Hallgasd meg!
Nyugat-Afrikában „puccsövezet” alakult ki, miután katonatisztek több, egymással határos országban is eltávolították a főleg franciabarát politikai vezetést. Most Oroszország és Kína felé orientálódnak, miközben antiimperialista frazeológiát használnak és a függetlenségi harcosok örököseinek mutatják magukat. Mi vezetett el idáig, és hogyan illeszkedik mindez a világrend átalakulásába?
1990 óta 27 katonai puccsot hajtottak végre a szubszaharai térségben, azaz Afrikának a Szaharától délre eső területein. Ebből 21-et volt francia gyarmatokon kíséreltek meg, változó sikerrel. A katonai hatalomátvételek száma pedig 2020 után szaporodott meg igazán, főleg Nyugat-Afrikában. Ebben komoly szerepe volt a 2010-es években felerősödő iszlamista tevékenységnek. Nem a puccsok mögött álltak azonban dzsihadisták: a franciabarát, gyakran diktatórikus vezetésű kormányoknak az iszlamistákkal szembeni tehetetlenségét megelégelő katonák hajtották végre azokat.
Az érintett országok ugyanis rendre a volt gyarmattartótól kértek segítséget. Így pedig Franciaország több intervencióba is belebonyolódott. A legnagyobb volumenű talán a Maliban végrehajtott beavatkozás volt, ami azonban az egyik legnagyobb kudarcot is hozta. Nem sikerült ugyanis visszaszorítani a dzsihadistákat. 2020-ban itt történt a 2012 óta első sikeres puccs a régióban, ami aztán bedöntötte a dominót. Az elkövetkezendő három év során Guinea, Burkina Faso, Niger és Gabon mind követték a példát. Azaz, a térség szinte minden államában erőszakos hatalomváltás történt. Látványos egyezés, hogy minden esetben nyugatbarát, általában a franciákkal is jó viszonyt ápoló vezetést távolítottak el.
Így alakult ki a „puccsövnek” nevezett térség, amely a Vörös-tengertől az Atlanti-óceánig tart. Nincsen kiforrott definíciója, de általában Malit, Guineát, Burkina Fasót, Nigert, Csádot, Gabont és Szudánt szokták idesorolni. Szudán a kakukktojás, amely nem volt francia gyarmat, de itt nem is 2020-hoz köthető a katonai hatalomátvételek újabb hulláma. A többi országban azonban hasonló mintázatú fordulatok történtek, méghozzá egymást követően…
A francia gyarmatosítástól a dzsihadistákig
A „puccsövezet” államai mind 1958 és 1960 között függetlenedtek Franciaországtól. Azonban Párizs gazdasági és politikai eszközökkel (például a frankövezet létrehozásával) magához kötötte őket. Így nem csoda, ha főleg Párizzsal jó viszonyt ápoló politikusok jutottak hatalomra. A térség franciabarát kormányai nemcsak a dzsihadistákkal nem bírtak, de általánosságban sem álltak a helyzet magaslatán.
A „puccsöv” országainak szinte mindegyikében alacsony a HDI, azaz az életszínvonalat mérő leginkább közkeletű szám, amely például az oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférést mutatja meg. Azt mondanunk sem kell, hogy az egy főre jutó GDP is nagyon kevés ezekben az államokban. Emellett a Világgazdasági Fórum vonatkozó adatsora szerint az összes érintett országban az éhezés komoly kockázatának vannak kitéve a lakosok.
Mindez pedig nem fogható feltétlenül arra, hogy adott országban hiányzott a demokrácia, vagy éppen a „kemény kéz”. A megpuccsolt vezetők között voltak olyanok is, mint a jószándékú, de gyenge Mohamed Bazoum, Niger elnöke, aki alatt jelentősen csökkent az írástudatlanság, de az alapvető nyomorral nem tudott mit kezdeni, vagy a nagyrészt szintén demokratikusan kormányzó Ibrahim Boubacar Keïta Maliban.
A másik oldalon ott volt a Gabont a függetlenség óta uraló Bongo-klán, akik korrupt, dinasztikus uralmat alakítottak ki az országban. Más államok, például Guinea és Burkina Faso, eredetileg nyugatias demokráciák voltak, de pont a puccsokat megelőzőt időszakban fordultak autoriterebb irányba. Azaz a katonai hatalomátvételek nem foghatóak sem a túl gyenge, sem a túl autoriter vezetői stílusra.
Egyszerűen arról van szó, hogy nagyrészt inkompetens, a gyarmati és posztkoloniális vezetéstől örökölt gondokat orvosolni képtelen kormányok kerültek hatalomra, akik esetében az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, hogy képtelenek voltak kezelni az egész térséget lángba borító dzsihadizmust.
Amit még mindenképpen el lehet mondani minden megpuccsolt vezetésről, hogy – amint azt már említettem – mind kötődtek Párizshoz. Niger és Mali esetében főleg francia cégek aknázták ki az uránbányászatban rejlő lehetőségeket, Gabonban pedig az olajiparban voltak jelen. Utóbbi ország esetében a francia jelenlét különösen komoly ellenérzéseket váltott ki a nép körében, hiszen ezzel Franciaország támogatta a Bongo-klán zsarnoki uralmát. Természetesen, a gyarmati múlt örökségeként, mindegyik „puccsövi” állam legfontosabb kereskedelmi partnere is az egykori anyaország volt. Mindezek miatt Párizs és az afrikai országok között jó volt a diplomáciai kapcsolat. Ezek a tényezők vezettek oda, hogy amikor az említett országok kormányai nem tudták kezelni a 2010-es években fellángoló dzsihadista felkeléseket, Franciaországhoz fordultak.
Hiába volt szó az afrikai kormányok kéréséről, és hiába irányult az intervenció olyan vérszomjas terrorszervezetek, mint a Boko Haram ellen, az mégis olyan fénytörésbe került, mintha a franciák ismét gyarmatosították volna őket. Főleg, mivel ezek a beavatkozások látványos kudarcot vallottak. Burkina Fasóban és Nigerben például a Barkhane-hadművelet hatására csak nőttek az al-Kaidához köthető támadások, Maliban a 2012-es beavatkozás csak korlátozott sikert ért el, Csádban pedig, bár katonailag időlegesen elérték céljukat, a felkelést nem sikerült teljesen leverni.
Összességében tehát az iszlamistákat nem győzték le a franciák, de jelenlétük rossz gyarmati reflexeket hozott elő. Illetve, az olyan autoriterebb államokban, mint Csád vagy Gabon, a rezsim támogatásaként csapódtak le a lakosság körében. Mivel a térségben hagyományosan a hadsereg az egyik legerősebb „intézmény”, nem csoda, hogy ők lettek a hatalomváltás kezdeményezői. Főleg, mivel a „puccsöv” országainak hadseregeire általában jellemző volt a katonák alacsony fizetése és rossz felszereltségre, amely így személyes okot is adott a hatalomátvételre.
A lefejezett gall kakas
2020 nyarán, Maliban dőlt az első dominó. Assimi Goïta ezredes vezetésével a mali hadsereg megdöntötte Ibrahim Boubacar Keïta elnök kormányát. Később az átmeneti kormányt is megpuccsolták. 2022-ben hasonló eseménysor játszódott le Burkina Fasóban: a katonák először itt is a korruptnak tekintett civil kormányt, majd az átmenetit távolították el. Ekkor Ibrahim Traoré kapitány került a junta élére. Róla meg kell jegyezni, hogy először ő alakított ki nyugatellenes politikai ideológiát. Frazeológiájában, de még öltözködésében is tudatosan másolta az ország első elnökét, a függetlenségi harcos Thomas Sankarát.
Ez a fajta ideológiai körítés minden „puccsövezeti” junta esetében jelen van, de főleg Burkina Fasóban, illetve Nigerben erős. A puccsisták és támogatóik arról beszélnek, hogy ők hazafiak, a gyarmati felszabadító harcosok örökösei, akik visszaveszik az irányítást Franciaországtól. Főleg a térségben bőségesen jelen levő természeti erőforrások államosítását és francia kézből való visszavételét hirdetik. Nigerben még egy francia színekre festett kakast is „kivégeztek” egy stadionban, a posztgyarmati befolyás végét szimbolizálva.
2023-ban Nigerben és Gabonban is megtörtént a katonai hatalomátvétel. Niger esete azért jelentős, mert az ECOWAS, azaz a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége katonai beavatkozással fenyegette meg a hatalomra került juntát. Erre azonban nem került sor, ugyanis Mali, Burkina Faso és Guinea, azaz a már katonai irányítás alatt álló országok bejelentették, hogy a nigeri kormány segítségére sietnek, akár katonailag is.
A puccsisták szövetségét 2024-ben intézményesítették is, Száhel Országok Konföderációja néven, amelyhez Niger, Burkina Faso és Guinea csatlakoztak. Ezen államok ezzel egyidőben kiléptek az ECOWAS-ból. Azaz megszakították a kapcsolatot a nyugati támogatású afrikai államszövetséggel, saját nemzetközi szervezetet létrehozva, amely elő is irányozta az államszövetségi integráció olyan jellemzőit, mint a valutaunió, a közös piac vagy a mozgási szabadság. Az új kormányok a francia és amerikai csapatok kivonását is elrendelték.
De milyen hatással volt mindez a tágabban értelmezett nemzetközi színtérre?
Soha véget nem érő gyarmatosítás
Természetesen a geopolitikai realitásokból következik, hogy miután egyik nagyhatalom kivonult a térségből, annak helyét egy másik foglalta el. Ez a „puccsövben” Oroszország volt. Moszkva ugyanis kihasználta a térségben keletkezett vákuumot. Az ő szempontjából ideális volt helyzet, hiszen az orosz narratíva szerint, a szovjet időkhöz hasonlóan, ők a gyarmatosítás ellenfelei, a többpólusú világ támogatói, akik fellépnek a nyugati dominancia ellen.
Az ezirányú propaganda már korábban megjelent a térségben, előkészítve a terepet a hard powernek. A 2020-as években ugyanis fokozatosan megjelentek a Wagner Csoport zsoldosai. Ők nemcsak a puccsal hatalomra került kormányoknak segítették megszilárdítani hatalmukat, de őrizték azt, amiért Moszkva elsősorban a térségbe érkezett: a természeti erőforrásokat, főleg az urán- és aranybányákat, amelyekből sok került orosz kézbe.
Moszkva Afrika-stratégiájának ugyanis egyik fő pontja, hogy biztosítani kell Oroszország afrikai nyersanyagellátását. Ezzel ugyanis szolgálni lehet a háborús erőfeszítéseket, és ki lehet kerülni a nyugati szankciókat. Kisebb mértékben egyébként Kína is megjelent a térségben, de egyelőre Moszkva az, amely Franciaország korábbi szerepét betölti. Azt azért meg kell jegyezni, hogy főleg Kelet-Afrikában, de általánosságban az egész földrészen, ma már Peking a legnagyobb gazdasági szereplő, előzve nemcsak a franciákat, de az amerikaiakat is.
Azt persze még nem tudni, hogy amennyiben globális szinten Kína és Oroszország egymásnak feszül, ez hogyan fog lejátszódni Afrikában. Egyelőre azonban a Száhel-térségben Moszkva kezd uralkodóvá válni, és ez nem elsősorban Peking, hanem a nyugati világ rovására történik.
Összeségében az afrikai „puccsövezet” kialakulása, főleg az, hogy saját nemzetközi szervezetet hoztak létre, a világrend változásának egyedi és érdekes, mégis logikus jelensége. Ahogyan Kelet-Afrikában a változatos gyarmati hatalmak helyét Kína, úgy Nyugat-Afrikában Franciaország helyét az oroszok vették át. Az nem kérdéses, hogy ők is saját geopolitikai hasznukat kergetik. Az már igen, mennyire őszinte a puccsista kormányok „antikolonialista” ideológiája.
Ha komolyan gondolják, akkor érdekes lesz megfigyelni, hogyan fog ez ütközni a jövőben az orosz nagyhatalmi érdekekkel. Ahogyan azt is, Moszkva mennyire tudja tartóssá tenni térségbeli befolyását, és valóban képes lesz-e innen ellátni magát nyersanyagokkal.
Borítókép: Puccs Niamey-ben, Niger fővárosában. A védelmi erők Mohamed Bazoum elnök pártjának székházát támadják 2023. július 27-én / fotó: AFP
Bejelentkezés