezetni a népeket a következő előadó szettjére, de gyorsan rájöttem, ez már maga a második műsorszám. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy semmilyen színpadi jelenléte nem volt a gyereknek, pedig utánanéztem, nagy sztár a szakmában, de egyáltalán nem győzött meg, hogy egyáltalán lenne valami keresnivalója a színpadon. Mindemellett J: Kenzo stabilan hozta, amit hoznia kellett, bár az elején kicsit megijedtem, amikor reggae-s, dubos elemekkel indított, de hál’ istennek hamar átvette az irányítást a sötétebb drum and bass és dubstep, legalábbis, ahogy én meg tudom állapítani, mert már annyi ága-boga van a műfajnak, hogy rajongó legyen a talpán, aki mindegyiket ismeri és meg tudja különböztetni. Még mielőtt képzeletben elindultam volna a tudatom mélyebb rétegeit kapargatni, rendeltem egy vicét a pult mögött leguggolva bujkáló és telefonozó csapos lánytól, aki kicsit elvörösödött, mire rájött, hogy bizony lebukott. Úgy tettem, mintha semmit nem vettem volna észre, nem vagyok én barbár.
A Kenzo vége felé kimentem elszívni egy cigit az udvarra vagy hova, ahol felszabadultan ivott és beszélgetett legalább annyi ember, mint aki bent ropta-tiporta a táncot. Mire visszaértem, DJ Krush éppen művészi mozdulattal megállította a lemezjátszót egy pillanatra, plusz az emberekben az ütőt, majd a hirtelen reagáló és őrjöngő tömegektől teljes természetességgel zsebelte be a dicséretet. Hirtelen kitágult az univerzum, elkezdődtek a nyakatekert, a végtelenségig széttördelt, dekonstruált ütemek ráömleni az emberekre. Közben a vizuál is „megérkezett”, az előző „tapétaminták” helyett jöttek a szakrális ábrák, amelyek átvezettek a zenék által is felvezetett másik valóságba, vagy egyszerűen a világmindenségbe. Eszterrel abba is hagytuk a táncot, mert egyszerűen nem bírtuk levenni a szemünket az ősz hajú, ősz szakállas mesterről.
Fogalmam sincs, hogyan lehet ennyire bonyolultan megtörni az ütemeket, a zenét, ráadásul olyan pontosan, ahogyan ezt Krush teszi. A lányom képzett zenész, de egyfolytában azt kérdezgette tőlem, hogyan lehet valaki ennyire pontos. Nyilván költői kérdés volt, mert ha ő nem tudja, én honnan is sejteném. A japán csávó tudja, és ennyi éppen elég. Ahogy egymás után építette fel a zenéket, ahogy megérkeztek a különböző stílusok a dubsteptől a drum and bass-en át a jungle-ig, úgy szélesedett ki a hangzás, úgy töltötte be a teret, a hely minden egyes repedését a különleges zene. Persze egyes helyeken az ambient is bekéredzkedett a repertoárba, ráadásul valószínűleg tradicionális keleti hangszereket is hozva magával. Egyfolytában lúd- és libabőröztem, és szégyen ide, szégyen oda meghatódtam Krush tudásától. Nem beszélve arról a szkreccselési technikáról, amit valamelyik távoli bolygón sajátíthatott el zeneileg nálunk sokkal műveltebb lényektől.
Ezen a koncerten éreztem igazán, hogy egy szett közben milyen fontos szerepe van a szünetnek, a képlékeny csendnek, hogy mennyire a része a kompozíciónak, teljesen úgy éreztem magam, mintha egy kortárs komolyzenei bemutatón lennék. Nagyjából ezt láttam Eszter arcán is, ami később beigazolódott, hogy miközben nézi ezt a művészt, minden, amit eddig az elektronikus zene prezentációjáról gondolt megborult benne, ez a dj felülírt, újradefiniált mindent. Nem tudom, van-e magasabb szint ebben a zenei érában, de sokan fontolgathatták, mikor hallották ezt az embert játszani, hogy bedobják az egész dj pultjukat a Dunába, minek erőlködjenek. Ráadásul Krush a kiállásoknál, a nagyobb lélegzetű váltásoknál, nagyjából mindenhol, ahol csak módja volt rá, rendkívül szimpatikusan kommunikált a közönséggel, volt, hogy úgy emelte fel a kezét, mintha azt mondaná, figyeljetek, tudok én még mást is, jobbat is, és akkor jött valami olyan megoldás, amire nem senki nem számított.
Nem láttam még egy ilyen dj-t, aki ennyire össze akart volna kacsintani a közönségével, nem mellesleg olyat sem láttam, akinek a mozdulatait ennyire lekövette volna a hallgatóság. Szétnéztem, és mosolygó, elismerően bólogató, néha pedig könnyező embereket láttam, még a szigorú be- és kidobó srácnak is megenyhültek a vonásai. Persze emberünk a végére azért megpihent, az utolsó két számnál letette szépen a fejhallgatót, és a régi idők emlékére még előhúzta az őrület-hiphopot. Majd alázatos szelfi a közönséggel, és lassan, de nagyon lassan, mi, egyszeri lelkek, mehettünk vissza a hétköznap pánikszobáiba.
Borítókép: DJ Krush az Akvárium klubban, Budapesten, 2025. szeptember 23-án / fotó: Sopotnik Eszter Amália
Bejelentkezés